Az őrület az, ami megmozgat

Márton Evelin nem szeret irodalmi szekértáborokhoz tartozni, ódozkodik a kultúrpolitikai csetepatéktól. Az őrület az, ami megmozgatja, regényeinek egyik kulcsmotívuma a hovatartozás és a szerelem lehető legáltalánosabb megnyilvánulási formái – az E-MIL és a Bulgakov Kávézó Álljunk meg egy szóra beszélgető estjén jártunk.

Szalamandrák éjszakái, Macskaméz, Papírszív – novelláskötet- és regénycímek, amelyek ismerősen csengenek a kortárs magyar próza olvasóinak. Márton Evelinnel egyre többet foglalkozik a szakma, és nem érdemtelenül. Népszerűsége mellett szól az is, hogy a Bulgakov Kávézó emeleti terme a vizsgaidőszak és a zimankós tél ellenére megtelt érdeklődőkkel.

László Noémi, az Álljunk meg egy szóra estek házigazdája kihasználta az alkalmat, hogy végre női író ül a pódiumon. Humoros felvezetőnek szánva feltette a már közhelynek számító, kényelmetlen kérdést – amelyet neki is oly sokszor nekiszegeztek –, milyen érzés női írónak lenni.

Ehhez azt is tudni kellene, milyen érzés férfiként írni. Írni jó, és ez független attól, hogy látszólag úgy tűnik, nő vagyok – jött a frappáns válasz, s erre a falra függesztett, lenge öltözékben pózoló hölgyek fotográfiái is mélyen bólogatni kezdtek, s a csókra nyíló női ajak – amely alatt helyet foglaltak – helyeslően csücsörített. Legutóbb, Bartis Attila estjén is nagy figyelem fordult a Bulgakov nőket ábrázoló fotósorozatára, akkor a giccs témában, most a női test eltárgyiasítása kapcsán.

A lightos intermezzo után Evelin irodalmi pályájára terelődött a beszélgetés, s következtek a komoly, megfontolt, jól felépített kérdések felolvasásokkal tarkítva a szerző korábbi és legújabb könyveiből.

A meghívott novellákat és más szövegeket tartalmazó első kötete, a Bonjour Leibowitz 2008-ban jelent meg a PONT Kiadónál, és talán feledésbe merül, ha Szabó Róbert Csaba nem figyel fel a könyvre, és „nem fedezi” fel az írót – derült ki. Bár korábban is írogatott, először iskolaújságba, majd rövidebb szövegeket az Új Magyar Szó Színkép mellékletébe Szonda Szabolcs biztatására, Márton Evelin sosem gondolt arra, hogy író legyen.

Nem ragaszkodik a szigorú műfaji behatároláshoz, nem érdekli a forma, úgy véli, a mondanivaló szempontjából ez teljesen mindegy. Az első kötetéhez – amelyet ma már kissé dagályosnak tart a jelzőhalmozások miatt – úgy viszonyul, mint az ember az első gyermekéhez, nincs benne ellenérzés a régebbi írásaival kapcsolatban.

Macskaméz című kötete a novellafüzér és a regény határán mozog, három ciklusra különül el, a középső kisregényként is olvasható. A könyv utolsó néhány történetéből született a Papírszív – tudtuk meg. A szerző viccesen megjegyezte, amikor ír, nincs magánál, de az is lehet, hogy a beszélgetés pillanatában sem. Mindenki élettörténete tulajdonképpen egy nagyregény, és bármilyen történetből lehet regényt kreálni. „Regényt írni nem olyan nehéz. Abbahagyni nehéz” – jegyezte meg a kevésbé termékeny alkotók, na meg költők legnagyobb bosszúságára.

E művek koncentrikus körök, a regények, novellatöredékek kapcsolódnak egymáshoz. Kolozsvár, a gyerekkor és felnőtté válás, az elvált szülők visszatérő motívumok. A Papírszív – amely kevesebb, mint egy év alatt, a Bookart Kiadó felkérésére íródott – alapötlete egy utazás, a Csendes-óceánban lebegő szigetek lakóiról rajzolódik ki egy utópisztikus történet. Márton Evelin valós helyszínekből ihletődik. Minden hely, ahol valaha megfordult, valamilyen impressziót vált ki belőle, ez párosul később a fikcióval. Szalamandrák éjszakái című legutóbbi regényébe például Afrika és a Fekete-tenger épül be.

Márton új regényének és korábbi műveinek központi témája a hovatartozás és a szerelem a lehető legáltalánosabb megnyilvánulási formáiban. A Szalamandrák éjszakáiban vannak nők, akik kicsit férfiak, és vannak férfiak, akik kicsit nők is. Az író úgy véli, a homoerotikus szerelem az életünk része, csak hajlamosak vagyunk szőnyeg alá sepreni, nem beszélni róla. Konzervatív társadalomban élünk, a nyitottság hiányzik az emberekből, mindenki úgy tesz, mintha ilyen típusú érzelmi kapcsolatok nem léteznének.  Az erdélyi írók, legalábbis a középnemzedék sem szívesen veszi tollára ezt a témát.

A Szalamandrák éjszakái kapcsán a szerző a szerkesztés kulisszatitkaiba is beavatta az érdeklődőket. Kiderült, hogy a könyv, amely csaknem négyszáz lapos, még hosszabb volt, aztán időközben „csinosodott”. Úgy érzi, sok a mondanivalója, ezért ír ilyen vaskos regényeket, és szereti mélyen, alaposan körüljárni a témát.

Erdélyben élő magyar író, de nem szereti elszigetelni magát nemzetiség szempontokra hivatkozva. Tartozni egy közösséghez legalább olyan fontos, mint megélni a román és magyar kulturális közegek között az átjárást, hasonlóképp vélekedik a különböző művészetek közötti kapcsolatról. „Nem kismagyar történetben élek, hanem egy nagy történetben a nagyvilágban.”

Rádiós riporterként minél izgalmasabb interjúalanyokra vadászik, szereti a csendes őrületeket. „Az őrület az, ami megmozgat” – teszi hozzá mosolyogva.

Az esten az is kiderült, csak nemrég tagja az E-MIL-nek, és a korábbi elnök asszonynak és a mostani elnöknek nem kevés fáradságába került meggyőzni őt arról, hogy lépjen be az írószervezetbe. Márton ugyanis ódzkodik mindenféle irodalmi csoportosulástól, kultúrpolitikai állásfoglalástól, a szekértáborosdiban és az erre alapuló versengésekben nem hisz. Ennek a mentalitásának köszönheti, hogy az erdélyi irodalmi életben senkivel nem volt komoly konfliktusa.

A hangulatos, pörgős est végén az is kiderült, valószínűleg rövidprózai írásokkal jelentkezik a közeljövőben. A következő Álljunk meg egy szóra est Király Lászlót látja vendégül.

Varga Melinda