Szurcsik József: Turczi István versei és Für Emil grafikái elé
Az Ünnepi Könyvhétre jelent meg Turczi István A fázisrajzoló átmeneti gyötrelmei című verseskönyve Für Emil rajzaival. A képzőművészeti alkotásokból performansz-kiállítás is nyílt Nulla-egész-hulla címmel az Újlipótvárosi Galériában. Szurcsik József megnyitóbeszédét közöljük.
Szurcsik József
Turczi István versei és Für Emil grafikái elé
Tisztelt Hölgyeim, tisztelt Uraim!
Kedves Kiállító Művész Úr!
Kedves Költő Úr!
Üdvözlöm Önöket Lipótváros szívében, egy különlegesnek mondható könyvbemutató–kiállításmegnyitó, vagy hogy mást ne mondjak, összművészeti társas együttlét alkalmával.
Akiknek pedig ezt az eseményt köszönhetjük, az két kortárs művész:
Turczi István költő és Für Emil képzőművész.
Valahogy úgy képzelem a dolgot, hogy az adott geopolitikai környezet hatásait átélve, megemésztve, kettejük barátságából születhetett ez a kötet, melynek megjelenését ma, itt, együtt ünnepelhetjük.
Hivatalosan így olvashatjuk a címlapon:
Turczi István A fázisrajzoló átmeneti gyötrelmei – Für Emil rajzaival
Hogy is van ez?
Nem is tudom, hol kezdjem…
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon-nagyon nagy és roppantul hatalmas, de egészen icurka-picurka óriás.
De nem volt ám ez az óriás annyira könnyen észrevehető a kerek egy, nagy világban, mert óriásnak mindig is aprócska volt, pindurkának viszont ádázul hatalmas, óriás-kolosszus.
Ahogy telt-múlt az idő, az óriásból lassan törpe fejlődött egészen akkorára, amit már egy hangya sem venne észre jártában-keltében, és óvatlanul morzsahordozgatás közben véletlenül el is taposhatna, ha nem nézne a lába elé.
A picurkából, abból a cseppnyi apróságból egy rémisztően nagyon méretes, őrjítően szédületes hatalmasság fejlődött ki, nap mint nap nőve-növekedve akkorára, hogyha minden csillagot, galaxist és bolygót az összes holdjaival egyetlen mákszemnek pillanthatnánk meg egy picinyke gyűszűben, akkor ez a rettenet lenne a végtelen világot összetartó mélység és magasság, a mindenen túl-létező, létezhetetlen burok.
JoggaI kérdezhetné bárki, hogy ki is lehet ez a „valaki”, aki egyszerre óriás és törpe is egyben?
Hát elárulhatom: igen, igen, Ő az.
Ő az, akinek nem mondjuk ki a nevét, mert aki netalán mégiscsak kimondaná, annak a szájára már soha többé más mondanivaló nem jutna csak az az egyetlen, az „Ő” neve, amíg világ a világ.
Hamuba’ sült pogácsából épült az a végtelennek látszó út, melyen cammog, jár s néha kel a rettenet.
Van, hogy csak megy és megy és mendegél, de van, hogy csak úgy ácsorog.
Nem tudni, mire vár.
Aztán elindul, és lám csak, nyomában követők lihegnek...
Különös – gondolhatnánk – a félelem hűbéresei nem fáradnak.
Jártukban-keltükben körbeöleli őket az idő és a tér, a múlt, a jelen és jövő, az összes dimenzió, vagyis minden lelkek nyugvóhelye és azok ébredésének szülőhelye.
Lássuk csak:
Emlékírók és emlékrajzolók, emlékezők és emlékhagyók,
emlékkéjelgők és emlékfelejtők, emlékőrök és emlékcsőszök,
emlékfagyasztók és emlékhajhászok, emléktagadók és emléktolvajok, emlékforralók és emlékfagyasztók, emléktorzítók és emlékfelfújók,
hogy az emlékgyilkosokról ne is beszéljek.
Na, de vannak azért mások is:
Őket követik ugyanis az álomkészítők és álomtisztítók.
Az álomkergetők és álom-utolérők,
az álomfejtők és álomátalakítók, az álomfelügyelők és álombitorlók,
az álomfogók és álomfirkálók, az álomzagyválók és álomcsiszolók,
az álomroppantók és álomdarálók, az álomgyújtogatók és álomtüzelők,
az álomkevergető-csavargató álomkínozók, az álomgyilkosok.
Szép kis társaság.
Az Üveghegyeken túl, de az Óperenciás tengeren innen így masíroznak fel és alá, pazar öltönyökben páváskodva.
Körbejárják a fele királyság másik felét is, ügyelve a részletekre. Nincsen üres járat, csak a teli van.
A büszke népség lükteti kifelé ajkain az Ő betűit, mert Ő őrzi, óvja, megoldja, megmondja.
Mert Ő tudja, hogy mi a jó. Mert az Ő tudja, hogy meddig, és ne tovább. Mert az Ő tudja, hogy csak így és sehogyan máshogy.
Mert az Ő tudja, hogy ez itt a törvény.
Az Ő törvénye.
Nekem, neked, mindenkinek.
Itt a vége, hol a vége?
Pedig az előbb még itt volt, csak épp most nem találom.
Hm. Itt kell lennie valahol…
Na, mindegy: fuss el véle, gondolom én!
Éppen tölgyfa vagyok, beágyazva mélyen az Üveghegyek felé vezető hamuút egyik kanyarulatában az árok partjának töltésébe. Napoztatnám ágaim végén zöldellő friss levélkéimet, mert a tavasz éppen erre predesztinál, bármennyire is küzdenék ellene.
És akkor éppen velem szemben sétálgat éppen csak két szegénylegény.
Alig veszem észre, pedig épp, hogy ki nem veri a szemem, hogy kopott tarisznyájukból egy méretes nagy NULLA kukucskál kifelé.
Megszólítom őket:
Adjon Isten, Vándorok! Merről jöttök? Mi járatban, ha meg nem sértlek?
– Ha minket kérdezel, hát lássuk csak: most jövünk mi az Óperenciás tengeren túlról. Előtte Makótól Jeruzsálemig vezetett az utunk, és most éppen visszafelé igyekszünk – válaszol az egyik vándor.
És miért cipel valaki egy NULLÁT a tarisznyában?
– Ez nem nulla, hanem – benyúl a tarisznyába a másik, és kiemeli a „folytatást” is – NULLA – EGÉSZ – HULLA mondja mosolyogva.
– Én verseket viszek.
– Én rajzokat hozok, olykor rajzokat viszek.
– És én pedig olykor verseket hozok.
– Ez az életünk…
– Hát így már minden világos!
Csak vigyázzatok nagyon utatokon, mert az Ő hatalmának és szolgáinak olykor keresztezitek az útját szándékotok ellenére is.
De ne hagyjátok magatokat eltéríteni, és ne féljetek tőlük!
Isten áldjon benneteket! – mondom én, az éppen tölgyfa.
Elmentek szépen a vándorok, örültem a találkozásnak.
És egyszer csak most látom ám, hogy a gyökereim tövében itt fekszik egy könyv.
Kibújok a faénemből, emberré válok ismét, idejövök a nagyvárosba, kezembe veszem a könyvet, és gyorsan az arcom elé emelem:
Aszongya, hogy „Turczi István: A fázisrajzoló átmeneti gyötrelmei – Für Emil rajzaival”.
Általában megismerem a közös művé formálódott interdiszciplináris összhangzatokat. Így, könyv alakban különösen.
És hipp-hopp, csiribú-csiribá, ráadásul itt egy kiállítás is:
Turczi István betűi szépen, sorban versbe rakva, és Für Emil hömpölygő vonalai figuráról figurára, képről képre ezeken a falakon.
Nem is értem, hogy miként lehet megzabolázni a betűket, a szavakat, amelyek csak úgy áradnának kifelé, mint egy zuhatagban az összefolyt cseppek, szinte elsodornak, ha nem vigyázol.
Emil rajzai igazi, valódi rajzok. Olyan lendületesek, amelyeket így csak ő tud megalkotni. A rajzainak minden íve, hajlata olyan, mintha firkálná csak az igazat. Olyan, mint egy kusza fűcsomó az aszfaltrepedésben.
Elegáns élethang-jelenlét ott is, ahol nem számít rá az ember. Ének az esőben, hegedűs a háztetőn, szeretet a szeretet nélküli világban.
Irigylésre méltó az a könnyed lazaság, ahogyan Für Emil megépíti képeit. Olyan egyszerű eszközökkel strukturálja meg műveit, amennyire az általa választott téma azt megköveteli.
Turczi István verseivel egyszerre volt Für Emilnek nehéz és könnyű dolga is egyben.
Az egyik nehézség az lehetett, hogy a kimondottan színes hangulatú, gazdag szókincsű, nagy érzelmi amplitúdójú versek rettentően sok képi utalást sugallnak egy vizuális szakember számára. Oly intenzív ez az élmény, hogy nehéz elszabadulni a versek részleteinek lényegi elemeitől, de akár az egész irodalmi, költői kompozíciótól is.
Für Emilnek sikerült mégis.
Nagy dolog ez, mert az illusztráció valójában az egyik legnemesebb, de a legnehezebb műfaja is a képzőművészetnek.
Szóval, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, elmondanám azt is, hogy Für Emil úgy illusztrál, hogy közben Für Emil marad. Minden figurája csak úgy robban kifelé a rajztoll végéből, egyenesen rá a papírosra. Önálló életre kelnek rögvest a valóságos és mesealakok. Különös játékukkal a rajzok összekapaszkodva a versekkel kétféle külön világból így teremtenek egy harmadikat, így híznak, kerekednek oldalról oldalra, rajzról rajzra, versről versre.
Jó tudni, hogy a huszonegyedik század elején még mindig rá tudnak találni egymásra a különböző művészeti ágak alkotói.
Jó tudni, hogy közös akarattal, közös munkával, összeadott alkotóenergiával, elszántsággal, barátsággal tudnak olyat mutatni, amilyenre szüksége lehet és szüksége van a világnak.
Für Emil műveiben kifejeződik egy nagyon jellemző narratíva, egy kimondottan intenzív, jó értelemben vett mesélőkedv. Kompozíciói lényegében a sajátos mesealakjainak személyiségrajzai.
Olyan, belső szűrőn áteresztett összegző véleményminták, amelyek képesek körberajzolni az általános és az egyedi, a személyes belső és a külső formai jellemzők világának összképét.
Für Emil rajzainak, karaktereinek nagyon is élő a kapcsolata a környezetében élő emberekkel. Turczi István verseivel együtt ez a kapcsolat még tovább erősödik. Mindkettejük művei szerethetőek, hiszen munkájukkal valamilyen módon képesek megérinteni az olvasót, a nézőt.
Nagyon egyszerűen, csak nyitott szívvel olvasni kell a rajzokat, elolvasni a verseket. Hagyni magunkat, és átélni az alkotókkal együtt művészetük és világképük mozzanatait, amelyeket belefoglaltak ebbe a könyvbe, és megosztanak most mindannyiunkkal e kiállítás formájában is.
Így aztán, ha megint tölgyfa lennék netalán, bizonyára sokkal jobban érezném magam a kérgemben, mert bízhatnék abban, hogy annak a bizonyos ki nem mondjuk a nevét Ő-nek a birodalma csakis az Ő számára létezik.
Pontosan ezért kellenek a könyvek.
Ezért kellenek a versek, ezért kellenek a rajzok!
Gratulálok a szerzőknek!
Éljen a szabadság!
Éljen a művészet szabadsága!
Harsányi László kultúrtörténész, Lutter Imre előadóművész, Lerch István zeneszerző-zongorista, Turczi István és Szurcsik József
Szurcsik József
