Jelige: Liliom – Piros és fehér

Jelige: Liliom

Piros és fehér

Még mindig lángol az öngyújtóm. Az exemtől kaptam, három éve. Helyes kis lovacskák vannak rajta. Őket szoktam nézegetni, amikor nem tudok aludni. Mások bárányt számolnak, én lovacskát. Néha, amikor már százezer lovacskánál járok, elképzelem, ahogy bárányhangokat adnak ki. Megnevettetnek. Vicces kis lovacskák ezek. Különlegesek. Azt akarom, hogy soha ne fogyjon ki. Három éve nem vettem öngyújtót. Az exem benne van az összes cigarettámban. Tőle lesz finom a cigarettám. Édeskés. Nem nagyon, csak egy picit. Nem úgy, mint a reggeli csókja. Sose engedtem, hogy megcsókoljon fogmosás előtt. Én mentolosan szeretem. Ő meg mindenhogy szeret engem. Odáig van értem, nem tud kiverni a fejéből. Biztos most is rám gondol. Én is szoktam néha rá, amikor ritkán eszembe jut. Számolok. Napi tizenöt szál cigaretta. Az pont százöttel kevesebb, mint ahányszor eszembe jut. Van, hogy meggyújtom, de nem szívok bele. Csak nézem a lovacskákat. Az agyam egy dzsungel. Mókás majmok másznak, himbálóznak az idegeimen. Bolond állatok ezek: banánt kínálok nekik, és elutasítják. Inkább zabot ennének; ők is lovacskák akarnak lenni. De most nem érdekelnek a majmok, éhezzenek csak. Az agyam haldoklik. Megígérte, hogy egyszer elvisz Londonba, és fotókat csinálunk a piros telefonfülkékkel. Az összessel. Az esküvőt is ott akartuk tartani. Milyen jól megy egymáshoz a piros és a fehér. Már kiválasztottam a ruhát. Fehér, és csillogós. Tetszeni fog neki. Olyan szép együtt ez a két szín. Piros és fehér. Együtt ők a rózsaszín. A rózsaszínt nem szeretem. De a piros és fehér…nincs annál gyönyörűbb a világon.

Hiányzik. Most elmegyek, és visszaadom neki. Mindent visszaadok neki. Volt egy közös házunk. Nagy, szögletes ablakok, világos terek, felejthetetlen éjszakák. Életünk műve volt az a ház. Mindig narancslével, és rántottával várt reggel. Tudja, hogy az a kedvencem. Aztán eladtuk, mindent elfeleztünk. Szóval fél kutya nála maradt. A szemét, elvette tőlem őt. Gyerekünkként szerettük. Most Anya nélkül kell felnőnie.

Múltkor összefutottunk, és hazáig kísértem. Megmutatta a házát. Szép. Velem szebb lenne. Elmegyek hozzá. Viszem a ruhát is, megmutatom neki. Bekopogok, nyílik az ajtó.

-Mi a faszt akarsz már megint?

- Azt ígérted, elviszel Londonba. Itt vagyok.

- Figyelj rám - mondta, majd mélyen a szemembe nézett, és úgy beszélt, mintha óvódás lennék – egész életünkben egyetlen randink volt. Meghívtalak egy kávéra. Egyetlen egy kávéra. Ez 3 éve volt. Nekem családom, feleségem, gyerekeim vannak. Érted?

- Visszajöhetek máskor is.

- Nem, ne gyere vissza. Egyáltalán honnan tudod, hol lakom?! Ne zaklass.

Becsapta az ajtót. Biztos rossz napja van. Szorítom az öngyújtót a farzsebemben. Mérges vagyok. Megnyomom az öngyújtó gombját, és lángra kapok. Sikítok, üvöltök, sírok. Az exem kirohan az ajtón, megment, és segítséget hív. Elájulok. Egy fehér kórteremben ébredek, ágyhoz láncolva. Szorít, nem enged mozdulni. Nem kapok levegőt. Az öngyújtó után nyúlnék a zsebembe, de nem tudok. Látnom kell a lovacskákat, megnyugtatnak, itt vannak velem, nem hagynak el, megnevettetnek, tüzet adnak a cigimhez, emlékeztetnek. Megbolondulok nélkülük. A sírógörcs kerülget. Legalább hozzámért. Megérintett engem. Sóhajtok. Megnyugszom. Legalább elmondtam, hogy szeretem, mielőtt elmondta, hogy utál. Mindig is kiegészítettük egymást. Behunyom a szemem. Álmodok. A fehér menyasszonyi ruhámról. Ketten állunk Londonban, a piros telefonfülkék előtt. Egész életemben erről álmodoztam. Gyönyörű vagyok benne, lélegzetelállító. Annyira, hogy hirtelen nem kapok levegőt. Visszatérek a valóságba. Kinyitom a szemem. Látom saját magam, és tetszik. Tetőtől talpig véres ruhában fekszem, egy hófehér kórteremben.