Szávai Attila: Ugyanaz
Szávai Attila
Ugyanaz
Joli vonattal jár dolgozni. Sötétben indul, sötétben érkezik. Az alvó tájon átrobogó vonat ablakai mint egy filmszalag celluloidkockái villannak meg, az egyik ilyen kocka főszereplője Joli, ahogy kifelé néz a saját tükörképéből. A városszéli üzemben dolgozik, az egyik csarnok tisztítása a feladata. Padló, irodák, mosdók, vécék. Előre köszönnek neki a biztonsági őrök, régi motoros, szokták mondani mögötte az egyenruhás férfiak.
Joli egész nap egy speciális takarítógépet tol maga előtt. Mivel nem lehetett gyermeke, munka közben eljátssza magában, hogy egy babakocsit tol. Koszos plüssmackó lifeg a takarítógép markolatáról, egyik szeme hiányzik. A nő gyakran beszélget munka közben a játékmacival. Ugye milyen szépen csillog a padló, ezért vagyunk mi itt macikám, ez a mi dolgunk, szokta motyogni bizalmasan. Munka közben, ha fiatal, vékony menedzserlányok közelednek, Joli a természetesnél jobban kilengeti a farát a takarítógép tolása közben. Pipiskedik. Mit tudnak ezek a fiatal csitrik, gondolja ilyenkor, mit tudnak az életről. Amikor elhaladnak mellette, ő csukott cérnaszájjal rájuk mosolyog, közben nagyot szorít a gép fogantyúján. Nedves marad a matt fekete felület utána. Az irodista lányok javarészt kedvelik őt, a takinénit, ahogy egymás közt hívják, nagyot köszönnek neki reggelente. Némelyiküktől a kopott plüssmaci külön köszönést kap. Ilyenkor mintha jókedvében nagyobbakat himbálódzna a játékállat.
Joli gyakran beleszagol a mellette elgyalogoló irodistalányok húzta illatfelhőbe. Közben elképzeli, ahogy a fiatal menedzserlány reggel munkába készülődik a szép fürdőszobában, amiben két mosdó van, két tükör, bidé és vécékagyló, két autó a garázsban. Ahogy a többtucatnyi drága, divatos ruha közül kiválasztja az aznapi szettet. Elképzeli a sokféle parfümöt, a plafonig érő fürdőszobatükör előtti díszes üvegtálkában a drága karórákat, mikor milyen színű kell, a fiúnak is van három drága karórája. Jolinak egy karórája van, pontosabban egy közös karóra az anyjával, aki pedig szintén az anyjától örökölte. Régi orosz óra. Nem merték hordani, nehogy elhasználódjon, elkopjon belőle az idő. Mintha így akarták volna rögzíteni, kikötni saját nyomorukat, pállott generációs önsajnálatukat és irigységüket. Hogy ott védjék a fiók sötétjében, a mozdulatlanságban, az időtlen poros némaságban.
Az egyik irodista lány – vékony, görbe alkat – kifejezetten fogékony Joli keserűségére, panaszaira. Ugye te sem aludtál jól az éjjel, szokta kérdezni reggelente cinkos hangon, vagy éppen elmeséli, hogy a kórház várótermében kikkel találkozott, miféle förtelmes sérüléseket és betegségeket látott. Az üzemorvosi vizsgálaton történteket közös reggelizéskor beszélik meg, ahogy meg szokták vitatni a vérvételek eredményeit is. Szakértő sugdosással hajolnak a papír fölé, az izgalmasabb részleteknél hosszabban elidőznek a mutatóujjak. Ez az irodistalány máskor arra kéri Jolit, hogy meséljen a férje haláról, a hagyatéki tárgyalás menetéről, ugye milyen rossz egyedül, kérdi mindig valami különös elégedettséggel a hangjában. Aztán a takarítónő újra nekilát a munkának, rója a köröket a csarnokban, irodák, termelési terület, raktár, ugyanaz az útvonal, évek óta ugyanaz a program, ugyanazok a mozdulatok: egy lakatlan bolygó keringése a hideg, keserű univerzumban.
Volt, mikor az egyik irodában döglött egeret találtak a kiskosztümös fiatal lányok. Olyan arccal állták körül a tetemet, mint akiknek épp most mondták meg, hogy a férjük egy férfival csalja őket: undorral vegyes csodálkozással. Az egér teteme az egyik irodai forgószék alá került, a kolléganő, miközben hátratolta a székét, hogy kávéért induljon, rágurult, félméteres véres csíkot húzva a padlón. Az állat harmada eltűnt. Illetve ott volt, oda volt ragadva a linóleum fakó melegébe. Az egyik gyakornokot a takarítónőért szalajtották. Joli morogva lépett be az ajtón, mondván, hogy neki ez nincs benne a munkakörében. A halott állatot, mint egy tárgyat, két ujja közé csippentve, a lehető legnagyobb természetességgel felvette, majd rutinos mozdulattal a szemetes zacskóba dobta. Közben nagyokat köhögött, mint mindig, ha halálszagot érez.
Jolit napjában többször köhögőrohamok kínozzák, halkan, szaftosan köhög. Kövér, sós slejmokat nyel vissza, mégsem köpheti ki. Pedig legszívesebben odaköpné néhány ellenszenves irodistalány kiskosztümjére vagy a laptopjaik monitorjára, rá a projektoros kivetítőn világító grafikonra.
Nemrég történt, az egyik tárgyaló takarítása közben, hogy a túlórázó irodai dolgozók a büfébe mentek, és bekapcsolva maradt egy laptop. Joli elámult, ott állt egyedül a tárgyalóban, csak a projektor puha zümmögése hallatszott. A kivetítőn tortadiagramot látott, színes cikkekkel, számára egészen idegen, érthetetlen adatokkal. Tisztára, mint a reklámokban, gondolta, mert mindig irigykedve-álmodozva nézte azokat a reklámokat, amikben valami irodai megbeszélés zajlott épp, ez volt a háttérsztori, aztán jött csak a tampon, a rágó, a hajfesték, tehát maga a termék. Az egyik asztal szélén meglátta a prezentációs lézermutatót, apró, éles piros pöttyöt lehetett vele a vászonra világítani, ha valaki előadott éppen. Körülnézett, majd felvette, játszani kezdett vele, mintha magyarázna, ahogy a tévéreklámban is a fiatal, szép menedzserlányok. Nagy karikákat rajzolt a vászonra a piros pöttyel. Egészen elképzelte, hogy ő is fiatal irodistalány, divatos ruhában mutogatja a fontosnál fontosabb adatokat a többi fiatal menedzsernek. Szép arcok, szép fizetések, szép életek. Már egészen beleélte magát, mikor mögötte hangosan krákogott valaki az irodaajtóban. Joli kezéből kiesett a lézermutató, azonnal lehajolt, hogy felvegye, egészen elvörösödött, ahogy guggolva hátrafordult. Drága női cipőpárt pillantott meg, az egyik lábfej idegesen, türelmetlenül topogott, ahogy lassan feljebb kúszott a tekintete, úgy bontakozott ki egy ötvenes nő alakja.
Mit csinál maga itt?, kérdezte szúrós tekintettel az érkező. Ismerős volt Jolinak az arc. Megfigyelte már, hogy ha közvetlenül ez után az irodista nő után megy be a vécébe, biztos, hogy talál friss takonygurigákat a vécépapírtartó fölött. Gondosan az egyik bizonyos csempére kenve. Ha ez a bizonyos nő épp a menstruációs napjaiban van, a takonyguriga mélyebb színű, terjedelmesebb, lassabban szárad, viszont hosszabban keni szét a gazdája. Jolinak fontos titkai vannak. Kérdeztem valamit, nem hallotta?, váltott egy oktávval magasabb tónusba a nő. Joli felállt, zavarában tördelni kezdte ujjait, lábait maga előtt keresztbe téve rebegte, Csak… csak… szóval, csak játszottam. A nő beviharzott Joli mellett az irodába, szapora ujjmozdulatokkal zárolta a számítógépeket, hogy csak a fekete képernyőket lehessen látni. Eredjen a dolgára, vetette oda Jolinak, majd kikapta kezéből a lézermutatót.
Lassan lejár Joli munkaideje, az utolsó körét rója a csarnokban. A termelési dolgozók hazamentek, már csak néhány irodában ég a villany. A takarítógép tartályából kiönti a mai utolsó adag koszos vizet, betolja a gépet a takarítószerek raktárába, a plüssmaci bal fülét gyengéden hüvelyk- és mutatóujja közé csippenti, finoman dörzsöl-simogat rajta. Aludj jól, kicsim, suttogja anyáskodón.
A vonatablak filmkockájában ugyanaz a fakó Joli-arc, ugyanaz a tükörkép, ugyanaz a kifelé bámulás, odakint ugyanaz a sötétség, ugyanaz a hideg. Otthon ugyanaz a kutya, ugyanaz az ajtónyikorgás, ugyanaz a kihűlt ágy, ugyanaz a fénykép a régi kegytárgyak között, ugyanaz a tengermély sóhajtás elalvás előtt. Ugyanaz a gyorsan hűlő cserépkályha.
