Jelige: alvaringaz – 1 nap, 18 óra és 27,6 perc

Jelige: alvaringaz 

1 nap, 18 óra és 27,6 perc

Ültem és néztem a Szaturnusz gyűrűit. Szép volt, kék és halványpiros, aztán narancssárgába fordult, a domboldalról fiatal párok jöttek lefelé, kék ruhában kézenfogva, kócos hajjal és összeborzolt szakállakkal. Tél volt, majd hirtelen nyár lett. A vörös kosztümös ruhatárosnő a színház büféjébe indult, a kulcsot elfordította a zárban, s nem vette észre, hogy a tavaszt valaki ottfelejtette egy fogason, az 58-as számú réztábla alatt. A ruhatári biléta megzörrent a barna kalapos öregúr zsebében, aki hosszan nyújtotta lépteit a Duna-parton, hazafelé a villamos zötyögött, a kapaszkodók jobbra dőltek, aztán balra bámultak ki az ablakon. Cukrot nem kértem, én a reggeli kávét szorongással iszom. Az ízeket nem lehet megváltoztatni, csak a színeket, a zöld még zöld, de a sárgát már pirosra festik, nagy vödrökkel jöttek, fehér ruhában és a szürke pemzlit minduntalan a színekbe mártották. Más lett a világ, az öregúr mindezt otthon vette észre, szatyrát az előszobában hagyta, a telefon csörgött, de megint nem szólt bele senki. Nyomokat keresett, az egésznek az értelmét, nézte a nagy vörös perzsaszőnyeget, a barna kusza mintákat, amik mezítelen talpát simogatták. A parkettára hasalt, közvetlenül a szőnyeg mellé, fülét a mintákra tapasztotta és várt, míg a szobában teljes csönd lett. A minták halkan rezegtek, suttogtak, sziszegtek, a telefon újra csörrent, a kagylót lassan a szőnyegre fektette, a szöszök hallgattak, majd duruzsolni kezdtek, és lassan minden a helyére került. Először a könyvek ballagtak vissza a polcra, majd a cukorkristályok álltak össze hófehér kockákká a pöttyös porcelántányéron. A ruhatárosnő megállt a szemöldökkiszedő előtt, az utca halovány volt, alig észrevehető, az autók óvatosan gördültek tovább, érezték, hogy az aszfalt szürke testének minden keréknyom ugyanúgy fáj. Az üvegfal mögött minden szemöldök eltűnt, helyükre mályvaszínű tuscsík került, ilyenkor a legfontosabb a harmónia az orrnyereg íve és a homlok redői között. A busz nem jött, az utasok fejüket táskájukra hajtva aludtak a megálló magányában, a hangosbemondó nem szavakat kiáltott, pedig a dolgok már a helyükön voltak, az öregúr lábnyomai hosszan nyúltak el az utcán, s mikor megállt, a csomagtartóból kedvesen hörgött ki a metál. Nem baj. Az autóbusz mikrokozmoszának parányi élőlényei csak néhány megállóra vannak összezárva, csupán esetlen hangfoszlányok kötik őket össze, vagy a kapaszkodón egymásra tapadó kéznyomok. A ruhatárosnő leült, az öregúr inkább feltette a kalapját, az eső mindig délután négykor kezdett esni, az autóbusz üvegére koppanó cseppek összefonódtak, majd szétváltak, mikorra az előadásnak vége, a pocsolyák helyén nem lesz más, csak üresség. Azt mondták, a végtelen is üres, nincs íze, illata, nincsenek színei, én azt hittem, igazuk van és a kávémba mégis kértem egy kis tejszínhabot. Tűzriadó alatt tilos az épületben tartózkodni, nekem is végig kellett mennem a szűk folyosókon, a betűket az asztalomon hagytam szanaszét, mert nem volt időm belőlük szavakat formálni. Esik. Éjszaka alábbhagy, a zörejek is alszanak, ahogy álmában minden teremtmény egyformán szendereg, úgy válik eggyé az éj színe előtt a gyarló és a védtelen. Mindenért a nappal a hibás, mikor a házak udvarára az első napsugár leszáll, a harcosok fegyverüket vállukra akasztják, csak egy mozdulat, könnyed és kecses, mégis megváltozik az egész világ. Csak egy mozdulat, s az erőszak, az emberi szív mély barlangjában szunnyadó erőszak kilép az otthonok ajtaján, és szűk labirintusban tévelyeg, fagyott sártenger közepén, szögesdrótok ölelte tébolyult magányban. Mennyi könnyed mozdulat, ami elválaszt haláltól életet. A halálnak is van színe, ő látta, egészen különös árnyalat, kimondhatatlanul mosódik egymásba szépség és fájdalom. A gravitáció nem szűnik meg soha, a testek önmagukba rogyva is vonzzák egymást, néma dallamokra keringve, mint holdak szülőbolygójuk körül, körbe-körbe, végtelen tánc, hangtalan. Az öregúr kalapja alól minden kanyarban kiesett egy-egy gondolat, nem akarta magához ölelni emlékeit, nem akart semmit, csak nézni az életet, az összefonódó vízcseppeket az ablaküvegen. Várta, hogy a gondolatok földre zuhanjanak és darabokra hulljanak, de minduntalan visszapattantak és már a buszsofőr szólt hátra, hogy kezd zavaró lenni a sok össze-vissza pattogó gondolat. Hiába. A valóság mindig más. Visszatartom a lélegzetem, visszatartok mindent, a szívem dobogását, mégis élek. A ruhatárosnő retikülje után nyúlt, majd némi keresgélés után elővett varrókészletéből egy piros fejű gombostűt, hogy az öregúr összes felesleges gondolatát kiszúrja vele. A pattogó gondolatok magukba zuhanva hevertek az autóbusz padlólemezén, hogy a tétován ácsorgó tűsarkak közt lépdelő cipőtalpakra ragadva valahol új életet kezdjenek. A ruhatár fél hétkor nyitott, de addig nem várhattam, indulnom kellett, új bolygókat, új napokat felfedezni, egy mégis másik végtelent. Az Ió most hagyta el a Jupitert, még 1 nap, 18 óra és 27,6 perc, s én újra itt leszek.