Jelige: Fatum – A kőember meséje

Jelige: Fatum

A kőember meséje

A kőember valaha kisfiú volt.

A kisfiú egy réten élt. A rét fölött örök csillagtalan éjszaka gomolygott, mert a fény a földön lakott: a virágok szirmai fénylettek, a fák levelei...

…és a rét volt minden... és minden a rét volt...

Aztán elkezdett kialudni a fény a szemhatár egyik végétől indulva... és a kisfiú követte a megmaradt fényt a földön, mert félt. Követte, amíg az ösvénnyé nem szűkült, fénycsíkká a lábai alatt. Míg el nem ért a rét szélére... és a rét szélén a fény egészen elvékonyodott, kötélindává fonódott... és a kisfiú leereszkedett  a fényen a rét széléről a katlanba, és a fény kialudt...

A katlan fala kemény és sima volt, minden oldalán víz zuhogott alá, ami az alján egyetlen kis élettelen tóba gyűlt... és a víz nagyon hideg és nagyon tiszta volt... ahogy ott kapálódzott a vízben, rájött, hogy egyedül, segítség nélkül, soha nem tud majd felkapaszkodni a katlan oldalán, mert lesodorja az alázúduló víz... úgyhogy csak ráfeküdt a víz felszínére. És az idő a saját farkába harapott, amíg a tó színén feküdt, és csak a lüktetés létezett, a vizet érintve kitáguló és visszahúzódó sötétség szövete, amit az éj a saját testéből szőtt...

…és az éj volt minden... és minden az éj volt...

Ahogy a sötétséggel együtt lüktetett, elkezdett lassan kihűlni: keménnyé, simává és nehézzé vált, nehéz lett és érzéketlen, mint a katlan falán a sziklák... és lesüllyedt a tó mélyére.

A tó mélyéből a víz alatt karok nyúltak felfelé. A kővé vált és elsülyedt emberek karjai. A kővé vált gyermek egyik tenyérről a másikra lépkedve sétált ki a víz alól és elérte a túloldalon a katlan sima lépcsőzetes falát... és amikor elkezdett felfelé kaptatni a falon, a víz szétvált a lábai nyomán, lesodródott a teste mentén. Kimászott a katlan másik szélére, fel a hegy gerincéig, és a hegy másik oldalán életében először meglátta a napot.

De a nap nem olyan volt, amilyennek képzelte – a fényétől csikorgott a teste. Rá kellett jönnie, hogy a napsütésben minél többet mozog, annál jobban fokozatosan megmerevedik, kiszárad...

és az ösvények mind homokból voltak, ha rájuk lépett egészen belesüppedt a lába, csak a kiálló köveken tudott lépkedni, csak a sziklákon tudott járni, amik olyanok voltak, mint ő...

elkezdett rettegni, hogy egyszer majd végképp mozdulatlanná merevedik és így marad örökkön-örökké, amíg a napsütéstől meg nem reped és össze nem rogy a saját súlya alatt...

és a nap örökkön-örökké sütött, és a kőember örökkön-örökké védett helyeket keresve bolyongott, mert egy része eggyé vált az éjszakával... már csak azért haladt folyton, hogy sötét, hideg, nyírkos helyekre találjon, ahol a teste visszanyer valamit a hajlékonyságából.

Így találkozott a békával.

Bár a béka hideg, nyirkos és gyakran undok volt, de mindig megérezte a víz közelségét. A béka mindig előtte ugrált és a kőember esetlenül-ráérősen követte. Megmártózott a vízben, és utána egy darabig könnyebben mozgott. Forrástól-forrásig hányódtak a sivatag sziklaszigetein járva. A kőember mindig megvédte a békát, a béka pedig mindig elvezette őt a vízhez...

és amíg a sivatagban bolyongtak, a világ tízezerszer véget ért és tízezer-egyedszer is újrakezdődött...

és a sivatag volt minden... és minden a sivatag volt...

Míg el nem éretek a sziklafalhoz, ahol a sivatag véget ért... a béka nem ment tovább, a béka otthona a sivatag volt.

A kőembert már nem érdekelte. Felkapaszkodott a sziklafal oldalán. A fal teteje egyetlen keskeny út volt, ahol örökké fújt a szél. Az út nagyon rozoga volt, elmállott sziklák elhullajtott csíkja, és néhol egészen elkeskenyedett a kétoldalról tátongó üresség között. A kőember lába alól kihulló kövekkel együtt tehetetlenül lesodródott a sziklafal oldalán, a teste erős tompa puffanásokkal nekicsapódott a kiálló éles szikláknak, legurult a fal lábáig... az ütésektől egy kis részen megrepedt az oldala: apró, cikcakk alakú szögletes repedés, a mélye sötét, a széleinél lepattogzott a kőzet napszítta kemény felszíne, és volt valami fényes, ami az egészet lassan kezdte ellepni... – a repedésből vér csordogált...

Tévedett. Még sem volt egészen kőből... ez... ez valami páncél, ami csak beburkolta a valódi testét... és rájött, hogy ha nem félt volna a napsütéstől, az megrepesztette volna a burkot, ami aztán magától lehullott volna. De már túl sokszor merült alá azóta, a páncél túl vastag és túl súlyos lett az eltelt idő alatt, most már, ha tényleg megrepedne a szétváló részek súlya, szétszakítná. Visszakapaszkodott a fal tetejére és a sivatagból kiérve életében először meglátott valamit, ami rendezett és otthonos volt – meglátta az emberek világát...

Nem lelhette benne örömét. Szeretett volna leheveredni a fűre, de csak összezúzta volna maga alatt a füvet. Megérintette a kerítések léceit, az állatok bundáját és tollait, a virágok szírmait és a fák leveleit, de nem érzett semmit. Semmi különbséget.

Az emberek világa olyan elhagyatott volt számára mint a sivatag. Mert hát lassú volt és nehéz, nem tudta senkivel sem tartani a lépést. Súlyos léptei már messziről hallatszottak, így könnyédén el tudták kerülni, ha közeledett. Néha voltak, akik mégis bevárták, általában azért, hogy elmondják:

A mesékben vannak varázserejű szavak, amiket ha kimondanak, a falak leomlanak és kapuk megnyílnak; vannak varázserejű szerek, amitől a levágott végtagok visszaforrnak és a szörnyek visszaváltoznak emberré.

De a kőember nem hitt a mesékben. A hatások, erők és szándékok megfelelő összjátékában hitt. Tudta, hogy egyetlen biztos módon tudna kiszabadulni, ha valaki elég erősen ráütne és egyetlen ütéssel összezúzná a páncélt. Látott is egyszer egy nagy, hosszúnyelű kalapácsot, tudta is, hogy hol van. De senkivel sem tudta elég ideig tartani a lépést ahhoz, hogy előadja a kérését. Senkinek nem volt elég türelme... kivéve a lányt.

A lány talán csak kíváncsi volt, talán kicsit hibbant is. Talán ezért nem vette zokon, hogy a kőember mindent, amit mutatott neki, (minden emberi dolgot, ami törékeny vagy finom), ügyetlenségében esetlen durva mozdulataival összetört vagy elszakított. Egyszer aztán megmutta lánynak a kalapácsot, de az túl nehéz volt neki. Egy pillanatig értetlenül nézett rá, aztán kihullott a kezei közül. A kőember látta a szemeiben a kétséget, mielőtt hátat fordított és elment.

Aztán a kőember felvette a kalapácsot a földről és elhagyta az emberek világát. Elindult arra, amerről a szél és a morajlás jön, a szirtre, ami nála is keményebb sziklából volt... és onnan lelátott az egész eddigi útjára... és megértette, hogy az út azért volt, hogy elfeledtesse vele hogyan kell félni. Elvitte erre helyre, ahol ez már lehetetlen. Aztán hátat fordított az útnak és életében először meglátott valamit, ami békés volt és végtelen, életében először meglátta a tengert...

Mindig is tudta, hogy mit kell tennie, és már az eszköze is megvolt hozzá.

Kettétörte a kalapács nyelét egy kiálló sziklán. Leült, ráfektette a lábait egy lapos kőre és lesújtott a kalapáccsal... és újra és újra lesújtott: kiszabadította a lábait, az egyik karját és a másikat félig. Ennyire futotta az erejéből, mert miközben kiszabadította a karjait, össze is zúzta őket. Nem tudott lábra állni, mert a lábait is összezúzta, és már nem bírták volna el a testén maradt páncél súlyát. Kétségbeesésében megnyomorította magát.

Legurította magát a szírt pereméről, hogy elérhesse végül a tengert. Lezuhant a part menti sziklákra. A sziklákon a páncél apró darabokra tört, mint a cserepek... és bénán fekve nézte, hogyan viszik el burok darabjait a hullámok, hogy vállnak egyre kisebbé, miközben távolodnak, míg végül teljesen el nem tűntek... és az idő a saját farkába harapott, amíg lebénultan feküdt a part menti sziklákon...

és a tenger volt minden... és minden a tenger volt...

Aztán csak úgy elkezdett érezni: a langyos hullámokat, ahogy a lábait és a hátát körülnyaldossák... a meleg napfény szurkálódó zizegését a bőrén... a hűvös és sós tengeri szellőt az arcán... és tudta, hogy képes lesz felkelni. Véres volt és mocskos, amikor kisétált a partra. A lába nem süllyedt bele a part homokjába. – Könnyű volt... és tanácstalan. Bármerre indulhat...

Hiszen most kezdődik.

Minden még csak most kezdődik...