„Az író a sötétségbe világít be az elemlámpájával”
A Három Hét Galéria irodalmi estjeinek sorozatában ezúttal Tóth Krisztina volt a meghívott. Új verseskötetéhez, a Világadapterhez D. Duba Andrea pszichiáter a lélektan felől közelített, Kiss Noémi a költői műhely kérdéseit firtatta.
A beszélgetésnek, ahogy magának a verseskötetnek is, visszatérő témája volt az idő – a külső és a belső, a mérhető és a mérhetetlen. A nyitányként felolvasott versekben is fel-felbukkant az óra motívuma, amiről aztán megélt történeteket is mesélt Tóth Krisztina, például ezt: „Az óra nagyon sokáig érthetetlen absztrakció volt számomra, nem értettem, és nem is tudtam leolvasni róla az időt. Tizenegy évesen kaptam egy karórát, de rettegtem tőle, nehogy megkérdezzék, hány óra. Valahogy szimbolikussá vált az életemben ez a zavaros viszonyom az időhöz.” Felnőttfejjel hasonló erejű felismerés érte: egy olaszországi rendezvényen egy közel nyolcvan éves, ám annál dinamikusabb olasz írónő, aki már rengeteg művet megírt, elmondta: mindig attól szorong, hogy nem marad ideje megírni azt, amit igazán szeretne. „Rájöttem, hogy ez a szorongás nem múlik el – fogalmazott Krisztina –, az ember mindig úgy érzi, nem csinálta meg, amit akar.”
Az elmúlással foglalkozni alkati kérdés, nem az életkor függvénye – felelte a költő Kiss Noémi kérdésére, miért kezdte ennyire foglalkoztatni az idő. „Már húszévesen ez izgatott” – mondta Krisztina, és beszélgetőtársa ezt meg is erősítette az Őszi kabátlobogás című, egészen korai verseskötete felemlítésével. A jelenben a koncentráltabb figyelmet inkább az indokolja – folytatta Kriszta –, hogy tavaly elvesztette édesapját, és elkezdtek eltünedezni életéből az ötvenesek is. „A halál annak a megtapasztalása, hogy az élet véges játék. Irtózatos erőt igényel a játékszabályokat megérteni, és mire sikerül, többnyire épp véget ér.”
D. Duba Andrea a versek történetszerűségét vetette fel, amit Kiss Noémi narratív lírának nevezett: már-már novellák rajzolódnak ki a versekből. A pszichológus felidézte a költőnő egy interjúját, melyben azt nyilatkozta: az izgatja a történetekben, hol bomlik fel az egyensúly. Egy terapeuta is épp ezt keresi – tette hozzá Duba Andrea –, ő a régész, ahogy Freud nevezte, aki előbányássza a konfliktusokat. Tóth Krisztina azért gyorsan hozzátette: a költőnek nem feladata, hogy segítsen az olvasón (ezt mindenkinek magának kell megtenni), a szembesítés a legfontosabb mozzanat. Ahogy Mándy Iván fogalmazott: az irdalom nem aszpirin – hozta fel Kriszta gyakran idézett mestere szavait. „A probléma foglalkoztat. Az a feladatom, hogy a legmélyebb alagsorba szálljak alá. Ott kezdődik a megírásra érdemes téma, ahol már semmi fény nincs. Az író a sötétségbe világít be az elemlámpájával” – magyarázta a költő. Aztán derűsen fűzte hozzá: naivabb olvasói olykor épp azt vetik a szemére, hogy egy sikeres, szép, egészséges nő miért ír ilyen nyomasztó dolgokról?
Kriszta első, elemi élménye arról, hogy nincs egyedül a világban, a Tonio Kröger volt kamaszkorában. De hasonló intenzitással élte át Antigoné helyzetét is. Vagyis az irodalom azt a felismerést kínálja, hogy nem vagyunk egyedül a világban – fogalmazta meg. Ha megtaláljuk a saját történeteinket, többé nem leszakadva várakozunk magányosan egy parton, hanem egy közös történet részesei leszünk.
A történetek innentől sarkalatos pontjaivá lettek a beszélgetésnek, fogalmi szinten is, illetve a költő személyes élményekkel is illusztrálta, mi mindenből válik költői, írói alapanyag. A görögországi utazás során egy házaspár kicsinyes civódásából a buszon, amit véletlenül hallott meg; a Párizsban töltött diákévek akkor rettentő feszengéssel átélt „szégyentörténeteiből”; egy körúti fa ágára feltűzött fél pár kesztyűből, vagy épp a bolondos nagymama akváriumából, amelyből folyton kiugráltak a halak a szőnyegre. A halmotívum egyébként hasonlóan meghatározó Krisztina költészetében – fel is olvasta a Hal című, megrázó verset, amelyben egy gyerek először szembesül a pusztulással szembeni tehetetlenségével.
Sokszor egy név, egy apró mozzanat, egy abszurd helyzet a gyújtópont: a Kelet-európai triptichon című versben szereplő Alina Moldova valóságos személy: egy román nő, aki ellopta Kriszta útlevelét, és ezzel bonyodalmak lavináját indította el. A költőben feléledt a kíváncsiság, amikor megtudta, hogy az ismeretlen nővel, akinek csak a nevét tudta meg a hatóságoktól, azonos korúak, azonos magasságúak, és szomszédos országban élnek – szívesen találkozott volna vele. „Ő eltulajdonította az identitásom, én beleírtam egy versbe” – mondta Kriszta mosolyogva. És hogy mitől függ, hogy valamiből vers vagy novella válik? A vers egyfajta állókép, fotó, míg a novella kisfilm – érzékeltette a költő a különbséget.
Kiss Noémi többször visszakanyarodott az est során a költői műhely kérdéskörére, hiszen a Világadapter verseiben is meghatározó mozzanat a mesterek megidézése, megszólítása. Tóth Krisztina a kortárs kritikából kiindulva válaszolt: szerinte ha „megjelenik egy új szerző, gyorsan keresnek rajta valami fogást, aztán besorolják valahová, és onnan nem kerül ki többé”. Kevés embernek van ma vershallása, és sokszor az elméleti szakembereknek a legkevésbé – vélekedett a költő, akit „poszt-újholdasként” skatulyáztak be, ám ez alapvető tévedés – szögezte le Kriszta. Az, hogy verseiben – beágyazva vagy megszólítás által – gyakran megjelennek az újholdasok (szakdolgozatát is Nemes Nagyból írta), annak tudható be, hogy „a hagyomány és az elszakadás kettőssége izgat bennünk”. A formakultúra, az autonómia és a tartás hármas egysége. „Az a költészet foglalkoztat, ahol egy költő kijelöli a kapcsolódási pontjait, és új hangot szólaltat meg ezekből.” A hagyományból újat építő líra példái is megszólaltak az esten, így például a tisölök című vers, mely József Attila különleges sormetszetére játszik rá (a költeményben ez az egyetlen ritmikai szótörés), s ha meghalljuk Tóth Krisztina versét, nem kérdés többé, melyik mű volt az építőköve.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
