Írók a Margón

Korántsem az irodalmi élet margóján tartják számon a Margó Fesztivál fellépőit: a több éve hagyományosan megrendezett sorozat idei estjein is számos jeles alkotóval találkozhatott a közönség. Sárkány Tímea a Petőfi Irodalmi Múzeumban két esten, Tóth Krisztina és Schein Gábor fellépésén vett részt, ahol a szerzők friss köteteiről zajlott beszélgetés a pódiumon.

Kisautótól a kézlenyomatig

A Margó Irodalmi Fesztivál keretében Schein Gábort faggatta Nagy Boglárka szerkesztő a Petőfi Irodalmi Múzeumban az író személyes tárgyaitól körülvéve. Az apropó az író Svéd című regénye, melynek főhőse különös világot épít fel maga körül az összegyűjtögetett tárgyakból.

A beszélgetés szövegértelmezői perspektívából és a szerző személyes tapasztalataiból összefonódva építkezett, ezért is volt releváns azzal a kérdéssel indítani, hogy a személyes identitás hogyan kapcsolódik a kollektív (családi) identitáshoz, vagy a szerző saját megtapasztalásai, tárgyakkal való kapcsolatai hogyan épülnek be egy éppen készülő regénybe.

Schein Gábor előtt az asztalt tárgyak borították be: vízszintező, kisdob, sárguló füzetek, kisautó, hajlékonylemezek. Nagy Boglárka szerkesztő a kirakott holmikhoz való személyes viszonyulásáról kérdezte az írót, illetve arról, hogyan bukkan fel némely tárgy a regényében. Schein már a beszélgetés elején megjegyezte, hogy a főhős, Grönewald úr polcára kizárólag valós tárgyak kerültek, amelyek nem az írói fantázia termékei. Svéd című regényében a tárgyaknak központi, cselekményformáló szerepe van, mivel minden Grönewald úr által beszerzett holmi saját történettel bír, amelyet a stockholmi nyugdíjas talál ki magának. Ezáltal teremti meg saját komfortzónáját, vagyis azt a kiismerhető és biztonságosan bejárható teret, amelyben otthonosan érzi magát. Egyetlen szobába sűrített történet tárul fel az olvasók előtt, ahol az említett tárgyak a főszereplők. Grönewald úr tárgyfüggőségét azzal magyarázza a narrátor, hogy a „tárgyak keresték őt”, legyenek azok értékesek vagy teljesen értéktelenek. A tárgyak tulajdonképpen belekövültek az életébe, felesége még portörléskor sem mozdíthatja el a listákon vezetett múlt lenyomatait. Az emberek meghalnak, a tárgyak megmaradnak, így ezek hordozzák az élők emlékeit – a regényben úgyszólván emlékművekként vannak jelen az úton-útszélen összeszedett tárgyak. Összegyűjtésükkel Grönewald úr szándéka szerint helyreállít egy elpusztult világot, amelyet összekapcsol saját jelenével, múltat képzelve hozzá.

Ha identitásregényként értelmezzük a Svédet, felmerül a szociokulturális probléma: a főszereplő élőkhöz nem, csak tárgyakhoz tud kapcsolódni, ezek képezik az ő identitását.  Mivel Schein Gábor elárulta a közönségnek, hogy a regényben csupa valóságosan is létező tárgyat szerepeltet – Grönewald úr polcán megtalálható a Schein otthonában őrzött kaleidoszkóp vagy az asztalon pihenő vízszintező –, Nagy Boglárka arra kérdezett rá, hogyan illeszkedik a történetbe a szerző identitása, múltjának töredékei. Schein elárulta: például a vízszintező előző tulajdonosa Borbély Szilárd nagyapja volt. Barátságuk zálogaként ajándékozta oda a műszert Borbély, aki Schein meglátása szerint maga is a tárgyakon keresztül igyekezett kapcsolódni a hozzá közel állókhoz. Így történt, hogy Borbély egyszer lefénymásolta a kezét, és postázta Scheinnek a képet, egy másik alkalommal pedig az Ami helyett című kötetének kéziratát kötötte be saját kezűleg, így a keze nyoma hosszú időre emlékműként marad fenn barátja számára. Schein Gábor viszonzásképp – bevallása szerint sokkal szemérmesebb módon – egy gyerekkori kisautójával ajándékozta meg Borbély Szilárdot.

Az asztalon egyébként ott hevert egy az elajándékozotthoz hasonló játékautó, egy piros Morris, amely egykor az íróé volt – mint kiderült, ezzel még a gyerekei is játszottak. Az író szerint tudomásul kell venni, hogy a tárgyak természete a kopás, a pusztulás, a végső megsemmisülés, egy korszak lezárását elfeledését jelképezik. A rábízott holmik pusztulása azért bántja, mert úgy érzi, rossz gazda, és nem tud vigyázni rájuk, habár igyekszik leépíteni ezt a rossz beidegződést, a felesleges lelkiismeret-furdalást. Így érzett azzal a családi örökséggel kapcsolatban is, amely a huszadik század elejéről maradt fenn, és generációról generációra vándorolt a családban. Egy tükörről van szó, amely idővel egyre jobban megrepedt, több helyen eltörött, egyre kisebb felületén tükrözte a valóságot. Végül csak egy tükörszilánk maradt belőle, amelyet az író felesége bekereteztetett, így mentettek meg belőle egy darabot.

Vannak azonban tárgyak, amelyek a mi akaratunktól és cselekedeteinktől függetlenül is megsemmisülnek, vegyük például a hajlékonylemezeket, a VHS-kazettákat, de lassan a CD-k is a múlt relikviái lesznek. Éles kontrasztot képeztek az asztalon a kéziratos füzetek és a tíz-tizenöt évvel ezelőtti hajlékonylemezek. A füzetek, mesélte a költő-író, az első verskezdeményeket rejtik. És ha a húzás, a folyamatos felülírás-átírás metódusa egyszerűbbé vált is a számítógépen, a füzetben mégis jobban nyomon lehet követni ezeket a változásokat. Az írás bizonyos fázisait ráadásul még mindig füzetben vezeti, osztotta meg Schein Gábor, például a hangulatok, szókapcsolatok, gondolattöredékek felskiccelését.

A beszélgetés végén a jövőre gondolva a megőrzés kérdései kerültek szóba: vajon a virtualitás hogyan képzelhető el múzeumi keretek között, amikor immár levelek helyett emailek és chat-beszélgetések, kéziratok helyett Word-dokumentumok hordozzák a kultúrát? Hogyan értelmezhető filológiai keretek között a digitális irodalom? A beszélgetéssorozat szokásaihoz híven a vendég, ezúttal Schein Gábor a zárótémához legszorosabban kapcsolódó személyes tárgyát hagyományozta a Petőfi Irodalmi Múzeumra, ami nem más, mint egy verseket és irodalmi törmelékeket tartalmazó hajlékonylemez, persze ha még leolvasható, vagy ha még van eszköz, amely leolvassa. Így a „hoztam is, nem is” ajándékozással zárult az est, amely után nagy eséllyel minden jelenlévő újragondolta a tárgyakhoz való viszonyát.

*

A művész mint adapter

Hatalmas érdeklődés övezte Tóth Krisztina új verseskötete, a Világadapter bemutatóját a Margó Fesztivál keretében. Az esten Lator László tekintette át a költőnő eddigi pályáját.

A hatodik Margó Irodalmi Fesztivál zárónapján mutatták be Tóth Krisztina új verseskötetét, a Világadaptert (Magvető, 2016). A Petőfi Irodalmi Múzeumnak nemcsak a díszterme és a mellette lévő helyisége telt meg, de az előtere is, ahová Valuska László szervező szavai szűrődtek át a helykereső közönség zsongását legyőzve: „iszonyúan sokan vannak”, „levegő már nem lesz”. Végül mindenki megtalálta a maga helyét, sokan az előtérben a perzsaszőnyegen gubbasztva. E sorok írója Várady Szabolcs és Szabó T. Anna szomszédságában követte végig a beszélgetést a kivetítő képernyőn.

Tóth Krisztinával Lator László költő beszélgetett, ceremóniamesterként terelgetve az eseményeket, néha atyáskodóan siettetve a résztvevőket, hogy az eltervezett programterv férjen bele az egyórás keretbe. Lator László szavait idézve, „száraz filológiai bevezetővel” indította a beszélgetést, tulajdonképpen (élet)műértelmezést, amely Tóth Krisztina eddigi munkásságát vette górcső alá. Első kötete, az Őszi kabátlobogás 1989-ben jelent meg, ami erős indulásnak volt tekinthető, 25 év elteltével már mást kapunk az akkori elvárásokhoz képest. Egyfajta polifonikus költészet körvonalazódik az évek során, a kezdeti kis édes-fájdalmas dalok formailag is megváltoztak és átalakultak hosszúversekké. A változással és átalakulással kapcsolatban Tóth Krisztina megjegyezte, hogy nemcsak saját munkásságán követi nyomon a fejlődést, hanem pedagógusként gyakran azt figyeli, hogy a gyerekrajzokban vagy a kezdeti versekben ott van-e az a „furcsaság”, amitől valaki költővé válhat. Ezekből a gyerekkori munkákból a változásokat és az abból létrejövő fejlődési folyamatot is nyomon lehet követni. Szerinte fiatalon sok rossz verset ír az ember, de ezekre épp azért van szükség, hogy a folyamatosság és a fejlődés stációi minél élesebben megmutatkozhassanak.  

Az életmű össznézetéről a beszélgetőtársak fokozatosan áttértek a legújabb darabokra, a Világadapter című kötet verseire. Tóth Krisztina, mint elmondta, mindig struktúrában gondolkodik és ír, ebben a kötetben is érvényesül ez a rendezési elv. Mivel az elmúlt nyolc év anyagából állt össze a kötet, a válogatás során a már meglévő versekből szelektált, kirakosgatta a kinyomtatott példányokat a szőnyegre, így variálta össze a verseskönyvbéli egységeket. Lator László sorra elemezte az új kötet ciklusait, amelyekről megállapította, hogy erős szerkezetek, már a címekből is kitűnik az egyes blokkok tematikája: az első ciklusé az életidő és annak múlása, a másodiké az átmenetiségről, állapotokról, kapcsolatokról, érzelmekről, létezésről szól, a harmadik a tanításról-tanulásról, hiszen a tanítás is része egy folyamatnak, mégpedig a kölcsönös tanulásnak. A ciklusokban montázsszerűen egymásra íródnak a fantázia- és álomvilág képei a pontosan megfigyelt valóságdarabokra. A versek nemcsak az emberi létezésről szólnak, hanem a lét korlátain túllépve, azt átmenetiségként értelmezve kifelé mutatnak a mindenségre, lehetőséget kínálnak anyagra és anyagtalanra való rálátásra is.

Takács Kati színművész az új kötet verseiből olvasott fel néhány darabot, amelyekhez Lator László kommentárt, Tóth Krisztina pedig magyarázatot fűzött. Elsőként a kötet címadó verse hangzott el, a Világadapter. A minimalista címadás jelképként hordozza magában azt a jelentésmezőt, amely a kötet verseiben konstruálódik. A művész mint adapter, aki a bemeneti hatásokat, élményeket, problémákat átszűrve magán verssé konvertálja azokat, alátámasztja Latornak a feltételezését, hogy ezek a versek az átmenetiség csomópontjai, mindegyik az elmúlásra, a változásra, az ideiglenesre koncentrál, nem redukálódnak a születés és halál közti időszak megfigyelésére, hanem azon túli rétegeket is érintenek, az éterrel alakítanak ki kapcsolatot.

Lator szerint fontos, hogy a szakmai, idegen szavak vagy éppen a vulgaritások használata ne legyen öncélú, találja meg azt a természetes közegét, ahol az olvasót sem akasztja meg az olvasásban. A szleng is, a társasági diskurzus, avagy duma, ahogy Lator fogalmaz, jól vannak pozicionálva Tóth Krisztina verseiben. Ezek mellett felfedezhető egy kompakt tudományos nyelvezet is, amely a szerző természettudományokhoz fűződő lexikális tudásáról tanúskodik. A hosszúversekben megtalálható egy-egy novella, elbeszélés lehetősége is az epikus vonásoknak köszönhetően. A Turista és Hogy vagytok című versekben, amelyeket Takács Kati előadásában hallhatott a közönség, a szerelem hiányként jelenik meg egy színpadiasnak tűnő, szorongató, kellemetlen világban, ahol a körülkerítettség érzése miatt menekülni kell. Epika és líra, valóság és fikció találkozásán túl a tudat és tudatalatti és összecsúszik Tóth Krisztina verseiben, állapította meg az irodalomtörténész. A versekben burjánzó kietlenséget Lator az apokalipszissel hozta párhuzamba, mivel kisebb szenvedéstörténetek sorakoznak a művekben, megváltásra váró hősökkel.

Az est végén Lator László az óráját lesve még igyekezett néhány búcsúkérdést feltenni, majd Valuska László szervező megkérte a nézőket, legyenek szívesek megvárni, míg Tóth Krisztina lejut az emeleti teremből az udvarra, ahol a sátrak alatt, egy asztalnál mindenki átadhatja neki a dedikálásra szánt könyvet, anélkül, hogy komolyabb tülekedés alakulna ki.

Sárkány Tímea