Jelige: OCHOSI

Hátha benyitnak

 

 

Mióta várunk, kérdezi az öregember.

Nem tudom, nyögi elkeseredetten a nő.

Á, igen.

Csend.

Igen, körülbelül annyi ideje, ismétli megfontoltan az öregember. De mégis mire?

Várunk, hátha végre benyitnak a túloldalról.

A túloldalról?

Az ajtó túloldaláról.

Á, igen.

Csend.

Mégis mi van az ajtó túloldalán?

Emberek. Várjuk, hogy benyissanak.

Miért?

Mert meg fognak szabadítani minket.

Mitől?

A bezártságtól. Többé nem kell szenvednünk ebben az izzadságszagú, szűk cellában.

Nem érzem az izzadságszagot, mondja az öregember, és a nő hallja a szimatolását. Még mindig nem, pedig szeretném érezni. Szeretnék valamit érezni.

Én már azt sem érzem, sóhajtja a nő.

Csend. A málló falakon hangyák mászkálnak, az öregember a haját vakarássza.

Miért vakarászod magad, kiáltja ingerülten a nő, fejezd be, nyugalmat akarok!

De hát viszket.

Ne szólj hozzám többet.

Az öregember mozgolódni kezd, és a nőnek is vele kell mozognia. Össze vannak szorulva, lábuk szorosan préselődik a másikéhoz. A fal lehorzsolja a könyöküket, feljajdulnak.

Te nem unatkozol, kérdezi hirtelen az öregember. Hangja vágja a poros levegőt. Köhög.

Nem akarok beszélni veled, érted, fordul el a nő, hagyj békén engem.

Ketten vagyunk ebben a cellában, legalább beszélgessünk. Vagy játsszunk.

Nincs kedvem játszani. Sem beszélgetni. Veled nem.

Mindketten hallgatnak. Valami kaparászik a sarokban, az öregember mellett.

Ne kapard a falat, utasítja a nő.

Nem én vagyok.

Akkor mi, kérdezi, csapd le, vagy öld meg, csak legyen végre csend!

Az öregember a sarokba nyúl, és felkiált.

Megharapott!

Micsoda?

Ez a valami, ami a falat kaparja.

Nem látod, mi az, kérdezi a nő.

Nem, túl sötét van ahhoz. A saját orromig se látok.

Igaz. Vérzik?

Csend.

Igen, vér íze van, vasas és meleg.

Kösd be egy darabka ruhával, hangzik a tanács.

Nincs ruhánk, nem emlékszel, ez a bőrünk, meztelenek vagyunk, világít rá a másik.

Ó, hát persze.

Többet senki nem szól. Megint a kaparászás.

De már igazán lecsaphatnád, kiált a nő.

Igyekszem, igyekszem.

Némi zaj, aztán rémült kiáltás.

Ez szőrös! És mozog! Érzem az izmait tekeregni az ujjaim alatt!

Kicsi vagy nagy?

Nagy.

Akkor patkány.

Csend.

Itt lóg a kezemben. Megesszük?

Együk meg.

Rövid, magas, állati visítás, valami roppan. Csámcsognak.

Ez finom, mondja a nő tele szájjal, azt hiszem, ez volt a szíve.

Én a máját kaptam.

Mozgolódnak. Keservesen nyögnek, ahogy meztelen testük összegabalyodik, és az érdes fal felsérti a bőrüket.

Nem látok semmit ebben a borzalmas sötétben.

Csend.

Nem látok semmit, azt mondtam, nem hallottad, ismétli a nő.

Azt is mondtad, hogy nem akarsz velem beszélgetni.

Hallgatnak.

Bárcsak még élne az a patkány, mondja egyszer az öregember, hallgathatnánk a kaparászását, legalább nem érezném magam süketnek. Mert nem vagyok az.

Szerintem én sem. De szeretem a csöndet.

Igen, tudom.

Mikor nyitnak már be, kérdezi türelmetlenül az öregember, nekem ebből elegem van, ki akarok menni. Sok elintéznivalóm lenne.

Hallgass már, az ég szerelmére, rivall rá a nő, nekem is kellemetlen, de legalább nem nyafogok.

Csendbe burkolóznak.

Tudod, kik vannak a túloldalon, kérdezi az öregember.

Nem. Majd megtudjuk, ha benyitnak. Ha egyáltalán benyitnak.

Tehát nem biztos, hogy benyitnak?

Talán benyitnak.

Hátha.

Halkan mozgolódnak, felszisszennek, helyet cserélnek.

A te oldalad kényelmetlenebb, mondja a nő, vissza szeretnék menni.

Nem, ez így jó, megegyeztünk, hogy váltjuk egymást éjfélkor. Így igazságos, feleli az öreg.

Honnan tudod, hogy éjfél van?

Megérzem a sötétség mértékéből. Ha olyan sűrű, mint a tejföl, akkor van éjfél.

Hallgatnak, nyújtóznak, sehogy sem kényelmes nekik.

Már benyithatnának. Akkor megszabadulnánk egymástól, sóhajtja az öregember, már elég ideges leszek a bőrödtől.

Miért, mi bajod a bőrömmel?

Puhább, mint az enyém, szeretnék cserélni veled. Add oda a tiédet, és megkapod az enyémet, én többet adok, mert nekem sok a ráncom, megéri.

Hagyj engem.

Valóban nem tudod, mikor nyitnak be?

Már válaszoltam erre a kérdésre.

Bizonyára nem délben fog történni.

Miért ne délben történne?

Mert akkor ebédelnek. Azt hiszem.

Mi mit szoktunk csinálni délben, kérdezi a nő.

Nem tudom. Nem tudok sokat.

Elfelejtetted?

Azt hiszem, igen.

Csendben várnak, az öregember magában mormol valamit, a nő hangtalanul imádkozik a szabadulásért.

Mit csináljunk, kérdezi tanácstalanul az öregember.

Kiabáljunk, javasolja a nő, hátha arra benyitnak.

Hahó, üvöltik kórusban, valaki!

Kérem! Utálom ezt az embert!

Szabadítsanak meg ettől a nőtől!

Semmi.

Hallod ezt, fülel az öregember, léptek!

Nem hallok semmit.

Én igen. Valaki közeledik.

Léptek dobognak a cella ajtaján túl, először halkak, majd egyre erősebbek.

Micsoda léptek! Határozott lábhoz tartoznak.

Mindegy az, csak nyisson be. Csak hadd nyújtsam ki egy kicsit a saját lábamat. Az engem nem érdekel, hogy határozottan engedi-e meg vagy sem.

Közeledik, kiált izgatottan az öregember, nemsokára kinyílik az ajtó!

Mozgolódik, fel akar ugrani örömében. Beveri a fejét a cella alacsony mennyezetébe. Tompán nyög, rázuhan a nőre. Izmai elernyedtek.

Fúj, mássz le rólam, te koszos, szőrös, meztelen szörny, sikolt a nő, és megpróbálja lerúgni magáról a testet.

Nem kap választ.

Szállj le rólam, vagy megöllek.

Nem kap választ.

Mi történt veled? Tüstént takarodj a saját helyedre! Egymáson sosem feküdtünk!

Csend, mozdulatlanság. Hideg. Félelem.

Te jóságos ég, sápad el a nő, ez meghalt.

Léptek zaja, egyre közelebbről.

Mit csináljak? Ha meglátják, hogy halott, talán ki se engednek!

Még közelebbről.

Mit tegyek, mit tegyek, mit tegyek.

Dermedt némaság. A léptek elhaladnak a cella ajtaja előtt, és lassan elhalkulnak. A nő nem tud szólni, szájára fagytak a kimondatlan gondolatok. A léptek elhalnak.

Kérlek, gondolja a nő, kérlek, nyissatok be!

Sötétség. Valami kaparja a falat.