Jelige: Ritter – Egyszerű szenvedély

Jelige: Ritter

Egyszerű szenvedély

Gy.-nek

Írjál naplót, mert én nem érek rá. Ez a közös életünk kezdete, hadd emlékezzünk rá tíz év múlva. Ő az író, nem én, de tudja, hogy a boldogságot milyen nehéz megírni, mennyivel könnyebb a szenvedést. Ami velünk történt, nem is tudom mi, az érzelmek vízesésszerű áradása, talán. Olyanok vagyunk, mint a drogosok, mondja, kábán, egymásba fonódva járunk az utcán, lemegyünk tejért, kenyérért a közértbe, és amint kilépünk a boltból, öleljük, csókoljuk egymást. De ezt tesszük a troli-megállókban, a liftben, amint egymáshoz érünk, remegünk, annyira kívánjuk egymást. Régóta ismertem, még Erdélyből, Pestről vagy inkább Budáról, N. Árpi köréből, tudtam, hogy nagyon okos és hogy régóta meghalt a felesége. Épp Árpinál voltam vendégségben, amikor telefonált. Kérdem Árpit ki hívott, mondja Gy. Hívjad el J. születésnapjára, hiszen ismeri őket. Beszélj Te vele, mondja Árpi. Máris hívom, nem tudom, mondja Gy., majd holnap hívlak. Kaptatok le a hegyről. Árpiéktól, amikor csörög a telefonom. Elmegyek, mondja Gy., hol találkozzunk? És másnap este, jó pár év után – legalább öt – újra látom. A Móricz Zsigmond körtértől kaptatunk J.-ék felé. Én egy picit zavarban voltam, nagyon szerettem volna, ha nőként is észrevesz, nemcsak régi kedves ismerősként kezel. Nagyon lefogyott, elég árvának látszott ott J.-éknál, komoly volt és visszafogott, ott persze úgy viselkedtem vele, mint aki hozzá tartozik, kínáltam ételekkel, borral. Valószínűleg nem érezte jól magát a társaságban, mint ahogy pár héttel később be is vallotta, és azt is, miért nem hagyjuk ott ezt a társaságot. Az utolsó villamost el akarva érni, fél tizenegykor eljöttünk, és az utcán rögtön megfogta a kezem. Nem húztam el. De jó gondoltam, talán akar valamit, de nagyon biztatni nem akartam, hogy feljöjjön. Miért, féltél volna, hogy belebújok az ágyadba? – kérdezte pár héttel később… Hát igen, féltem, és úgy gondoltam, hogy nem kell az első nap ágyba bújni, meg aztán nem is ismertem ezt a mostani Gy.-t. Eltelt pár nap és felhívtam a névnapján, kellemes névnapot kívánva. Mondta, hogy csak két hét múlva lesz, mert hazamegy Erdélybe. Mondtam, hogy jó, mert én is csak két hét múlva leszek, megyek egy ismerős családhoz Palesztinába. Amikor megjöttem, a telefonrögzítőn hallom a hangját, amint sok boldog névnapot kíván. Felhívtam Árpit, hogy mit csináljak, milyen okos és milyen magányos ez a férfi, hátha megszeretne, megszeretném. Árpi: ne légy hülye, ne presszókban találkozz vele, hívd el ebédre hozzád… Erre megtettem. Mikor érsz rá, meghívlak ebédre, háromnapos ünnep van, szombaton, vasárnap, hétfőn? Szombaton – vágta rá rögtön. Izgalommal vártam, Istenem milyen jó lenne évek után végre lefeküdni egy kedves, okos férfival, de arra, ami a beléptekor bekövetkezett, nem is mertem gondolni. Rögtön megcsókolt, átölelt, bőrének bódító illata volt, szorítása, csókja megbabonázott. Úgy vonzott, mint a mágnes, ledobáltuk magunkról a ruhát, és őrülten szeretkezni kezdtünk, s mindez olyan természetes volt, mintha évtizedek óta ezt csináltuk volna. És most – hónapok múlva erre emlékezve –, úgy tűnik napokig ki sem mentünk a lakásból. Egyszer azt mondja, mondd meg a mamádnak, hogy meg szeretném ismerni, de nehogy azzal kezd, hogy nyolc napja az ágyban vagy velem… Mi volt a kezdet? A teljes önkívület, a teljes odaadás, minden megszűnt. Nem olvastunk, nem néztünk tévét, néha lementünk ennivalóért a közértbe. Faltuk egymást, és „pihenésként” eddigi életünket meséltük egymásnak. Amikor el kellett mennie tanítani, mentem vele. Kézen fogva, egymást átölelve mindenhová. Jót nevettünk, amikor a filmklub előtt a diákjai megálltak, földbe gyökerezett lábbal, amikor meglátták, hogy a Tanár úr kézen fog egy nőt, és úgy jön előadást tartani. Árpit felhívtam, és köszöntem neki a véletlent, hogy a véletlen telefonhívás révén bukkant fel az életemben Gy. és vele ez a leírhatatlan boldogság. Mindenhol együtt vagyunk, csak pisilni járunk külön. Megőrültetek, mondja Árpi, de hallom a hangján, hogy mennyire örül boldogságunknak. Írok egy könyvet erről, mondom, „Gy.-vel az ágyban, Gy.-vel a vágyban”. Jóízűen, aranyosan nevet. Képzeld, anyáink mit szólnának hozzá! Mi történik itt – mondja nevetve, micsoda életforma ez, állandóan egy nő körül, minden percben arra várva, hogy odaadja magát nekem – vég nélkül egész nap, nappalokat és éjszakákat összevonva? Hát ez ilyen, de nagyon jó ez a boldogság – mondom én, boldogan magamhoz szorítva, ölelve Gy.-t. De ott van azért a kontroll is, a tudat, mondja Gy. És elkezdi a szédületes összevisszaságban leledző – szeret analizálni folyton, mert természettudós – könyvtáramat rendezni. A második naptól kezdve én is csinálom, bámulva szédületes munkabírását. Vagy dolgozunk, vagy szeretjük egymást, de Ő még este tizenegykor is képes könyvet pakolni. Én nem vagyok olyan munkabíró mint Te, lusta is vagyok, fekve írok, tanulok, fordítok, naponta nyolc órát alszom… de  ezt nagy szeretettel suttogom a fülébe, a szakállába, mert semmi sem kell már nekem csak Ő… Három hete nem telefonálok, nem válaszolok a telefonüzenetekre, nincs semmi csak a tízedik emeleti lakás és benne Ő meg én… Nem is hiányzik a világ. Ő hiányzik, ha elmegy néha a főnökéhez – hetente egyszer-kétszer – egy-egy órára. Döbbenetes biztonságban érzem magam mellette, erőt, határozottságot sugároz, mindig tudja, mit kell tennie, biztos a természettudós volta miatt is, az agya mindent azonnal analizál. Ha néha – ritkán – egyedül mozdulok ki a házból, a trolin már tíz perc múlva a szeretkezéseinkre gondolok, görcsbe rándulva, a melleim kirügyeznek. Nagyon szeretem!

Meztelenül ül az asztalnál, rám emeli gyönyörű, okos tekintetét és azt mondja: olyan volt Téged megtalálni, mint tűt a szénakazalban. Aztán újra és újra az ágyban. El kell válnunk öt napra. Ő az anyját hozza Erdélyből, én a fordításaim miatt megyek öt napra északra. Hogy fogjuk kibírni ezt az öt napot? – kérdi. Fizikai szenvedést okoz a hiánya, fájnak a melleim, lüktet a hasam, és egyszerűen fáj a szívem. Ülök a kedves északi városban, melyet úgy ismerek, mint a szülővárosomat és a hivatalos elfoglaltságok közepette arra gondolok, mit csináltunk Gy.-vel az ágyban. Az öt egész nap alatt kétszer telefonálunk, megnyugszom, amikor kedves baritonját meghallom. Az északi városban rettentő hideg van, fáj a szívem, veszek valeriánát, így jobb. Istenem csak épségben hazaérjek, ne haljak meg. Gy. már elveszített egy imádott asszonyt, Zs.-t. Úgy akarom őt szeretni, ahogy Zs. szerette, vajon képes leszek-e rá? Jaj, Istenem, csak érjek már haza, belebetegszem a hiányába. Úristen csak nehogy történjen velem valami vagy vele. Szenvedtünk eleget, részt vett egy forradalomban, élete felét egy diktatúrában élte, elvesztette imádott feleségét. És én? Méltatlan házasságban, többet egyedül, mint társsal, vigaszként az északi országhoz kötött szenvedéllyel végzett műfordítói munkám. A kapcsolat megdöbbentő szenvedélyessége ellenére sokat nevetünk. Szereti, ha vidám vagyok – az is vagyok mellette –, Ő is tele van iróniával, humorral. Gyakran a legmegindítóbb perceket az ágyban humorba teszi át. Gy., le fogom írni, miket mondasz, legközelebb tollal és papírral bújok Veled ágyba! Tudni akarom az egész époszt, amit nekem rögtönöztél Kisbaconról és Nagybaconról, akik találkoztak egy piacon a rímjátékban, és végtelen szerelmes pillanatokat rögtönöztek, amelyek folytathatók újabb strófákkal, mert, ő ilyen, s kimeríthetetlen, mint a magyar nyelv. Mondom. Reggel ül az asztalnál, majdnem mindig meztelenül – gyönyörű tekintetét rám emeli, és azt mondja: Cukorfalatom! Az ágyba ránt, s utána két felvonás között újabb szerelmes strófák következnek, de jaj, megint elfeledtem tollat vinni magammal az ágyba, s ezek e csodás sorok is elszállnak a szerelmi mámorral. Illetve a mámor marad, csak a szavak repülnek el, ha nincs józan krónikás, aki ezeket leírná. De minek? Most még nincs rá időnk. Mert vége a révedezésnek, s már jön Gy., s én várom...

Így szól hát a krónika, arról, hogy miként élt Gy. és Júlia…