Sárfi N. Adrienn: Monte Carlo

Sárfi N. Adrienn

Monte-Carlo 

– Boldog új évet, tetvek!!! – üvölti Soós Sanyi pezsgősüveggel a kezében, ahogy a torkán kifér, a hajók fényeivel pöttyözött tenger felé. Már április van ugyan, de ez az ő helyzetében egyáltalán nem számít. Csupán azt a zsibbasztó aggodalmat akarta kiadni magából, ami belészorult még órákkal ezelőtt. Most, az üvöltés után egészen nyugodtan ül a sziklán, a lába lelóg, hol egyik, hol másik sarkát csapkodja a kőnek, aztán hallgatózik, mintha kései köszöntésére várna választ. A háta mögé, a magasba sandít, de a sötét égbe olvadt hegyen is csak a hunyorgó fényfoltok világítanak némán. Balra alatta a kaszinó vakítóan cifra épülete terpeszkedik, szinte integet, kacéran mosolyog mindenkire, aki megpillantja akár csak ártatlan szeme sarkából is. A kaszinó körül megannyi csillogó autócsoda, fekete Rolls-Royce, Cadillac, sárga Porsche, vörös Lamborghini parkol, vagy éppen tompa motorzaj kíséretében keresi a helyét. Soós Sanyi nézi a járművekből filmsztárosan kilépő alakokat, a gazdagokat, és nagyot sóhajt.

– Akkor csin-csin! – koccantja az üveget a sziklának, hátrabillenti a fejét, vedeli a pezsgőt. Micire gondol, aki a hotelban maradt, mert fáradt volt az egész napos utazástól. Késő délután futottak be Monte-Carlóba. Úgy volt, hogy három-négy napot ellesznek itt, aztán irány Párizs, Mici álmainak városa. Mici most alszik. Sanyi halkan szürcsöli a pezsgőt, hogy ne gluggyogjon, mintha ezzel felesleges zajt okozna. A kaszinó nyüzsög, sokan mennek be és sokan is jönnek ki, nők szűkre szabott estélyiben, ragyogó ékszerekkel, férfiak zakóban, selyemöltönyben, nyaksállal vagy csokornyakkendővel. Ünnepélyes az éjszaka, gondolja, itt minden éjszaka ünnepélyes lehet. Hűvös szél fúj, iszik még, hogy ne fázzon.

– Párizs – ejti ki félszegen, akár egy ritkán használt, meghitt, szerelmes szót, s úgy ízlelgeti, tapogatja hangjait, mint egy számára egészében nem túl izgató, de részleteiben azért egy kicsit mégiscsak felcsigázó női testet. Nem tud élethű képet ragasztani a szóhoz, mert Párizsról nincs kép a gondolatai között. Talán az Eiffel-torony, vakarja az állát, de nem, az sosem tetszett neki. Más képe viszont nincs. De majd lesz, vigyorog és bólogat, szürcsölgeti az italt. Dörzsöli az orrát, ahogy a kaszinó felé sandít. Mennyi jó kis bige, gondolja, de azért mégiscsak Mici a legjobb. Az jut eszébe, hogy jó lenne egy jacht, amivel el lehetne indulni csak úgy, át a tengeren, valahova, messze.

Aztán idős nagyapjára emlékezik, aki, miután agyvérzést kapott, nem csinált egyebet, csak ült a hintaszékében, óránként feltápászkodott, és mutatóujját az égre szegezve, rezgő hangján elkárogta, mint egy kiélt kakukkos óra, hogy „Valóság az, ami megmarad akkor is, ha nem hiszünk benne!” Ezt a mondatot Soós Sanyi valamiért megjegyezte, elraktározta magában még gyerekkorában, mintha valami ismeretlen értékű, nyers kidolgozású ékszer lenne, amit majd egyszer az életben, ha nagyon nagy szüksége lesz rá, értékesíthet.

Sanyi figyelmesen tanulmányozza most ezt a mondatot, az egyetlen családi ereklyét, ami rá maradt, s úgy érzi, itt az idő, fel kell használni, nincs mese, mást már úgysem tehet.

– Valóság az, ami megmarad akkor is – morzsolgatja lassan, kimérten –, ha… ha nem hiszünk benne – s most úgy ügyeskedik, hogy ne higgye el, ami történt, de hamar rájön, ez így nem jó, majd arra gondol, hogy – bár ami történt, megtörtént – elhiszi, de ez nem a valóság, mert a valóság nem az, amiben hisz az ember. Böfög a feláramló szénsavtól, csuklik egyet. Tudja, mit tett, de nem hiszi el, vagyis elhiszi, igen, igen, éppen ez az, hogy elhiszi, tehát ami történt, az nincs, az nem igaz. Összezavarodva rázza a fejét, már maga sem tudja, hogy akkor most hogy van ez.

– Csin-csin – koccantja az üveget a sziklának, s halkan lecsúszik az utolsó csepp pezsgő a torkán. Az ötlik fel benne, nagyapja talán megőrült az agyvérzés következtében, és hibás képletet szajkózott, mert ha nem hisszük, akkor is, ha hisszük, akkor is ugyanaz a valóság. Duruzsol a kaszinó. Az élet megy tovább, gondolja. Apró kellemetlenségek mindig is voltak, lesznek is. Nem könnyű most neki, és Micinek sem lesz az. Most alszik, mosolyodik el Sanyi. Szép lány, méláz, majd azon töpreng, hogy végül is milyen jó, hogy elindultak, meg hogy Párizs, igen, Párizs, még ha őt magát egyelőre nem is érdekli annyira, hát majd belejön az érdeklődésbe. Mici boldog, ez a fő. Eiffel-torony. Képeslapon nem nagy szám, de talán majd közelről. Egy vasizé. Mindegy, jó lesz Párizsban, és kész. Mici erősködött, hogy lássanak világot, amíg fiatalok, főleg, hogy végül is van miből, mert Miciék, mi tagadás, igazán gazdagok. Ő meg szereti Micit. Külföld, gondolja, és elbiggyeszti a száját. Itt is csak emberek meg házak. Persze a tenger, meg a hegyek, mások. Kaszinó sincs odahaza. Legalábbis a faluban meg a környékén biztos nincs. Még soha nem is játékgépezett. Na és a rulett. Azelőtt csak tévében látta. Sose vonzotta az ilyesmi, mi vonzotta volna benne.

Eddig még csak egyszer volt életében külföldön, ötévesen. Szüleivel ment Velencébe, valami kedvezményes társasutazás alkalmával. Nagy busszal utaztak, a faluból többen is ott voltak. Sokra nem emlékszik az egészből. A felnőttek boldogok voltak és felszabadultak, ő, az egyedüli kisgyerek a csapatban, nem volt boldog, sőt félt, talán a sötétzöld, sűrű víztől, amely az idegen város épületeinek lábát is zöldre festette, vagy a mozgalmas, félhomályos sikátoroktól, maga sem tudta. Az egyik sikátorban egy helyi férfi feltűnően hadart, széles mozdulatokkal  magyarázott egy bozontos hajú nőnek. A férfi lába mellett apró kutya tipegett. Soós Sanyika látta, ahogy a kutya egyszercsak a fal mellé kuporodik és kakil, mire a bácsi és a néni megálltak. A férfi nyelve csak pörgött és pörgött tovább, mintha levegőt sem venne, s miután a kutya elvégezte a dolgát, papírzsebkendőt húzott elő, finom mozdulatokkal kihajtogatta, megrázta a levegőben, s megfogta vele a hurkaforma, zsíros fényű ürüléket; aztán siettek tovább a sikátorban, a férfi kezében az áttetszően vékony, időközben átizzadt zsebkendőben a hurkával, elmerülten magyarázott tovább, vadul gesztikulált, a nő pedig időnként közbevetett egy-egy helyeslőnek tűnő szót. Sanyika fintorogva nézett utánuk. Rettenetesen megijedt, amikor – a bámészkodásból felocsúdva – nem találta a csoportot maga körül; eszeveszett, toporzékoló üvöltésben tört ki. Hiába szaladtak érte percek múltán, hazáig már nem is nyugodott meg.

Sanyi ül a sziklán, lógatja a lábát, Monte-Carlo alatta és felette, zsúfolt épületekkel, a tengerrel, a hegyekkel meg a kaszinóval. Nézi a kaszinót. Egyszercsak a pazar autócsodák gazdag csillogásában kissé akaratos pöfögéssel bedöcög a parkolóba egy szurtos Kis-Polski. Sanyi csodálkozva bámulja a jelenséget. Megörül neki, mintha ez valamit is változtatna a helyzetén. A Kis-Polski is nyilván csak idetévedt, mint ő, gondolja, de ez gyorsan korrigálható, az ember egyszerűen gázt ad, odébbáll, mintha itt sem lett volna, és kész. Nézi az autót, amely nem ad gázt, nem hajt el, sőt: befurakszik a csillogó csodák közé, s kiszáll belőle egy alacsony, kopasz férfi, fehér trikója felett felhajtott gallérú, feltűnően csillámló kék zakóban, akár egy varázsló, és könnyeden szökken felfelé a kaszinó lépcsőjén, mintha a porondra sietne éppen. Az ajtónálló diszkrét főhajtással üdvözli.

Ő maga is így ment fel a lépcsőn még késő délután, gondolja, ilyen könnyeden és gyanútlanul. Akkor még nem voltak sokan, utcai ruhában tengtek a kíváncsi turisták. A bejáratnál elkérték Sanyi útlevelét. Az előcsarnokban idősebb nők ültek csörömpölő játékgépek mellett, orruk előtt színes ábrák szaladtak, mindenféle gombokat nyomogattak és karokat húzogattak, volt, ahol kártyáztak, zsongott a terem, csörgött a pénz, Soós Sanyi érdeklődve sétálgatott közöttük, aztán odébb a rulettasztalokat szemlélte elbűvölve. Odaállt az egyikhez, ahol éppen kisebb összegekben játszó turisták tették meg tétjeiket. Nézte a pörgető, selyemmellényes figurát, tűnődött, mintha valami régi ismerőst látna, krupié, igen, ő a krupié, jutott eszébe az ismert szó. A golyó pörgött, aztán megállapodott a rulettkerékben, egy vörös mezős szám alatt. A krupié zsetonokat tolt és húzott, valaki nyert, valaki veszített. Sanyi sokáig szemlélődött így, járkált az asztalok körül, tűnődött, mérlegelt, majd belenyúlt kabátja belső zsebébe, kezébe akadt a bankkártyája, és megtalálta Mici – szülei által biztosított – bankkártyáját is a tárcájában…

Soós Sanyi nézi a hajnali, már szürkülő sötétségből egyre inkább előderengő tenger fodrait, és az elmosódott hajótesteket. El kéne menni, jó messzire, gondolja. Gémberedetten mászik le a szikláról, elindul a hotel felé. Mici még biztos alszik. Majd reggel nyolc óra tájban elmondja neki, hogy mi történt, közli a tényt, a valóságot, amiben ugyan lehet hinni vagy nem hinni, de változtatni semmiképpen sem lehet rajta. Sóhajt. Pedig érezte, már akkor, amikor este a kaszinóból visszasietett a hotelba, érezte, ahogy matatott halkan – hogy fel ne ébressze szerelmét – a sötét szobában a készpénzük után, majd amikor kivette az utazásra szánt tartalékot a bankkártyákkal az automatából, végül érezte a kaszinó asztalánál is száz százalékig, hogy neki most hatalmas nagy szerencséje lesz ezzel a hatalmas összeggel. Aztán valami hiba csúszott be, a fene sem érti. De majd azért elmeséli Micinek a Kis-Polskit is, ahogy befurakodott a gazdagok közé, meg az alacsony, bűvészforma fickót, aki büszkén szállt ki belőle, és kihúzott derékkal szökkengetett felfelé azon a lépcsőn, amelyen ő is felsétált.

Az üres pezsgősüveget leteszi a földre. Körbenéz. Világosodik. A lámpák a meredek hegyoldalon kialszanak, csak a kaszinó szórja fényűzően a mesterséges fényt, akár cirádás ajtaja mögött a gazdagok a töméntelen pénzt. Sanyi kókadtan áll. Mici majd megkérdezi, hol voltál, gondolja. Ő meg csak megvonja a vállát: odalent, feleli, és megcsókolja az ébredező lányt. Mici reggelente a legszebb, amikor még kócos, fésületlen fürtjei kajlán lógnak, és szemei macskaszerűen hunyorognak. Nem tudom, feleségül jön-e majd hozzám, tűnődik. És az is szép, amikor száradt nyál van a szája szélén, és egy kicsit még nyűgös, mereng Sanyi, és nagyot nyel. Nyolckor, pontban reggel nyolckor megmondom neki, ami történt, spekulál, majd kissé bizonytalanul és feszengve az órájára néz.