Ugrás a tartalomra

 

Marton-Ady Edina: Valami idegen

 

Marton-Ady Edina

Valami idegen

 

Nem látta ki volt. Egyszercsak a kezébe került az apró, hurkapálcikára ragasztott zászló. Megdermedt. Mintha ott állna, kilencévesen, érzi a térde alatt a cérnaharisnyát, fáj, szorít, de nem lehet letolni, tilos. Gyűlöli a szoknyát, télen hideg, nyáron befúj alá a szél, libabőrös a combja. Mindig is irtózott a lábaitól, lám, van, ami nem változik. Pipaszár, furcsán göcsörtös lábak ezek, nem áll rajtuk sehogy a nőiesség. Erőszak a szoknya, a lakkcipő. Hallja, nevetnek a fiúk a hátsó sorban, a nevét sustorogják. Tegnap lány létére megverte a Szabót az iskola előtt, mert azt mondta, nincsen olyan név, hogy Krisztián, nem is létezik. A bátyja neve. Most csak hátra kellene néznie, és elhallgatna. Ismeri már a fajtáját. Az apró, gyáva disznószemét, a mozdulatot, ahogyan behúzza a nyakát, közben elráncolódik a háj az álla alatt. Belesüppedt az ökle a húsába. A dagadt Szabó összegörnyedt. Az orra vére a térdére folyt. Ő undort érzett, szégyent. Otthon hosszú percekig sikálta az ujjait a gőzölgő, forró víz alatt. Szabót még legyőzni sem mulatság. Felhangzik az induló, magasra kell tartani a zászlót. A tanárnő mellette áll, összeszorított szájjal, árgus szemekkel figyeli, mert ő mindig elblicceli a lobogtatást, vele mindig baj van.

Mióta kénytelenek voltak a faluba költözni, az anyja busszal jár be a városba munkába minden hajnalban, és este ér haza. Az asszonyok összesúgnak mögötte, nem szokás ez a környéken, ráadásul miniszoknyában jár és bársonyzakóban.

– Szép asszony – mondják rá mély, reszketeg hangon a férfiak a kocsmában, mintha ez bók lenne.

Gyakran jár abba a sötét, sör- és pálinkabűztől nehéz levegőjű helyiségbe, már sötét olyankor az utca, visszafelé ketten lépkednek majd, az apja és ő. A járda szélén az orgonabokrok a feje fölé érnek, mélyen leszívja az levegőt, megpróbálja elraktározni a sejtjeiben. Nem is sejti, milyen mélyen beleivódik ez az illat, anyaként is visszahozza majd ezeket a perceket, a nyugodt magány pillanatait. Alszik a falu, kutyák ugatnak az éjszakában. Fáj neki ez az idegenség. Gyerek még, meg akar felelni.

Lanyhuló karjába Julika néni csíp bele.

– Lelkesebben! – sziszegi a foga között. – Ne ábrándozz! – Nikotintól sárga ujjai a piros zászló felé mutatnak.

Szorosnak érzi a létezést, alig kap levegőt. Zsibbad a csuklója. Bírni kell.  Egyszer vége lesz. Másfajta ünnepekről álmodik, amilyenekről olvasott. A házukban plafonig érnek a könyvespolcok. A szülei gyűjteménye, egy régi, idilli korból, az egyetlen megmaradt, közös szenvedély. Fekete vascsöveken nyugvó, régi deszkákon sorakoznak a kötetek, színes gerincű jó barátai. Összemosódnak bennük a történetek. Válogatás nélkül olvassa Hugót és a Pöttyös Könyvek hősnőinek kertvégi kalandjait. Képzeletében az az ünnep, ha leveheti a cérnazoknit, vagy ha fel sem kell venni, egyszerűen csak menni, csupasz lábakkal, végig a vurstliban, mélyre szívni a vattacukor émelyítő illatát, megállni a katonazöld egyenruhás férfiak előtt, megcsodálni a trombita csillogó aranyszínét, visszamosolyogni, amikor rákacsint az egyik zenész, felnyeríteni azon a furcsa, éles gyerekhangon. Lesz majd ilyen. Egyszer. Egy igazi ünnep, szabad döntésekkel, az ő döntéseivel telezsúfolva. Az erős napsütésben páran kidőlnek a mértani sorból, nekik vizet adnak, a többiek száraz torokkal figyelik őket. Minden gyerek egyetlen gondolatban egyesül, az iskolai ivókút hideg csobogásában. Irgalmatlan a szomjúság. Mindjárt vége lesz. Már az utolsó mondatokat darálja el az igazgató, feje fölött a búzakalászos címerrel. Gyorsnak kell lennie. Futni kell, rohanni, az utolsóknak már csak langyos víz jut majd, nem akar utolsó lenni. Soha. Szózat recseg, kötelező az ének. Próbál halkan dalolni. Tudja, milyen fals a hangja, nem is erőlteti. Később sem tanul meg énekelni, a gyerekeinek is inkább verset mond majd az ágyuk mellett, Petőfit, Adyt, ami eszébe jut. Szeretik a gyerekei a verset, könnyen tanulják az óvodában, nem gond az sem, ha hosszú. A fia az idősebb, ő sem tud énekelni, nem találja a hangszínt, elrontja a dallamot. Sokat sír miatta, az óvónő rápirít, legyen ügyesebb. Mindenben jónak kell lenni. Rajz, ének, vers, mozgás, különórák, fakultáció a nagycsoportban.

– Anya, szomjas vagyok – szorítja meg a kezét a fiú.

Most is akkora a forróság, mint azon a régi napon. Hazafelé tartanak az ünnepségről, kíméletlenül tűz a nap, Budapest aszfaltján próbálgatja az erejét. Leszállították az embereket a villamosról, felpúposodva, dorombolva hajlítják meg hátukat a sínpárok. A zebra másik oldalán megállnak. Leguggol a járdán, a fia is letérdel mellé. A hátizsákban hűvös van, kihúzza a kulacsot, még jeges, elveszi a zászlót a kisfiú kezéből. A gyerek nagyokat kortyol a mentával és citrommal ízesített, buborékos vízből, majd borzongva kinyújtja a nyelvét.

– Csíp – dörzsöli meg a száját.

Szorítja a kezében a fia zászlóját, nem akarja eldobni, de továbbvinni sem. Elteszi a kulacsot, körülnéz. Az a férfi, a kanárisárga ingben. Az ünnepségen is ott volt. Tőle kapták a papírlobogót. Két sarokkal van mögöttük, egy asszonnyal beszélget kedélyesen, aki egy keménypapírból épített pult mögött áll. Sötétkék alapon fehér betűkkel ordít a politikai szlogen, egy nő ezer foggal mosolyog a képen.

– Gyere, menjünk – fogja meg a gyerek kezét.

Nem tudja még, hogyan adja vissza a zászlót. Mondatokat próbálgat a fejében. A fia közben méltatlankodva rángatja a kezét, fagylaltot ígért neki, már közel volt az Európa Kávéház, érezték a sütemények illatát, hely is volt a teraszon, most mégis visszafelé lépkednek. Mintha nem is telt volna el az a huszonnyolc év, mintha minden fejlődés, eredmény megsemmisült volna, érzi a térde alatt a cérnazoknit, a fájdalmat a karjában, ahol belecsíptek. Egyetlen, hurkapálcikára erősített papírdarab. A férfi lendületesen magyaráz az asszonynak, affektálva ismételgeti a szokásos mondatokat, aprókat biccent egy-egy sor végén. A kanárisárga ingből kidomborodik a hasa, nevetségesen apró kezében tollat tart, húsos ujjába belenőtt az aranygyűrű. Ő türelmesen vár, nem törődik most mással, hiába érzi magán a nő kérdő tekintetét, árnyék csupán körülötte minden, csak a férfi elfolyó arcélét figyeli. Végre ránéz. Felismeri azokat az apró disznószemeket, egy pillanatra átfut az agyán a gondolat, talán a Szabó, de tudja, hogy a Szabó meghalt, még fiatalon, ott a faluban, egy árokban találták meg, a szülein kívül senki nem ment el a temetésére. A gyűlöletben nincsen szánalom. Szó nélkül visszaadja a zászlót, nem akar beszélni ezzel a férfival, túl sok hozzá hasonlót lát mostanában, mintha gyártanák őket, klónoznák, falakat építenek, virtuálisan égetik a könyveket, és azt hazudják, nincsen olyan név, hogy Krisztián. Egy percig egymásra merednek, majd a húsos ujjak végre elveszik a lobogót. A mosoly kopik, lassan olvad, apró ráncokban folyik el a tónustalan arcról, és valami más érzelem veszi át a helyét. Valami régi. Valami új. Valami idegen.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.