„A szerelem nem az autonómiánk feladásáról szól”

Hidas Judit első, Hotel Havanna című kötete után regénnyel jelentkezett. A könyvben felbukkanó társadalmi jelenségekről, a főszereplők életéről, illetve az emberi kapcsolatok és a diktatúra viszonyáról is kérdezte őt Ayhan Gökhan.

 

„A szerelem nem az autonómiánk feladásáról szól”

A Seb című regény, ha a magyar valóságot nem is fedi le, azért valamit visszaad abból. Ennyire nagy a baj?

A magyar társadalmat sújtó jelenkori problémákat használtam fel a regényben. A napjainkban megjelenő gondok, például a sok családot érintő 2008-as hitelválság volt az a kiinduló helyzet, amelyet alapul vettem, mivel véleményem szerint ez az esemény traumatizálta a leginkább a lakosságot az utóbbi időben. Az alacsonyabb rétegek létbizonytalansága több kortárs regényben is megjelenik, gondoljunk akár Borbély Szilárd Nincstelenek, akár Szilasi László A harmadik híd című munkáira. Engem viszont a különböző társadalmi rétegek egymáshoz való viszonya, együttélési nehézségei foglalkoztattak elsősorban, ezért helyeztem fókuszba egy felső-középosztálybeli, egy alsó-középosztálybeli és egy mélyszegénységben élő családot. A kölcsönös gyűlölködés, a másik hibáztatása a saját boldogtalanságunkért minden réteg jellemzője. Különösen fontosnak tartottam, hogy arról a polgári rétegről is szó essen a könyvben, amelyik a rendszerváltás után erősödött meg, és a közhiedelemtől eltérően nem csalással, hanem saját tőkéjének kockáztatásával gazdagodott meg. Ezekről az emberekről, az ő gondjaikról kevesen írtak még, pedig az ő nehézségeik sok mindent megmutatnak abból, miért funkcionál olyan féloldalasan a magyar társadalom.

Az előítélet is megjelenik a könyvben.”Csak cigány ne legyen” – hangzik el az egyik szereplő szájából a valóságtól nem túl idegen mondat.

Az előítéletről gyakran azt gondolják, tévesen, hogy csak az alacsonyan iskolázottak vagy a szegénységben élők sajátja. Valójában a magasabban kvalifikáltak talán még rosszabbak is ezen a téren. A különbség csak az, hogy utóbbiak mindezt jobban leplezik. Fontos volt azonban azt is megmutatnom, hogy a nem-romák ugyanúgy magukra vannak hagyva a befogadás problémájával, és mivel hatalmas a gazdasági és kulturális szakadék, vannak ténylegesen rossz tapasztalatok, ezért nagyon nehéz szabadulni az előítéletektől, különösen akkor, amikor mindenki úgy érzi, nehéz helyzetben van.

Magyarország, ha nincs ebben túlzás, és hihetünk a tényeknek, az egyik legkorruptabb ország az Európai Unión belül. Ez a probléma is hangot kap a könyvben.

Nem is annyira a korrupcióról, inkább a „kisebb, hétköznapi bűnökről”, például az adócsalásról, az alkalmazottakkal szembeni visszaélésekről írtam. A főszereplő férfi, Alex éttermeket működtet, ő vállalja a legtöbb kockázatot a regény alakjai közül a boldogulása érdekében, és kezdetben rendületlenül hisz abban, hogy a siker csupán rajta múlik. Aztán a történet során rájön, ez még sincs teljesen így, és belekényszerül abba, hogy elkövesse a fent említett „apró”, hétköznapi bűnöket. Nem felmenteni akarom őt, egyszerűen csak megmutatni, hogy az ő helyzete arra predesztinálja, hogy ezekhez a tisztességtelen eszközökhöz nyúljon.

Nehéz volt attól elvonatkoztatnom, hogy nem egy szocioszöveget olvasok.

Ezt már többen mondták. Az egyik lelkes olvasó Illyés szociográfiájához, a Puszták népéhez hasonlította a regényt. Íróként egyébként szeretem a minket körülvevő, látszólag hétköznapi jelenségeket alapul venni. Az érdekel, hogy egy-egy apró momentumon keresztül hogyan lehet egy egész rendszer működését ábrázolni. Hiába nincs háború, sok élethelyzetben, a mindennapokban „háborús” állapotokra jellemző reakciók jönnek elő. Ennek megismerését különösen érdekes írói témának tartom.

Ha lefordítanák a könyvet valamilyen idegen nyelvre, szerinted az angol vagy a francia olvasó tudna mit kezdeni a történeteiddel?

Nem igazán tudom, a nyugat-európai olvasók mire érzékenyek. Viszont a kelet-európaiak számára valószínűleg ismerősek lennének a regényben leírt problémák, jelenségek.

A család egyik fontos motívuma a könyvnek. Manapság gyakran kerül elő a fogalom, különböző viszonylatokba helyezve. Te hogy látod ezt?

Semmiképp nem hiszek abban, hogy a család egy merev rendszer lenne, és mindenkinek ahhoz illene igazodnia. De a könyvben nem is ez, inkább az kap hangsúlyt, hogy mit tudunk egymással kezdeni egy kapcsolatban, mit akarunk egymástól, miért vagyunk együtt, meddig lehet, szabad-e kompromisszumot kötni a vágyott biztonság érdekében. A regény főszereplői esetében az együttmaradás inkább kényszer. Az okok többfélék. Későn házasodtak, és elfogadták, nem biztos, hogy a legideálisabb emberrel találkoztak. A nő egyre inkább áldozatnak érzi magát a kapcsolatban, ami részben igaz is, de ez nem segíti őt a jó közérzetet biztosító megoldások megtalálásában. Nem alakítja, inkább elszenvedi a saját életét, és nem képes a saját függetlenségét megőrizni egy kapcsolaton belül. Sajnos sok nőre jellemző, részben a rossz mintáknak köszönhetően, hogy a szerelemnek, a biztonságnak engedve a házasságban nem egyszer minden önállóságot feladnak, majd pár év múlva azon kapják magukat, hogy teljesen kiszolgáltatták magukat a másiknak. Pedig a szerelem nem az autonómiánk feladásáról szól. A Seb női szereplője nem látja át ezt a folyamatot, és azt mondja, hogy a férfi elszigetelte őt a világtól, holott a kialakult állapothoz ő is nagymértékben hozzájárult.

Valamelyest ez is következhet a diktatúrából, amikor is elfogadtatják, rákényszerítik az emberre, hogyan éljen, behatárolják a gondolkodását.  

Az áldozati szerep az egész magyar társadalmat áthatja, és ez valóban következhet abból, hogy sokáig éltünk diktatúrában, illetve a magyar társadalom egész szerkezete az alávetettségre épült évszázadok óta. Mindenki inkább csak elszenvedte a másik jelenlétét. Vagy te leszel az elnyomó, vagy elnyomott lesz belőled. Az együttműködés nehezen megy nekünk, és ez az alapja annak a mentalitásnak, amely mindig a másikat tünteti fel hibásként, önkritika nélkül. A Seb főszereplő házaspárjának esetében igyekeztem mindkét fél tévedéseit, vétkeit megmutatni. Nincs egyértelműen jó vagy rossz szereplő, nyertes vagy vesztes, emberek vannak, kisebb-nagyobb bűnökkel, gyarlóságokkal és persze értékekkel. Mert a cél az is volt, hogy ne csupán egy komor világot ábrázoljak, hanem egy olyat, amelyben néha az örömnek, az egymásra találásnak is van helye, még akkor is, ha a történet vége nem sok jóval kecsegtet. Én többek között ezeknek a feloldhatatlan ellentmondásoknak a megmutatását szeretem az irodalomban. Senkit sem tudunk teljesen elítélni, és kénytelenek vagyunk mindenkit egy kicsit megérteni. Ezzel szemben az életben szeretünk feketén-fehéren látni és láttatni mindent. Nem hiszek abban, hogy az irodalomnak, vagy tágabban a művészetnek kell, hogy legyen gyakorlati haszna, de az biztos, hogy a jó könyvek segíthetnek abban, hogy egy kicsit mindenki eltávolodjon a saját nézőpontjától, és megtanuljon kívülről rálátni saját magára.

 Ayhan Gökhan