Vonatút, mint hosszú mondat – Esterházy Péter emlékére

Esterházy Péter már egy másik, számunkra megfoghatatlan lét része, ebben a pillanatban talán egy másféle, nem emberi naplót jegyez, láthatatlan tintával, metaforákat keres a számára új otthona szokatlanságáról, és mosolyog. Tán viccelődik is Borgesszel, de megtörténhet, hogy Ady is ott van a társaságukban. Biztosra nem tudhatjuk, de képzeletünk eljátszhat sok mindennel. Az azonban kétségtelen, hogy művei által a földi öröklétet megteremtette.

A gyergyói állomáson várjuk a nagyszüleimmel a vonatot, kellemes nyáresti idő van, enyhe langyos szellő borzolja a fák és díszbokrok lombjait, fenyőillatot hoz a közeli erdőkből, narancssárga alkonyat csipkézi az eget. A természet olykor a legjobb tájképfestő.

Az idilli hangulat kamaszéveim vonatozásait idézi fel bennem, amikor Marosvásárhelyre mentem vissza vasárnaponként a gimnáziumba. Ilyenkor mindig gombóc volt a torkomban, összeszorult szívvel hagytam magam mögött a kis várost, ahová a gyerekkorom, a családom köt.

Most is hasonlóképp érzek. Nem tudom eldönteni, hogy hol is van az otthonom, melyik otthon otthonabb a másiknál, ahol születtem, vagy amit később választottam magamnak, amit a sors elrendelt nekem. Sok minden kavarog bennem. Ez az állomás tulajdonképpen olyan, mint egy origó, egy örökös kezdőpont, ahonnan elindul, és ahová megérkezik az ember.  Az állomás, amelynek sínjei még a magyar világból valók – tulajdonképpen magyar sínek kötik össze a székely kisvárost a román vagy időközben elrománosodott Maros-völgyi településekkel, meg Kolozsvárral, Nagyváraddal és Budapesttel. A Brassó–Budapest útvonalon egy évszázadnyi időn is töprenghetünk, az út elég hosszú ahhoz, hogy minden apró részletre elegendő legyen. A vonatút tulajdonképpen egy hosszú mondat, amelybe belefér a történelem. Miközben döckölődünk, felrajzolhatunk száz évvel ezelőtti térképeket, összevethetjük a mostanival, helységnévtáblákon töprenghetünk, és elgondolkodhatunk azon is, hogy az államhatár mennyire határ, bennünk vagy rajtunk kívül van-e, hogy Budapest az otthon része-e a székelyföldinek vagy sem. Miközben ezen gondolkodom, csörög a telefonom, a főszerkesztőm hív, hogy tudom-e, elment Esterházy Péter. Összerezzenek. Elborzadok. A narancsfelhők, az idilli alkonyat hirtelen eltűnik, csípős, hideg székely este lesz, csillagtalan, esőre készülődő, haragos éjszaka. Személyesen nem ismertem az írót, mindig csak távolból szemléltem, dedikáláson, irodalmi esten, nem vagyok tolakodó típus, sose mentem oda hozzá, s valahogy nem úgy hozta a helyzet, hogy akadt volna közös ismerős, aki bemutasson neki, de egy író mégiscsak ismerőse, talán a legközelebbi ismerőse az olvasónak.

Amikor súlyos betegségéről értesültem, reméltem, meggyógyul, felépül, vagy legalább hosszú ideig stabil marad az állapota. Az életvidám, dolgozni akaró emberek könnyebben vészelik át a tragikus életeseményeket, akár a halállal is képesek szembenézni, az orvostudomány sem mindenható, nála is létezik mindenhatóbb, ami felülírhat statisztikákat, negatív tapasztalatokat. Esterházy méltósággal viselte betegségét, legnehezebb pillanataiban is dolgozott, kezelés közben olvasott, a betegségéről is. Hozzáállása, bátorsága több mint csodálatra méltó.

Ő nyitotta meg az idei Könyvhetet, az eseményen való részvétele utolsó percig nem volt biztos, de aztán mégis eljött. Emlékszem, ott kuporogtam a téren, fotózgatni próbáltam tucatnyi fotós közé bepréselődve, zavart a tolakodásuk, hogy nem empátiával viszonyulnak, munkaként kezelik, pedig jó fotót akkor lehet készíteni, ha az alany lelkét, gondolatait is megpróbálod lencsevégre kapni. Például, amikor Márait idézte: "Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas."

Megtelt a tér olvasókkal, meglepően sokan voltak. Arra gondoltam, vajon akkor is megtelt volna-e, ha nem költözik testébe a halálos kór. Igazságtalannak éreztem ezt a kíváncsiságot, kissé tolakodónak, ugyanakkor megvolt a maga bája. A dedikálásnál kígyózó sor négyszer akkora volt, mint előző években. A dedikáltatók az író legutóbbi könyvét, a Hasnyálmirigynaplót tartották kezükben, legtöbbjük legalábbis, de voltak kitartóbb, lelkes olvasók, akik szétrongyolódott, sokszor elolvasott műveket is hoztak magukkal.

Nem volt bátorságom elolvasni a Hasnyálmirigynaplót, ódzkodom a betegségektől, babonás vagyok, hogy beköltöznek a gondolataimba, megbetegítenek, akkor is, ha azegyik legnagyobb magyar író tollából származnak. Egoista félelmemen az irodalom iránti elfogultságom sem változtatott. Talán most, hogy nincs már közöttünk, beszerzem a könyvet.

Már a vonaton vagyok, amikor ezek a képek, mint lassú film peregnek előttem. Meg Márai szavai, amelyet a Könyvhéten idézett. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Utoljára milyen könyvet olvastam így, ilyen lelkesedéssel? Vajon a dedikáltatók sorában hányan olvasták ezzel a hozzáállással kedvenc írójuk műveit? Hogy tulajdonképpen csak így szabadna irodalmat olvasni, vagy így, vagy sehogy.

Zakatol a szerelvény, gyűri át magát a szűk völgyeken, a tájat nem látni a sötétségtől, éjszakába harapódzik az út, körös-körül csak feketeség, mintha a végtelenbe tartana négy egymásbakapcsolt kocsi. Olvasni próbálok, életre-halálra… De a betűk nem rajzolnak elém értelmes szavakat, nem akarnak mondatokká duzzadni, egymáshoz fűzöm őket, de értelmetlenül peregnek a papíron, nem találnak maguknak fogódzót elmémben.

Bekapcsolom a Facebook-ot, mert ott hamarabb, gyakran elsőkézből lehet értesülni mindenről, az összes média, újság megosztások formájában megtalálható a hírfolyamban, főként, ha az ismerősök nagy része irodalmár, bölcsész. Szegő János bejegyzésében azt írja, olyan a közösségi oldal, mintha egy Esterházy-gobelin lenne. És valóban, az írótól idézetek garmadája, fényképek, levelek, emlékek kerülnek elő, Erdélyből is: Sepsiszentgyörgyről, Kolozsvárról, Székelyudvarhelyről, ahol néhány éve járt az író. Kolozsvári estjén én is részt vettem, az erdélyi turné többi állomását is figyelemmel kísértem.  Eszembe jutnak az irodalmi esteken elhangzott mondatai, a fotó, amely a parajdi sóbányánál és Tamási Áron sírjánál készült róla, Mészáros Sándorról és Murányi Sándor Olivérről.

A magyar írótársadalom gyászol. Ugyanabban az évben ment el, mint Kertész Imre, és ugyanazon a napon, mint Borges – érdekes egybeesések, és valószínűleg nem véletlenek. Azon töprengek, vajon nem születik-e pont ebben a pillanatban egy másik nagy író, s a tágas magyar haza valamely sarkában gügyögő csecsemőként kiállt bele az éjszakába. Ha valami megszűnik, valaminek el kell kezdődnie, különben megszakadna a körforgás.

Esterházy Péter már egy másik, számunkra megfoghatatlan lét része, ebben a pillanatban talán egy másféle, nem emberi naplót jegyez, láthatatlan tintával, metaforákat keres a számára új otthona szokatlanságáról, és mosolyog.Tán viccelődik is Borges-szel, de megtörténhet, hogy Ady is ott van a társaságukban. Biztosra nem tudhatjuk, de képzeletünk eljátszhat sok mindennel. Az azonban kétségtelen, hogy művei által a földi öröklétet megteremtette.