Irodalmi Jelen

Spiró és a negatív szabadság

2016. május. 15. - 15:24

Könnyen összevész bárkivel, gyakran emlegeti magával kapcsolatban a tehetségtelenséget, a színház világában kint is van és bent is, semmiféle esztétikai irányzathoz nem köti magát – mégis az egyik legsikeresebb kortárs írónk. Az „Előhívás estjén” Jánossy Lajos, Németh Gábor, Reményi József Tamás és Sipos Balázs ezúttal Jámbor Judit Amíg játszol – Beszélgetés Spiró Györggyel című könyvét elemezték a Nyitott Műhelyben.

Vannak elismert és folyamatosan ajnározott szerzők, aztán van a középhad, és akad olyan is, akit jelentős írónak tartanak ugyan, mégis állandóan elmarasztalják. A Litera Előhívás című sorozatának májusi témája Spiró György munkássága, a Nyitott Műhelyben Jánossy Lajos, Németh Gábor, Reményi József Tamás és Sipos Balázs elemzi Jámbor Judit Amíg játszol – Beszélgetés Spiró Györggyel című könyvét. Reményi szerint Spiró az a folyamatosan támadott, mégis nagy megbecsülésnek örvendő író, akinek népszerűsége a néhány héttel ezelőtti, a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett, teltházas születésnapján is mérhető volt. A hetvenéves író ezzel a különleges, Hamvas Béla vagy Kertész Imre helyzetére emlékeztető pozícióval birkózott mindig, népszerűségét pedig annak is köszönhette, hogy képes volt a kudarcaiból építkezni. Nem véletlen, hogy hőseit is folyton rágalmazzák, és hogy ők folyton védekeznek.

Az interjúkötetben rengeteg konfliktus előkerül, Spiró munkásságát botrányok övezik, szinte mindenkivel összevész, ez a kirekesztettség azonban – véli Reményi – nem azonos az üldözési mániával. Nagy igazságokat fogalmaz meg, sokszor csak részigazságokat, mindenesetre érdemes figyelni rá. Sipos Balázs számára a kötet szövegét a monoton egyformaság teszi drámaivá, a konfliktusokat felvázolásuk, az erős megállapítások géppuskatűzszerű lövöldözése miatt tartja egyhangúnak. Nem ért egyet Reményivel abban, hogy Spiró a színházban talált volna otthonra: dramaturgként kint is volt és bent is, a rendező és a színész oldalán is, rengeteg kritikának kitéve, később igazgatóként kudarcokat megélve. Sokat beszél a számára fontos rendezőkről, Ascher Tamásról, Babarczy Lászlóról, Zsámbéki Gáborról, a színészek iránti rajongását pedig édesanyjára vezeti vissza, aki színésznő szeretett volna lenni.

Németh Gábor úgy érzi, Spiró a legszívesebben saját magáról is egyes szám harmadik személyben beszélne, az interjúkötetben sokkal inkább tárgyszerűen, mintsem vallomásosan vagy szubjektíven nyilvánul meg – vizsgálgatja, próbálja megérteni magát, és hiába van benne fájdalom, kerüli az önsajnálatot. Németh felidézi, hogy huszonéves ifjúként megosztotta a szerzővel annak első regénye, a Kerengő iránti rajongását, mire Spiró azt felelte, hogy az egy szar könyv. A tehetségtelenséget amúgy is kevesen emlegetik saját magukkal kapcsolatban olyan gyakran, ahogy Spiró teszi. Jánossy szerint ez kudarcaiból is fakad, bár Spiró mindig is hitt benne, hogy a „játék” szabályai és a hozzá szükséges tudás egy része igenis megtanulható. Kizárja a pátoszt, és mindenről azzal a hűvösséggel beszél, ami a mérnök-közgazdász édesapjával való viszonyát is jellemezte.

Jánossy elmondja, hogy Spiró a diktatúra éveiben azt a fajta értelmiségi stratégiát választotta, ami a konfliktusok kerülésén és kompromisszumok elfogadásán alapul, annak érdekében, hogy írásművei megjelenhessenek. Reményi negatív szabadságról beszél: a ’60-as, ’70-es években sokan választották ezt az utat, hogy a rendszerbe beilleszkedve elmélyülhessenek a tanításban, az írásban, a színházcsinálásban. Az ilyesmit gyanakvással figyeli a demokratikus ellenzék, amelyhez Spiró – Kertészhez és más kívülállókhoz hasonlóan – nem csatlakozott. A beszélgetőtársak hosszasan időznek a Jönnek című versnél, melyet 1984-ben írt az egyébként íróként ismert költő. A költemény néhány évvel később, a monori találkozó után jelent meg (a monorierdei kempingben 1985. június 14–16. között megtartott összejövetel, melyen a demokratikus ellenzék képviselőin kívül ötvenhatosok, reformközgazdászok, történészek, népi írók, a Kádár-rendszerrel szemben álló művészek is részt vettek), és a mai napig gyakran emlegetik. Olyan pályatársak is felvonták tőle a szemöldöküket, mint Nádas vagy Mészöly, és sokak szerint alkalmas volt arra, hogy éket verjen az akkor még egy asztalhoz leülő népi és urbánus ellenzék közé.

Ezt az állítást később a közönség soriból megszólaló Csordás Gábor pontosítja annyival, hogy a két tábor között már a monori találkozó idején is kibékíthetetlen ellentétek feszültek. Érdekes adalék Németh „szemtanúként” felidézett története is: harmincéves korában, még alig publikáló fiatal szerzőként hívta el őt az Örley Kör megbeszélésére Balassa Péter, hogy Esterházyval és másokkal megfogalmazzanak és aláírjanak egy elmarasztaló nyilatkozatot a verssel szemben – a nyilatkozat végül nem született meg. További érdekesség, hogy Spiró az interjúkötetben nem, vagy csak alig említi Esterházy, Nádas, Balassa vagy Konrád György nevét, noha többször utal rájuk, és nem éppen hízelgő hangnemben, ugyanakkor elismerősen szól Juhász Ferencről, Kardos G. Györgyről és Utassy Józsefről.

Sipos Balázs beszél még Spirónak az ideológiai és esztétikai irányzatokhoz fűződő furcsa viszonyáról: nem tud azonosulni a posztmodernnel, ahogy elutasítja a szocializmust is, a liberalizmust szintén, de igazán konzervatív sem tud lenni, mert a konzervativizmus nehezen egyeztethető össze az egzisztenciáért folytatott harccal. Nemcsak a ’80-as évek demokratikus ellenzékével, általában az értelmiséggel szemben vannak fenntartásai – az értelmiségiek nagyrészt semmit nem tudnak a népről, ő azonban elment Csepelre, hogy a munkásokkal kocsmázzon. Reményi hiányolja a konfliktusok magyarázatait a könyvből, és vitatkozik még egy kicsit Sipossal, aki úgy véli, Spiró regényei realisták. Mi pedig sajnáljuk, hogy Spiró György nem tudott eljönni – az ő jelenlétében még izgalmasabb lehetett volna az így sem unalmas beszélgetés.