Jelige: ABLAK – AKKOR és MOST

Jelige: ABLAK

AKKOR és MOST

            Anne Frank emlékének

Tavasz van, gyönyörű! Nem a szívem kiált, csak egy magyar költő, de az se lehet kizárt, hogy a mi Schillerünk frissíti a lelkünk. Fogom a barátnőm, pontosabban, hívom: megyünk a padlásra, nyitunk egy ablakot az ébredő világba? Nem hallom a választ, álmos vagy még, Kitty, túl korán zavarlak, nem virrad még benned? Ha a költők azt állítják, gyönyörű tavasz van, miért nem bírsz hinni? A naplódat nem hozod, kérdezed pillogva, fura kis zöngékkel. Itt van a napló is, döngetem a mellem, azt hiszed, a szívünk nem tud jegyzetelni? Emlékszel, Kitty, hány éves voltam, mikor „megérkeztél?” Akár a télapót, úgy vártam mindig a születésnapokat. Találgatni kezdtem, milyen színű ruhát, könyvet vagy kerékpárt kaphatok a tizenharmadikra? Hányat kell aludnom, míg röpül az ajándék? Bár nemigen engedték, hogy nagyon korán keljünk, azon a reggelen már pirkadat előtt kimostam a szemem. A konyhában topogtam. Leültem, felálltam. Hagytam, hogy Cirmos körbe doromboljon, emelje a farkát, üzenjen lelkesen: ha lehet, legyél résen, mert úgy kezdem érezni, valami itt készül! Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy olyan naplót kapok, mely örökké bennem lesz, ha másokról is írok.

Ahogy felértünk a létrán, éreztem, lépnem kell, el kell tolnom gyorsan egy kifakult cserepet, legyen újra ablak „sárga” világunkra. Bár sejteni véltem, miért csavargatják apámék a rádió gombjait, nemigen tudtam már miattuk aggódni. Akarsz egy poézist, kérdezem Kittyről, vagy inkább meséljek? Elárulnád végre, miért reszketsz bennem? Hidd el, kis barátom, én se vagyok bátor, de a repülőktől sohase féltem. Akkor se jajongtam, ha dörgött és villámlott, ha az égi áldás csatornákat bontott. Míg Frankfurtban laktunk, nyíltak a dáliák. Dió, alma, körte kínálgatta magát. Ha nem kellett tanulnunk, titkokat susogtunk, kedvünkre cicáztunk, virágot locsoltunk. Hordtuk a vizet nagyanyánk nyomába. Tavasz volt, gyönyörű! Akkor is, ha esett. Az igazi naptárt számomra az állatkörök vándorlása jelentette. Minden jelentős változás március idusán kezdődött. Fütyültek a rigók. Pár héttel később a fülemülék kezdtek szépen énekelni. Azt is észrevettük, hogy a mandula virágzik. Nyár elején sose hordtunk vizet, besegített Medárd. Augusztust a római császárok egyike ébresztgette bennem lobogó tüzével. Ám a langymeleg szeptember, ha kalapját emelte, rossz érzésem támadt: gyűltek a fecskék a vékony sürgönydróton, s szaporán repültek a lomha gólyák után. Elárvult a kémény, a sürgönyfák teteje. Nem sokkal ez után a tücsök is elásták színes hegedűik, nem biztattak tovább: illene gyűjteni, hideg napok jönnek.

Megnyugodtál, Kitty, kérdeztem élénken apró barátnőmet, miután kidugtam a fejem a traktus homályából. Remélem, felfogtad, nincs okunk panaszra, ha minden rosszra jó jön, miért kell aggódni? Itt, a tető alatt, milyen baj érhetne? Mint kotló a csibéit, védelmez a padlás. Senki se tud rólunk a Mindenhatón kívül. Most se visít a csend, csak egy egér cincog, bizonyára kéri a maradék kenyeret, amit fel szoktunk hozni a kötényünk zsebében. Mit kéne csinálnom, hogy végre lehiggadjál? Többet akarsz látni? Fogjak egy madarat? Szedjek le még neked két-három cserepet?

-- Elment az eszed, sikít a nővérem, naplót akarsz írni, mikor lövöldöznek?

-- És ha csak az ég zeng, a szél fiak cicáznak?

-- Azt üzente apánk…

-- Tudom, hogy mit üzent, azonnal lemegyünk.

-- Térj észre, Anne Frank, betörték a kaput!

Nevettem, élénken. Tudtam, miről beszél. Valamikor régen, a Miocén kor tájékán, valóban betörték. Krumplit, babot loptak, meg egy füstölt sonkát. Azt hiszed, Margot, a tolvaj sose éhes?

Akár egy oroszlán, ha a szívébe találnak, nagy hangon ordított, szálljak le a földre, ha Schillerre pályázok, ezek nem tolvajok, fegyveres katonák! Megértettem, főnök, paroláztam neki. Ahogy írok a naplóba, azonnal lemegyünk!

+

Hová lettél, Anna, kérdezi félénken riadt szemű anyám. Mondom, ne aggódjon, a kutyámmal bajlódom, nem akar mozdulni, úgy érzi, hogy lőnek, pedig csak egy tragacs kaphatott defektet a gödrös, kátyús úton.

Akkor is szaporázz, kapkodd a lábadat, úgy veszem észre, jönnek a migránsok! Mi talán napoztunk, kérdeztem magamban, mikor menekülnünk kellett? Vajon megvan még a traktus, Frankék búvóhelye? Drága jó istenem, sipítozott anyám, neked sose nő be, még mindig a zsidó lány naplóját olvasod? Nem bírnál felnőni, nem bírod elhinni, hogy kékszemű nővéred egyetemi tanár? Miért, én talán a szivárvány színeit tisztálom a Bajkál-tó vizében? Nem lettem író, nem lettem kiadó a frankfurti cégünknél?

Anyám belém karolt, s mint egy lelki sérült, húzatta magát: azt hiszed, leányom, hogy a régi téma még az utcán hever? Rántott rajtam egyet. Hozzá képest nagyot, úgy vette észre, hogy a járda szélén részeg fazon hasal. Miért lassítottál, kérdezte riadtan, őt is felemelnéd? Nem láttad, anyus, a kutyám is megállt, megnyalta a kezét… Nem félsz, hogy megjárod? Miért, drága mama, te talán csalódtál kedélyes apámban? Hiába vártam, nem jött a válasza. Úgy hallottam, fújtat, akár egy gőzmozdony, míg lakkozott körmeit a fenekembe nyomta: megint elfeledted, hogy súlyos beteg vagyok? Ha ütne az órám… Akkor mi lenne, anyukám? Vigyázz az apádra! Somolygok, kevélyen, rögtön észreveszi, de azért próbálja folytatni szakállas közhelyét. Apád már benne van a korban… Igen, nevetek derűsen, éppen kétszer harminc! Imádott, imádtam, villant pillanatra, nem nagyon örülnék, ha Szent Péter várában megsúgná valaki, hogy mint egy talált tárgyat, kukából szedték ki. Hatvannégy év után… Maradjunk hatvannál! …a férfiak számára már nem nyílnak túl könnyen az óhajok kapui, bármerre is lépnek, tüskét, vetélytársat érez méltóságuk.

Pillogva figyeltem, kissé révetegen. Vártam, hogy enyhüljön, jöjjön új mesével. Mi lenne, Anna, karolt belém újra, ha te is eljátszanád, beteg lettél, sérült? Vagy meg szeretnéd élni, hogy a fess apádat a rulett asztal mellől fuvarozzák haza kifordított zsebbel?

Nem szóltam semmit. Tudtam, hogy folytatja: keresd meg a tesód, beszéljél Margóval, pár hét múlva újra Frankfurtban tanít. Hívja át magához habókos apját, legyen vele többet, a cége amúgy is fut.

Szipogott keveset, s miközben fáradt mozdulattal a könnyeit törölte, kért, hogy vigyem haza, szédül, mint egy részeg. Nem akar úgy járni, ahogy a témáim, földre kényszerülve. Mert ha valaki átlépné, nem állna fel többet.

Hívtam egy taxit, bemondom a címet. Ti? Kérdően nézett ránk. Mi még járunk egyet a Majna túlsó partján. Hívjam fel apámat? Mondjam el, mi történt? Úgy láttam, zavart lett, botladozva nézett: és ha Münchenben van, frissíti a céget?

Sejtettem, hogy hol van. Ebben az órában önmagát frissíti. Úgy látszik, komolyan vette, hogy bombázó barátnőm, Európa szépe, beszáll a cégébe, míg nem talál magának megbízható szponzort…

Ahogy elment a taxival, a kutyámra pillogtam, vártam, hogy emelje a farkát, mutassa az utat. Egy ideig nézett, utána szimatolt, majd kapkodta a fejét, sötét szemeivel válltáskámra bökött: nagyot hallasz, Anna? Nevettem, élénken. Nyugtattam Fridolint, nem a kicsi mobil, a jobbik énem sipog. És ha az Úristen? Az Úrral ne foglalkozz, ő se volt túl kegyes Frankék traktusában.