Jelige: OCHOSI – A bűnös ember ítélete

Jelige: OCHOSI

A bűnös ember ítélete

– Mondd, ki a bölcs ember, Jean-Claude? – kérdezte a mester tanítványát.

A francia diák nem válaszolt rögtön, tudta, ha elsieti a dolgokat, annak mindig rossz vége van. Ujjai közé vette orrnyergét, masszírozni kezdte, úgy gondolkozott. Öntudatlanul is ráharapott nyelvére, annyira igyekezett gyorsan, mégis jól felelni a mester kérdésére.

– Szerinted a bölcs ember hallgat, ha kérdezik, Jean-Claude? – A mester arcán dorgáló mosoly jelent meg.

– Nem, mester – válaszolta a diák. – De szerintem a bölcs ember mindenképpen átgondolja válaszát, mielőtt kibuknának ajkai közül a szavak. A bölcs ember nem meggondolatlan.

A mester bólintott, és a diák folytatta a töprengést.

– A bölcs ember mindenre tudja a választ – bökte ki végül. Igazán a kérdést sem értette.

– Az mindentudó – ellenkezett a mester. – A bölcs nem tud mindent.

– Akkor többet tud, mint mások – vágta rá a diák.

– Jean-Claude, Jean-Claude… – morgott bosszúsan a mester. – Amit te mondasz, az okosabb. Én nem arra vagyok kíváncsi, milyen az okosabb ember. Milyen a bölcs ember?

– Nem bűnös – jelentette ki a diák. Szavai nyomán csönd nehezedett a teremre.

– Valóban? – simogatta meg állát a mester. – Így volna?

– Így – bátorodott fel a diák, és megengedett magának egy mosolyt. – Mi több, a bölcs ember azért nem bűnös, mert tudja, hogy ily módon válhat bölccsé.

A mester egy gyertya fölé nyújtotta öreg, ráncos ujjait, és a lánghoz közel melengette őket. Arcán nem tükröződött semmilyen érzelem vagy gondolat, közömbösen, a messzeségbe révedve járt elméje. A diák érezte, nem őt nézi, hanem valamit mélyen benne. Valamit a lelkében.

– Minden rendben, mester? – kérdezte aggódva. Nem bírta a csöndet.

A mester nem válaszolt. Megfogta a gyertyát, és átnyújtotta a diáknak. Összevonta szemöldökét, és azt mondta:

– Mondd, Jean-Claude, ez a gyertya bölcs?

A diákból kirobbant a nevetés, de a mester arca rezzenéstelen maradt. A diák feszengett, kényelmetlenül érezte magát. Nem erre számított.

– A gyertya nem lehet bölcs. Gondolom. – A szavak bizonytalanul törtek fel torkából, át sem gondolta őket.

– Nem az – mosolyodott el a mester. – Jól mondod. De a bölcs ember olyan, mint egy gyertya. Világít azoknak, akik sötétben élnek. Megvilágítja útjukat a cél és a megoldás felé. A vakok látnak mellette. A buták megokosodnak, a nyomorékok járni kezdenek, a meghűltek felmelegednek. A lélekben hidegek szerelembe esnek, és oly forróvá válnak, mint az olvadt vas. Ilyen a bölcs ember, Jean-Claude.

– Te ilyen vagy, mester?

A mester elkomorodott, szemében sötét, zord szikrák pattogtak. Karja megfeszült, állkapcsát összeszorította, vékony ajkait összepréselte.

– Tiszteletlen vagy, Jean-Claude.

A diák bólintott.

– Ez a dolgom – mondta. – Ha tiszteletlen vagyok, te megtanítasz arra, hogy ne legyek az. Nekem minden rosszat el kell követnem, ami elkövethető, hogy utána megtanítsd nekem, ezt nem lehet. És te megbocsátasz. Ez a diák dolga, és ez a mester dolga.

A mester hallgatott, komoran, komolyan hunyta le szemét. A ráncok összeszaladtak arcán, ahogy boldogan elmosolyodott.

– Azt hiszem, Jean-Claude, így, a vég felé közeledve, elértem célomat.

– Mit, mester? Mit értél el? – hajolt előre a diák kitágult pupillákkal, résnyire tátott szájjal. Egész testében megfeszült.

– Tudod, Jean-Claude, életem során rengeteg tanítványom volt. Oktattam költőt, írót, festőt, énekest, matematikust, tábornokot, királyt, tolvajt, később tanárt, de olyat, mint te, egyet sem.

– Miért, milyen vagyok, mester?

– Bölcs ember vagy, Jean-Claude.

A diák visszaroskadt a rozoga faszékre, kezét megtámasztotta karfáján. Ujjaival idegesen dobolt a kemény, lakkozott fán. Nyelvével benedvesítette ajkait, hogy beszélni kezdjen, de nem jött ki hang a torkán. Megnyikkanni sem tudott.

– Szerinted a bölcs ember hallgat, ha kérdezik, Jean-Claude? – A mester hangja melegen simogatta végig hallójáratát, és mikor eljutott dolgozó elméjéig, megértette a célzást.

– Te milyen ember vagy, mester? – tette fel a kérdést.

A mester ezúttal nem habozott a válasszal.

– Bűnös ember vagyok, Jean-Claude. Bűnös vagyok, mert irigylem tőled bölcsességedet, fiatalságodat, akaratodat, tiszteletedet, éles elméd, jóképű arcodat, friss lelkedet. És sajnálom magamat, hisz vén vagyok, megkeseredett, elmúlt, és a világ már nem az enyém. A világ már a tiéd. Gyűlölöm, hogy a tiéd.

A diák felállt a székről.

– Mester, ha ez igaz…

– Ne legyen kétséged felőle – emelte fel a fejét a mester. – Az utolsó szóig igaz.

A diák tetőtől talpig végigmérte mesterét. Mesterét, ki oly régóta tanította, aki megmutatta neki a világot, aki kitárta számára a tudás ajtóit. Mesterét, akit mindenkinél jobban tisztelt és szeretett, őt, aki miatt embernek érezheti magát.

– Állj fel, mester – kérte lágyan.

A mester felállt, és lesütött szemmel várt.

– Halld hát ítéletem – emelte föl a fejét a diák. – A bölcs ember előtt bűnösnek találtattál, és bevallottad, mi terhel téged. A bűn apró magként született benned, aztán az évek során kicsírázott, elburjánzott, mint valami fertelmes kór, marta el lelkedet. Most pedig a felszínre tört. Halld hát szavam, bűnös ember: a bűn jutalma a feloldozás.

A mester feljebb emelte fejét, és döbbenten suttogott:

– Ha bűnös vagyok, te megtanítasz arra, hogy ne legyek az. Nekem minden rosszat el kell követnem, ami elkövethető, hogy utána megtanítsd nekem, ezt nem lehet. És te megbocsátasz.

– Bölcs lettél, mester – mosolygott Jean-Claude. – Ölelj hát meg! Ez az ítéletem.

A mester könnyek között roskadt tanítványa keblére, aki szorosan átfogta őt karjaival. Keményen tartotta a rázkódó, meghatódott öreget, aki csak sírt és sírt.

– Jean-Claude – nézett rá a mester –, miért nem te vagy a mester, s én a diák?