Ugrás a tartalomra

Kányádi született költő, egy wunderkind – Hargitai Péter tanulmánya Gergely Zsuzsanna fordításában

Hargitai Péter tanulmánya Kányádi Sándor  In Contemporary Tense című kötetéről az AHEA kiadványának, a Journal of Hungarian Literature-nek készült. Az alábbiakban a szöveg magyar és eredeti, angol változatát olvashatják.

 

 

Sándor Kányádi. 2013. In Contemporary Tense (Sohár Pál fodítása). Arad, Románia: Irodalmi Jelen Könyvek, 2013. Az Egyesült Államokban megjelent az Iniquity Press-nél. 342 oldal.

 

Hargitai Péter koszorús költő kritikája, Gulfport, Florida

 

George Szirtes számon tartott angol költő és kritikus és jómagam megegyezünk abban, hogy Kányádi Sándor népszerűségét verseinek zeneisége magyarázza, ezért vált egyik legkedveltebb élő magyar költővé. Tovább merészkedve azt is hozzá merném tenni, hogy nemzeti költői státuszát még az is megerősíti, hogy igazi erdélyi székely, azaz annak a földnek szülötte, amit a magyarok a szent földhöz hasonlatosan tisztelnek. A székelyek mindig is Attila büszke leszármazottjainak tartották magukat, övék volt a magyarság megvédésének, alakításának és megtartásának elsődleges feladata. A Kárpátok eme előretolt helyőrségét veszítette el többek között Magyarország Románia javára az 1920-as Trianoni Békeszerződés után, mikor Magyarországot megfosztották területeinek kétharmadától és a rettenthetetlenül szabadságszerető 1 600 000 székely lakost elszakították anyaországától. A néhai büszke népből immáron elnyomott kisebbség lett Romániában, kinek emberi jogait lábbal taposták, templomait, nyelvét és kultúráját állandóan támadták olyannyira, hogy ez komoly okot adhatott volna egy lázadás kirobbanásához Nicolae Ceauşescu brutális rezsimje alatt.

Kányádi Sándor költő (sz. 1929-ben) nemcsak túlélte ezt, de nyelvezete szárnyra kapott, és lírai költészetének egyedülálló megújhodása arra vezette a hivatalos román írószövetséget, hogy neki ítéljék költészeti nagydíjukat, melyet egyre-másra követtek a legrangosabb irodalmi díjak, többek között a magyarországi Kossuth-díj, a német Herder-díj és a közép-európai Time Millenium Díj. Kányádi verseinek hangzása soha nem mesterkélt, hanem mintha szervesen és minden erőfeszítés nélkül bontakoznának ki leleményesen a hagyományos sorvégi rímek, belső rímek, késleltetett rímek, közelítő rímek és a finom asszonáncok és mássalhangzó-egybecsengések, melyek mind együtt egy gazdagon árnyalt harmóniaszövetet alkotnak, nem szentimentálisan, vagy anakronisztikusan, hanem egyszerűen: dallamosan. Egyszóval, Kányádi született költő, egy wunderkind, ugyanaz a véna, mint Edgar Allan Poe (1809–1849) és Percy Bysshe Shelley (1792–1822). Könnyen papírra vethetett volna Poe A hollójához hasonló sorokat: „Ah, distinctly I remember, it was in the bleak December;/And each separate dying ember…”[1], vagy írhatott volna olyan verset, mint Shelley A felhő címűt: „I am the daughter of Earth and Water,/And the nursling of the Sky;/I pass through the pores of the ocean and shores;/I change, but I cannot die.”[2]

Egyetlen, az angol világ számára ismert költő sem annyira kedvelt a saját hazájában, mint Kányádi Sándor. Versei magyar olvasók generációit gyönyörködtették korra való tekintet nélkül, különösen a gyermekek nagy kedvence ő. Ám nem mindenkinek tetszik a költészete, különösen nem az elitistáknak, a népesség azon két százalékának, általában akadémikus költőknek, kik elkínzott intellektuális rejtvénynek látják a költészetet, minimalistáknak, elviselhetetlenül ködösen fogalmazó imagistáknak, vagy azoknak a próza-poétáknak, kik hosszan-kínlódó szófüzérekkel töltik meg számozott példányaikat. Az a baj az Aristo-arttal, hogy előbb-utóbb a közönség halálosan megunja a folytonos dalra fakadást, vagy táncra perdülést, és ez nem feltétlenül az urbánus irodalom és népirodalom vitájáról, vagy összecsapásáról szól, vagy akár bármiféle ideológiáról, vagy nemzeti vitapontról.

Mondhatni lehetetlen a Kányádi-életműből kiválogatni és lefordítani azt a 339 verset tartalmazó vaskos 330 oldalas kötetet, mely ugyanazt a megkapó lírai közvetlenséget sugározza, mint az eredeti magyar versek. A feladat hatalmas és sok vesződséggel jár, tekintve a magyar nyelv természetét. A nyelvészek megegyeznek, hogy agglutináló volta miatt, a magyar nyelvet könnyebb rímbe szedni, mint az angolt, hisz a magyar nyelv természetes zeneisége részben a szóvégződések minden erőfeszítés nélküli rímösszecsendüléseiben rejlik, amitől úgy tűnik, mintha a sorok varázsütésre csendülnének össze a legszebb harmóniában. Ha bárki megpróbálja a lehetetlent, vagyis megpróbálja megmenteni azt, ami általában elvesz a fordításokban, az amerikai költő, Sohár Pál az, aki mindkét nyelven meggyőző erővel ír, és aki nemrég elnyerte a budapesti Tóth Árpád Műfordítói Díjat. Sohár nemcsak tökéletesen kétnyelvű, hanem díjnyertes műfordító is, kiváló publikációs listával rendelkezik egy olyan költészeti területen, mely egyedülállóan székely. E legutóbbi kötet előkészítésénél az volt a feladata, hogy az eredeti versek egyedi harmóniáit tolmácsolva mégis kortárs hangulatot kölcsönözzön nekik, még akkor is, ha Kányádi romantikus líraiságáról bármit lehetne mondani, de éppen ezt nem. Ezért tehát, már maga a cím In Contemporary Tense (Kortárs időben) bűvészmutatványnak tűnhet, de jobban megnézve kiderül, hogy nem az, semmiféleképpen nem a kortárs populista költészet értelmében.

In Contemporary Tense (Kortárs időben) időrendi sorrendben 339 verset mutat be és bizonyos részeiben megegyezik Kányádi megjelent köteteivel. A kötet tizenkilenc része közül a legnépszerűbbek a „Fekete-piros versek”, „Halottak napja Bécsben”, „Sörény és koponya” és a „A kíváncsi hold” (gyermekversek); de a „Vannak vidékek” különösen népszerű lehet, hisz lefordították románra, finnre, svédre, észtre, németre, franciára és portugál nyelvre. A „Vannak vidékek” (1982) „Előhang”-ja jó kezdetnek bizonyul, hogy vessünk egy összehasonlító pillantást az eredeti szövegre és Sohár angol fordítására:

[ELŐHANG

vannak vidékek gyönyörű

tájak ahol a keserű

számban édessé ízesül

vannak vidékek legbelül

szavak sarjadnak rétjein

gyopárként sziklás bércein

szavak kapaszkodnak szavak

véremmel rokon a patak

szívemmel rokon a patak

szívemben csörgedez csobog

télen hogy védjem befagyok

páncélom alatt cincogat

jeget-pengető hangokat

tavaszok nyarak őszeim

maradékaim s őseim

vannak vidékek viselem

akár a bőrt a testemen

meggyötörten is gyönyörű

tájak ahol a keserű

számban édessé ízesül

vannak vidékek legbelül] (222–223)

 

 PROLOGUE

there are regions beauty-laced

landscapes where the bitter taste

and sweetness on my tongue collide

there are regions deep inside

on their meadows phrases sprout

flower words gush blooming out

words hang on to words on peaks

my blood is cousin to all creaks

in my heart it comes and flees

to save it in winter I have to freeze

under ice armor it squeaks and sings

plucking crystal melody flings

my springs and summers turn to fall

my heirs and forebears are they all

there are regions that I live in

wearing them just like my skin

tortured through they’re beauty-laced

landscapes where the bitter taste

and sweetness on my tongue collide

there are regions deep inside

 

 

Sohár angol változata már-már tökéletes tolmácsként tárja elénk a hangzás és értelem szimbiózisát ebben a keser-édes strófában. A néhai Peter Zollmann kevésbe sikerült fordítása, melynek címe „There is a Land” meglehetősen eltér a „vidékek” kifejezés értelmétől, mert a gyűjtőfőnév „land” már-már félrefordításnak is tekinthető, hisz sem mondattanilag, sem pedig szótanilag nem felel meg, a „vidékek” kifejezésnek, mert a „land” egy egész országot jelent, nem pedig egy országrészt, ahogyan a költő fogalmazott; ezenfelül Sohár „regions” megoldása Zollmann „land”-jével szemben többes számú, Kányádi eredeti „vidékek”-jéhez hasonlóan. Hasznos lehet tovább vizsgálni Zollmann-fordítását, hogy jobban lássuk Sohár erőfeszítéseinek sikerét, amennyiben megőrizte a költő hamisítatlan zeneiségét. Az első három sor Zollmann fordítás szinte prózának tűnik: „there is a land with beauty graced / landscapes where the bitter taste / that fouls my mouth is purified.” Leszámítva néhány hozzávetőleges együtthangzást a „landscapes” és „taste” között és az inkább ügyetlen „foul” és „mouth” között, Kányádi lényege elvész ebben a fordításban.

(http://www.leafepress.com/litter1/noon02.html)

Az ELŐHANG első négy sora hamisítatlan háromszótagú sorvégi rímből áll (AABB), a „gyönyörű”-t társítja a „keserű”-vel és az „ízesül”-t a „legbelül”-lel. Ezen kívül elragadó asszonancia játékokat is találunk, amint egyik magánhangzó a másik után ismétlődik és összecseng a sorvégi rímekben. Az „é” fonéma a „vidékek”-ben összecseng az „édessé” első és utolsó hangjával és az ezeknek megfelelő sorvégi rímek szintén összecsengnek egymással a hangsúlyos és hangsúlytalan „ű/ü” hangokban a „gyönyörű”/”keserű” és „ízesül”/”legbelül” összetételekben. Azt próbálja hangsúlyozni ez a székely költő ezekben a sorokban, hogy felfedezve, megalkotva és újraalkotva egy ilyen nagy skálájú zeneiséget a nyelvben megédesíti a veszteség keserű ízét a szájában, és hogy ily módon a nyelv maga válik az élet és identitás igenlésévé. Amint a felmerülő sorok átváltoztatják fájdalmát, a költő minden egyes szóba belekapaszkodik, mintha az életéért kapaszkodna valamely csalfa sziklaoromba, éppen úgy, ahogy népe kapaszkodik helyi identitásába és kultúrájába. Amikor a székelyek hallgatták a költő és más hozzá hasonló költők felolvasását régi, 1980-as kazettákon, elárasztotta őket régi nagyságuk feltámadásának ereje, amint elveszettnek hitt varázslatos nyelvük nem csak megtaláltatott, de boszorkányos akkordokban eléjük tárult.

Kányádi Sándor, a nép költője, vagy legalábbis az a költő, aki nagyon közel áll ahhoz, hogy a nemzet költőjévé váljon, egy eldugott kis faluban született Erdélyben és sokszor emlékszik vissza disznócsordákra, liba- és kecskenyájakra, ökrökre, csikókra és az aratás örömeire. A nagyra becsült újangliai költő Robert Frost (1874–1963), talán az egyik legismertebb regionális amerikai költő, szintén sokat írt csikókról és kidőlt-bedőlt kerítésekről és mindezt hagyományos rímekbe szedve; ugyanakkor versei legtöbbször a létezés elmélyült meditációinak is tekinthetők. Kányádi is írt olyan verseket, melyek komoly szellemi elmélyülést követelnek. Ikonikus Halottak napja Bécsben (1976) című versét hasonlították már T.S. Eliot Átokföldje című művéhez, minthogy Kányádi rokon jellegű hangja nagyon is Eliot-szerű.

 

Azoknak a szakértőknek, akik Kányádit leírják mint könnyű fajsúlyú fecsegőt, akiből hiányzik a szuggesztivitás és irónia, ezennel a „Kések” (1968) című versét ajánlom, mely elég rövid ahhoz, hogy teljes egészében idézzem:

 

Kések villognak bennem.
Markolnám, dobnám, döfném
egyszerre valamennyit.

Gondosan kiválasztom a
legélesebbet – és
szelíden
kenyeret kanyarítok a
fiamnak.

 

Azoknak, akik azért kritizálják a költőt, mert többet beszél az örmény fafaragásról, mint a székely kapukról, azt mondhatom, igen, ő kozmopolita, és hogy el kellene olvasniuk a „Románc” című versét (1985). Azoknak, akik azért kritizálják őt, mert túlságosan is kozmopolita, azt mondhatom, olvassanak gyermekkori „füstös ponyvás szekerekről” a Cigánykaravánban (1976). Azoknak, akik azt mondják róla, hogy antiszemita, mert nem szereti a nagyvárosokat vagy az absztrakt művészetet, azt mondhatom, olvassák el a „Váratlan sárga” című versét (1993).

 

Márkos András Unerwartetes Gelb c. képe alá
elegyes rímekkel gépi betűkkel
tizennégy sor legfönnebb tizenkét ciceró

váratlan megjelent a
váratlan sárga
s belesárgult a menta
és véregyvelegű
váratlanságba
elhernyóztak a feketék
s összegubancolódtak
hanyatt esett egy Té betű
feketénél is feketébb
lett mikor lezsidóztak
vállamon eddig egyezer
évet cipeltem görbeteg
s lettem váratlan négyezer
esztendősnél is öregebb

Ez a vers több szempontból is provokatív, többek között személyes szempontból. Témája egy nonfiguratív festmény, mely egy erdélyi szociológus és levéltáros, Márkos András (1920–1974) munkája. Bármennyire is bizarrnak tűnik, valakinek a nonfiguratív művészetről kifejtett véleménye, némely utat tévesztett akadémikus szemében még mindig a lakmuszpapírnál is megbízhatóbban bizonyítja az illető antiszemita voltát. A Miami Egyetemen voltam előadó, és rögtön az elején egy kollégám a nonfiguratív művészetről faggatott, és emlékszem, mikor azt mondtam neki, hogy jobban szeretem Csontváry Tivadart, mint Jackson Pollockot, azonnal rámsütötte a fasiszta bélyeget. Az izraeli költő, Yehuda Amichai (1924–2000) egyik személyes levele mentett meg. Sajnos, az évek során szem elől tévesztettem Amichait, de Kányádi Sándor nem, és megható módon méltatja az ünnepelt izraeli költőt „A város” című versében.

Azoknak, akik azt mondják, Kányádi munkája minden tartalom nélküli szemfényvesztő ripacskodás, azt mondom, olvassák el „Egy zarándok naplójából” (1978) című versét, és elegáns egyszerűséget és meglepő iróniát kapnak:

megcsodáltam a nagyvilág

csodálnivalóan szép

katedrálisait

de imádkozni csak itthon

gyermekkorom öreg

templomában tudnék

ha tudnék

 

Azoknak, akik azt mondják, hogy elvesztette a világgal való kapcsolatát, azt mondom, olvassák el az „Esti kép” (1965) című verset.

 

Kiszalad a gyermek,
odabent
anyját veri az apja.
Befogja fülét, hogy
ne hallja a rettenetet.
Futna ki a világból,
de a sötétség
visszakergeti zokogni a
gyönge-világú
ablak alá, hol
egy vergődő éjjeli lepke
láttára lassan
csillapul zokogása.

 

És mindazoknak, akik azt mondják, a költő nem elég kortárs, azt tudom mondani: olvassák el a Kortárs időbent.




[1] „Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december/Éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár…” (Tóth Árpád fordítása).

[2] „Dajkám a Menny, a végtelen:/Föld és Víz lánya vagyok;/járok a világ pórusain át;/Változom s nem halok.” (Szabó Lőrinc fordítása).

 

Fordította: Gergely Zsuzsanna

 

 

 


 

Kányádi, Sándor. 2013. In Contemporary Tense (trans. Paul Sohar). Arad, Romania: Irodalmi Jelen Könyvek, 2013. Published in the United States by Iniquity Press. 342 pages.

 

Reviewed by Peter Hargitai, Poet Laureate, Gulfport, Florida

 

 

The noted English poet and critic George Szirtes and I agree that, in the main, it is the musicality of Sándor Kányádi’s verse that accounts for his popularity as the most beloved  living Hungarian poet. I would venture to add that his stature as a national poet is further enshrined since he is a true blue Székely from Transylvania, a region revered by Hungarians as something akin to sacred land. Over the centuries the Székelys have considered themselves the proud descendents of Attila the Hun, with a vanguard role in defending, shaping and preserving what is quintessentially Hungarian. It is this geographical outpost in the Carpathians that Hungary lost to Romania after the Trianon Treaty of 1920 that stripped Hungary of three quarters of its territory and left 1,600,000 fiercely independent Székely inhabitants torn from their mother country. A once-proud people had now become an oppressed minority in Romania, their human rights violated, their churches, language and culture under constant attack, severe enough to spark a revolt during the brutal regime of Nicolae Ceauşescu.

Sándor Kányádi the poet (b. 1929) not only survived, but his language soared, and his single-handed revival of lyric poetry in both Hungarian and Romanian would eventually lead the official Romanian Writers Union to award him their highest prize, to be followed by one prestigious literary award after another, including the Kossuth Prize from Hungary, the German Herder Prize, and the Central European Time Millennium Prize. The sound effects invested in Kányádi’s verse are never artificial but seem to evolve organically and effortlessly in an ingenuous chorus of traditional end-rhymes, internal rhymes, delayed rhymes, approximate rhymes, subtle assonances and sibilants that together create richly nuanced embroideries of harmony, neither sentimental nor anachronistic, but simply melodic. In short, Kányádi is a born poet, a wunderkind, in the same vein as were Edgar Allan Poe (1809-1849) and Percy Bysshe Shelley (1792-1822). He could have easily penned lines like, “Ah distinctly I remember, it was in the bleak December; / And each separate dying ember …” from Poe’s “The Raven” or a verse from Shelley’s “The Cloud”: “I am the daughter of Earth and Water, / And the nursling of the Sky; / I pass through the pores of the ocean and shores; / I change, but I cannot die.”

There is no poet known to the English speaking world that is as admired in his own country as Sándor Kányádi. His poems have been delighting generations of Hungarian readers of all ages and he is especially popular with children. But he is not for everybody, certainly not for elitists, those two percents of the population, usually scholar-poets with their tortured cerebral puzzles, minimalists, insufferable oblique imagists, or prose-poets with their long-suffering strings of words presented in numbered chapbooks. The problem with Aristo art is that sooner or later the public becomes savagely bored with it because they want to break out into song, they want to dance, and this is not at all about the urban-versus-folk literature debate or about ideology or any nationalistic agenda.

To select and translate poems from Kányádi’s vast oeuvre in a hefty volume of 330 pages which contain 339 poems, and to do so in a way that they resonate with the same startling lyrical immediacy as in their original Hungarian is well nigh impossible. The task is monumental and the process all the more arduous due, in large measure, to the nature of the Hungarian language. Linguists would agree that because of its agglutinative syntax, rhyming comes easier in Hungarian than in English, and that the language naturally lends itself to intense musicality partly because in Hungarian suffixes create natural assonances and thus make sounds come to life as if by magic. If anyone can come up to try the impossible and save what is usually lost in translation, it is Paul Sohar, an American poet who writes in both English and Hungarian with convincing power and who recently won the Árpád Tóth Translation Award in Budapest. Sohar is not only perfectly bilingual but also an award-wing translator with an eminent publishing history in a poetic terrain that is uniquely Székely. His task in preparing this recent volume was to convey the unique harmonies of the original poems and at the same time make them sound contemporary, even if the Romantic lyricism of Kányádi’s poems is anything but that. Therefore, the very title, In Contemporary Tense, may strike us as a sleight of hand, but on further review it is not, and least of all in the sense of contemporary populist poetry.

In Contemporary Tense presents 339 poems chronologically and in sections corresponding to Kányádi’s published volumes. Among its nineteen sections, the most popular are “Black and Red Verses,” “All Souls Day in Vienna,” “Mane and Skull” and “The Curious Moon” (for children); but “There Are Regions” must be a particular favorite as it has so far been translated into Romanian, Finish, Swedish, Estonian, German, French, and Portuguese. The “Prologue” from “There Are Regions” (1982) is a good place to begin a comparative look at the original and its English translation by Sohar:

 

 [ELŐHANG

vannak vidékek gyönyörű

tájak ahol a keserű

számban édessé ízesül

vannak vidékek legbelül

szavak sarjadnak rétjein

gyopárként sziklás bércein

szavak kapaszkodnak szavak

véremmel rokon a patak

szívemmel rokon a patak

szívemben csörgedez csobog

télen hogy védjem befagyok

páncélom alatt cincogat

jeget-pengető hangokat

tavaszok nyarak őszeim

maradékaim s őseim

vannak vidékek viselem

akár a bőrt a testemen

meggyötörten is gyönyörű

tájak ahol a keserű

számban édessé ízesül

vannak vidékek legbelül] (222-223)

 

 PROLOGUE

there are regions beauty-laced

landscapes where the bitter taste

and sweetness on my tongue collide

there are regions deep inside

on their meadows phrases sprout

flower words gush blooming out

words hang on to words on peaks

my blood is cousin to all creaks

in my heart it comes and flees

to save it in winter I have to freeze

under ice armor it squeaks and sings

plucking crystal melody flings

my springs and summers turn to fall

my heirs and forebears are they all

there are regions that I live in

wearing them just like my skin

tortured through they’re beauty-laced

landscapes where the bitter taste

and sweetness on my tongue collide

there are regions deep inside

  

Sohar’s English version comes very close to conveying the symbiosis of sound and sense in this bitter-sweet stanza. A less successful English translation of Kányádi’s verse by the late Peter Zollmann, entitled “There is a Land,” strays wide of the mark with  Zollmann's offering of the collective noun “land” for 'vidékek.' Zollmann's wording comes close to a mistranslation as the two terms are neither syntactically nor semantically equivalent, because "land" means a country and not part of a country as the poet intended; moreover, Sohar's "regions," unlike Zollmann's "land," is plural like Kányádi’s original 'vidékek.' It may be useful to look further at Zollmann’s translation to demonstrate the great pains Sohar has taken to preserve the poet’s trademark musicality. The Zollmann version of the first three lines sounds almost prosaic: “there is a land with beauty graced / landscapes where the bitter taste / that fouls my mouth is purified.” Save for some approximate assonance between “landscapes” and “taste” and the rather clumsy “foul” and “mouth,” the quintessential Kányádi is lost in this translation (http://www.leafepress.com/litter1/noon02.html)

In the first four lines of ELŐHANG the original Hungarian has true three-syllabic end-rhymes (AABB), coupling 'gyönyörű' with 'keserű' and 'ízesül' with 'legbelül.' Moreover, there are delightful plays of assonance as one vowel sound after another is repeated and echoed in the end-rhymes themselves. The 'é' phoneme in 'vidékek' is assonant in the first and last letters in 'édessé' and the coupling end-rhymes are also assonant with each other in the stressed and unstressed homophones 'ű'/'ü' in 'gyönyörű' /'keserű' and 'ízesül'/'legbelül.' What this Székely poet is trying to say in these lines is that discovering, generating and regenerating a language with such a musical range make the “bitter taste” of loss taste sweet in his mouth, and in this way language itself becomes life and identity affirming. As the lines that emerge transform his pain, the poet hangs on to every word as if he were hanging on for his life on some treacherous mountain crag, just as his people tried to hang on to their regional identity and culture. When the Székelys were listening to the poet reading this poem and others like it on old 1980s cassettes, they must have felt a resurgence of their old grandeur as the magical language they had thought was lost was not only found but displayed for them in bewitching chords.

Sándor Kányádi, the poet of the people or something as close as can be to a national poet, was born in an obscure little Transylvanian village and he often reminisces about swineherds, geese and goats, oxen, foals and the joys of the harvest. The revered New England poet Robert Frost (1874-1963), perhaps the best-known of America’s regional poets, also wrote about foals and mending fences, and did so in traditional rhyme; at the same time, his verses are, more often than not, profound meditations on existence. Kányádi, too, wrote poems that demand rigorous intellectual engagement. His iconic “All Souls' Day in Vienna” (1976) has been compared to T.S. Eliot's “The Wasteland” and not frivolously so as its kindred tone is unmistakably Eliotesque. Since, as poet and translator Paul Sohar reminds us in his review of several Radnóti translations in this very volume, poetry translation is all — or much —  about the translation, I will henceforth discuss parts of his translations of Kányádi poetry rather than the Hungarian original:

           

It is said and even recorded in the histoire de la

musique encyclopédie de la pléiade but also

in kolozsvár at number ten vasile alecsandri street

my friend dr rudi schuller will happily translate

into hungarian german or romanian for those who

don’t speak french the part about the grand

travelers les grands voyageurs who claimed

that the inhabitants of the most godforsaken

les plus lointaines civilizations who were totally

indifferent to the tom-toms of neighboring tribes

would perk up their ears only on hearing

mozart’s music (151)

 

To those pundit critics who dismiss Kányádi as a lightweight who lacks suggestion and irony, I offer his poem “Knives” (1968), which is short enough to quote here in its entirety:

           

Knives’ gleam flickers in me,

I’ve an urge to grab them, throw them,

stab them all and all at once.

Carefully I pick one out,

the sharpest, and guided

by tenderness I slice

off a piece of bread

for my son (74).

 

To those who criticize the poet for saying more about Armenian woodcarving than Transylvanian gates, I say he is cosmopolitan, and that they should read his “Brief Encounter With Cartagena ” (1985, p. 176). To those who criticize him for being too cosmopolitan, I say, read about his childhood’s “smoke-smelling / covered wagon” in “The Gypsy Caravan” (1976, p. 125). To those who say he is an anti-Semite because he doesn’t like big cities or abstract art, I say, read “Unexpected Yellow” (1993):

 

                                                A note to go under a painting entitled     

                                                Unerwartetes Gelb by András Markos

 

            the unexpected yellow

showed up unexpectedly

and yellowed into the mint-

mellow and curdled blood

of unexpectedness

all black lines wiggled into

worms and then a mess of cocoons

a capital T fell flat on its back

turning blacker than black when

someone called me a dirty jew

and if I’d walked bent under the weight

of just one millennium before then

unexpectedly I aged by

four thousand years more (234)

 

This poem is provocative on several levels, including the personal. The subject is a non-representational painting by Transylvanian sociologist and archivist András Markos (1920-1974). As bizarre as it may seem, one’s views on non-representational art is still used by some misguided academics as a sort of litmus-test for anti-Semitism. When as a first-year lecturer at the University of Miami, I had been interrogated by a colleague about my views on non-representational art, I recall telling him that I preferred Tivadar Csontváry over Jackson Pollock. I was immediately labeled a Fascist, until a personal letter from the renowned Israeli poet Yehuda Amichai (1924-2000) came to my rescue. Sadly, I have lost touch with Amichai over the years, but Sándor Kányádi has not and he pays moving tribute to the memory of the celebrated Israeli poet in his poem “The City.”

To those who say that Kányádi's work is all about show and has no substance, I say, read “From the Diary of a Pilgrim” (1978) for its elegant simplicity and surprising irony:

 

            I’ve been stunned by the truly

stunning beauty

of the great cathedrals abroad

but to pray I could be moved

only in my childhood’s old

village church

if so I could be moved (145)

                                   

To those who say that he is out of touch with the human condition, I say, read “Evening Scene” (1965):

 

The boy tears out of the house,

inside

it’s dad smacking mom around.

The kid puts his hand on his ears

against the horror.

He’d like to run out of the world,

but the darkness

sends him back sobbing

under the meager light of a window where

the sight of a moth

bumping against the pane

slowly smother his sobs (55).

 

And to all those who dismiss the poet for not being contemporary enough, I say: read In Contemporary Tense.

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.