Jelige: Fábián – Védett gyermekkorom
Jelige: Fábián
Védett gyermekkorom
Ezeréves ügy már, ami miatt tanúként beidéztek, alig emlékszem az egészre. Nem szeretek a városba sem bejönni, évek óta nem jártam itt, kerülöm a lüktetést, a tömeget, a rohanást. Kétórás szünet, de nekem még lesz egy jelenésem délután, hazamenni nem érdemes. Az első tavaszi napok egyike, sétálni indulok inkább, minthogy üldögéljek a törött kövezetű épületben, a sok izzadtságfoltos al- és felperes között. Most jövök csak rá, hogy milyen közel vagyok, karnyújtásnyira a gyermekkoromtól.
Elindulok, csak úgy, vakon. Körben új házak magasodnak, mint fésűben a fogak, pontosan. Hallottam a rádióban a rehabilitációs programról, most saját szememmel is láthatom a tarka erkélyeket, komfortos mélygarázsokat. Nehezen tájolom be magam, a nagyablakú üzletek helyén sejtem az egykori grundot. Megállítok egy középkorú nőt és érdeklődök a grundról. Tudjafene - hadarja - állandóan nyitnak itt valami biszrót. Egy focimezes kisfiú szalad ki az egyik házból, hátán Messi felirat. Nem állom meg mosolygás nélkül. Az apja sürgeti, hogy menjenek már, késésben van egy meeting-ről.
Apáink mindig robotoltak,
Hogy lenne enni kevés kenyerünk,
Bús kedvvel, daccal, de dologban voltak,
Az isten se törődött velünk.*
A villamosmegálló most üres, apám minden hajnalban innen indult a munkába. Művezető volt, sokszor hetekig vidékre vezényelve, ahol ugyanúgy ismerte a munkásembert elnyelő borozókat, mint a hazafelé vezető úton. Anyám otthon volt, bedolgozott, hol gumipántokat varrt, hol ingeket szabott. A rozsdás, rosszfogású ollót egy faládában tartotta, az ablakpárkányon. Kosztán csak tengett-lengett egész nap, anyja-apja a szappangyárban robotolt. Őt a grund mentette meg, és az a barnazakós alak, aki egyik vasárnap a téren kiszúrta, hogy milyen kötényeket ad a hetedikes fiúknak, ha igazi bőrbogyó kerül a lábai közé.
A nyitott ablakoknál szappanopera villog a sík képernyőkből. 1958-ban láttam először televíziót, a szappangyár éttermében. A pincér hívott be, amikor meglátta, hogy az üvegre tapadva bámulom a fekete-fehér szellemképeket. Tízéves voltam, a tévében meccs ment, a munkások pörköltöt faltak, csöpögős kovászos uborkával, a hátam mögött. Ezt a mókust nézzétek- bökött a készülék felé egy szemüveges fazon- láttam a pályán, gyerekek, ez lesz a császár- jósolta, és a kenyérbelet a paprikás szaftba tunkolta.
A tavaszi nap olyan erővel tűz, hogy le kell vennem a zakót. Valami hidegre vágyom, betérek egy kisközértbe, veszek egy hűtött ásványvizet. Anyám mindig engem küldött le a vödörrel, ha jött a jeges. A borostás férfi fejszével hasította ketté a jégtömböt, ha csak egyetlen forintom akadt. A rongyba csavart kockát aztán hiába tettük a szobakonyha leghidegebb sarkába, a kopott olajfestékes fal mellé, az ágy alá, másnap délre menthetetlenül tócsává olvadt.
Odébb egy hátizsákos pár álldogál, a kezükben útikönyv. Joszef, Joszef, mondogatják az előttem haladó festett szőke nőnek. Az megrántja a vállát, fogalma sincs, ilyen utcát nem ismer. Én is abban a házban születtem- lépek hozzájuk- mosolyuk elárulja, hogy értenek. Lendítem a kezem, mutatom, hogy merre induljanak, a szemük hálásan felragyog. Hármat formázok az ujjaimmal, hogy a házszámot se tévesszék el. Fejemben verssorok zakatolnak.
Uram, nem látta Magyarországot?
Tudom, nehéz a nyelve.
Tudom, nehéz a szívem.
Uram, nem látta Magyarországot?*
Az utcasarkon belebotlok egy telefonfülkébe. Felhívhatnám innen az anyámat, képzeld Mutter, itt állok a sarkon, ahonnan mindig lested a szódáskocsit! Mindjárt felhívok egy szódafutárt, és odaküldöm hozzád, innen, érted? El tudod ezt képzelni? Nem hívom, anyám már nagyothall, kiabálni pedig nem akarok. Már csendesek az utcák, nem verik a kártyát, nem üvöltetik a világvevő rádiót sem.
Egy nő siet el mellettem, a kabátujján a gyerekével, bíztatja, hogy most már mindjárt otthon vannak, bírja ki. Bede bácsi képe villan be, ahogy rendszeresen az udvari wc-n trónol, a nyitott ajtónál. Egyik áprilisban iskolások jöttek a költő táblájához, csak Rácz Gyuri ügyességén múlott, hogy az utolsó pillanatban be tud csapni a korhadt faajtót.
Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
És ahol szeretnek, és csak reám várnak,
És csak reám várnak.*
A mi utcánkban már minden ismerős, az égett zsírszag, a betört pinceablakokban összegyűlő mocsok. Ez a tömb még érintetlen, gyerekkorom műemléki védettség alatt, itt nem lesz üzletközpont, sem lakópark. Már a ház előtt állok, amit szépen kifestettek, az örökös piszkosszürke helyett tiszta tojáshéjra. Lenn a költő emléktáblája, a kötelező koszorúkkal, ahogy régen is, mindig. Innen, ahol most állok, igen innen készült az a fotó, ami később bekerült a hetedikes olvasókönyvbe, rajta anyám támasztja az első emeleti korlátot. Felpillantok a gangra, ahonnan egyszer játékból ledobtam egy vasrudat, ami kis híján megölt egy embert. A gangra, ahol örökösen rántott leves illata terjengett a száradó ruhák között. A gangra, ahol felnőttem. Itthon vagyok.
* Az idézetek József Attila verseiből valók.
1 Fiatal életek indulója
2 (Magyarország messzire van…)
3 Bolyongok
