A Török utcai garzontól a Nobel-díjig

Az éppen egy éve elhunyt Kertész Imrét megidézve szervezett emléknapot a Szépírók Társasága, a Magvető Kiadó és a Kelet Kult Irodalmi Café. A budapesti Kertész-sétát követően este Fehér Renátó, Gács Anna, Krusovszky Dénes, Sándor Iván, Spiró György és Turi Tímea olvastak fel Kertész-hommage-okat.

A Kelet Kult utolsó tonettszékéig megtelt kávézóhelyiségében, a narancsos papírlámpaernyők alig-fényében verődtünk össze olvasói közösséggé, megteremtve egy kicsit az egykori Kertész-otthonok hangulatát, ahol barátok és kollégák hallgatták összezsúfolódva a házigazda történeteit. Szűcs Teri bevezetőjében épp e közösségi jelleget emelte ki, mondván: az író életműve nem monopolizálható, amiképp nem sajátíthatja ki egyetlen intézmény sem. Az elmúlt hónapok ellentmondásos kultúrpolitikai döntéseire reflektáló szavak végén Szűcs Teri hangsúlyozta: az olvasás és a mű közelében levés a legintimebb viszony, melyben az archívumot mi, olvasók hozzuk létre.

Élő mottó

Turi Tímea A boldog Kertész című esszéjét saját, családi történettel indította – azzal, ahogyan nagyapja deportálása kettétörte nagyanyja életét. De a zsidóságot mégis „szégyennel vegyes büszkeséggel” viselte a család. „Kertész könyveiben semmi sem vezet vissza úgy saját történeteimhez, ahogy vártam” – állapította meg a költő arról az életműről, ahol a szavak nem közvetítenek valamit, hanem önmagukban teremtik meg Kertész világát. A Sorstalanság után előállt a paradox helyzet, hogy Kertész műveinek legjobb olvasója maga Kertész. Az író életművének nagy paradoxona azonban „a kudarc maga” – fogalmazott Turi Tímea: ha sikerül művészi módon közvetíteni, amit közvetíteni kíván, az a tárgy elárulása lenne. Turi Borbély Szilárd világával vont párhuzamot, amely még Kertészénél is „sorstalanabb”: Borbélynál már csak az atomizálódott, nincstelen egyént látjuk. Írása végén Turi egy egyetemistakori élményét elevenítette fel, amikor is interjút készített az íróval, s a végén Kertész megjegyezte: „Örülök, hogy nem Auschwitzról kérdezett.” „A könyveiben Auschwitz nem törés, hanem létállapot. Hogy ezzel a tudattal együtt lehet élni” – zárta Turi Tímea gondolatait. 

Turi Tímea

Az este legélvezetesebb felolvasása Spiró Györgyé volt, az író ugyanis az emlékek felől közelített néhai barátjához. Mint történeteiből kiderült, ez az élet sokkal kalandosabb, „feslettebb” volt a szoborképző lexikonéletutakhoz képest. Spiró Albina című esszénovellája hősnőjévé Kertész első feleségét, az egykori jugoszláv partizánösszekötőből lett mixert és pincérnőt tette meg, aki találkozásukkor kilenc évvel volt fiatalabb az írónál. Albinát ’52-ben engedték ki a börtönből, amikor „kisírt magának egy garzont”, mesélte Spiró, s ez volt a később legendássá lett, huszonnyolc négyzetméteres kis Török utcai lakás.

Az író felelevenítette Kertész – az irodalomtörténet által kevéssé emlegetett – léha időszakát, amikor éjszaka csupán ágyrajáróként használta „otthonát”, nappal pedig a lokálokban, a fél- és alvilági alakok seregletétől körülvéve élte életét, és jó barátságban volt a szórakoztatóipar legnagyobbjaival. Albina ezekben a körökben forgott, legjobb barátnője Tolnay Klári volt. Kertész bohózatainak bevételéből „mindketten felöltöztek, Imre imádta a gigerlis kalapokat, sálakat”.  Amikor felhagyott a „link szövegek gyártásával”, huszonöt éves nélkülözés követezett. Albina járta ki a fizetésemelést férjének – ez volt Kertész első írói sikere, jegyezte meg ironikusan Spiró. Majd beköszöntöttek a valódi sikerek, anyja halála után Kertészék átköltöztek a pasaréti lakásba, ahol a nagyvendégségek hangzavarát, az egyszerre beszélő Kertész házaspár megunhatatlan történeteinek duettjét idézte fel Spiró. Albina ’96 őszén halt meg – „Őt sem írtam meg, mint annyi mást. De boldogok voltunk, hogy ismerhettük” – zárta regényes történetét az író. 

Spiró György

Krusovszky Dénes a jóval fiatalabb nemzedék felől közelített az életműhöz: bölcsészkari felvételijére készült, amikor felkészítője, egy eltiltott magyartanár három könyvet nyomott a kezébe – A látogatót, az Egy családregény végét és a Sorstalanságot. Csakis erről a három könyvről beszéltek (a felvételi mégis sikerült), de akkor még „távol állt tőlem a világ, ahogy Köves Gyuri reflektált a koncentrációs táborba vezető útra”, fogalmazott Krusovszky. Azt, hogy boldogan beszélt arról, ami megtörtént, „katartikus erejű botránynak tekintettem”, mondta a költő. A Kertész Nobel-díját követő fanyalgás hatására „még elszántabb fogyasztója lettem műveinek”, fogalmazott Krusovszky, aki szerint Magyarország ekkor még nem lépett át a 21. századba. A költő esszéjét is e kettősségre építette fel: míg Kertész munkái számára a 20. századot jelenítik meg, a soha meg nem nyílt múzeum, a Sorsok Háza a 21.-et reprezentálja. Kertész pár évvel halála előtt írta le keserűen, hogy „holokausztbohócnak” tekinti magát – elevenítette fel az emlékezetes megnyilatkozást Krusovszky. Ekkor már zabolátlanul engedte át magát indulatainak, egyre kevésbé érezte magát otthon az időben. A halála utáni idő viszont már a mi időnk – emlékeztetett a fiatal költő –, csak addig érthetünk meg bármit Auschwitz túléléséből, amíg olvassuk műveit. 

Krusovszky Dénes

Fehér Renátó Appelplatz, szurdok, terminál című írásában a Pál utcai fiúk hősét, Barabást és  Köves Gyurit elválasztó fényévek távolságával szemléltette azt különbséget, hogy míg a grund fiainak a hazamenetel, a tanulás, az iskolai latinóra, a szellemi műveltség evidencia volt, addig Kövesnek ebből már semmi nem jutott. A kései Kertész nagy dilemmája, hogy ha a kíméletlenség honorálható, akkor ez a kíméletlenség csak portéka – fogalmazta meg a Turi Tímea gondolatával rokon premisszát Fehér Renátó. A költő a világirodalom nagy jelképei mellé helyezte Kövest: az ő napja egyben Sziszüphosz, Vladimir és Estragon, valamint a Kastély kapujában várakozó K. napja is. „A Sorstalanság az ezredforduló utóidejűségének kódja” – mutatott rá Krusovszkyhoz hasonlóan Fehér Renátó, amelyben Auschwitz nemcsak botrány, de egyszerre előzmény és következmény is. A ’89-ben visszanyert szabadság illúziója gyorsan kifulladt, s az újraegyesített Berlin túlságosan tágas lett ahhoz, hogy Kertész elférjen benne – vonta meg a mérleget Fehér Renátó. – Az otthontalanság válik alapélményévé, ám nekünk, az utódoknak ez már örökség. 

Fehér Renátó

A Szépírók Társasága elnöke, Gács Anna a Kertész naplóiból felfejthető üzenetet bontotta ki. Kiindulópontja a 2002-es antiszemitizmus elleni tüntetés, amelyre „majdnem elment Kertész”, végül meggondolta magát, s a naplójából tudható a csábítás elutasításának oka, amely felülírta nála az „akkor és ott”-ot – fogalmazott Gács Anna. A napló az intimitás visszavétele nála, nem „szép” olvasmány, olykor elejti, hogy pokol a házassága, vagy hogy megkívánt egy lányt a villamoson. Azt mondják, vidám ember volt, ám naplóiban ennek nincs nyoma – folytatta Gács, felidézve az író ’94-es naplójegyzetét: „Élni mégis rendkívüli dolog, és egyáltalán nem természetes.” Feljegyzései tüntetés mindenféle determináció ellen, radikális nem-azonosulás és elutasítás – olyan mértékű, hogy szinte elviselhetetlen. Az egyetlen etikus magatartás Kertésznél az elhatárolódás – állapította meg a szerkesztő-fordító –, valójában szüntelen tüntetés ez, amely nem tűrt társakat. „Attól lennénk szabadok, hogy percről percre emlékeztetjük magunkat a szabadság hiányára? Nem, Kertész ennél bátrabb író volt” – foglalta össze a naplók üzenetét Gács Anna. 

Gács Anna

A felolvasásokat követően Sándor Iván összegezte az elhangzottakat, címszavakban kiemelve az egyes előadók legfontosabb mondanivalóját – Földényi László Kertész-szótárához hasonlóan, mondta Sándor Iván, ahol a szerző 108 szót emelt ki az életműből. Kertész titkos élete küzdelem a felejtés ellen – summázta Turi Tímea esszéjének velejét az író, majd áttért Spiró György előadására, aki mindig mosolyra tud késztetni, de iróniája nagyon súlyos kérdéseket feszeget. Sándor Iván felidézte saját, negyven évvel ezelőtti találkozásait Kertésszel, amikor a Lukács fürdővel szemközti kávézóban várta őt rongyos, szakadt nadrágjában. Krusovszky Dénes és Fehér Renátó az új nemzedék képviselőiként abban élnek, amiről a Kertész-életmű szól, a volt, van és lesz állandóságában. „Imre életét az alkuk sosem tudták dominálni” – fogalmazott Sándor Iván, átvezetve ezzel mondandóját Gács Anna előadásához, amely a naplót mint az állandó ütközések színterét mutatta be. Sándor Iván búcsúzóul Kertész azon jóslata kapcsán, miszerint nem fogják őt megérteni, és megbecstelenítik az életművet, a Bosch-gyűjtő II. Fülöp alakját idézte fel, aki nem vette észre, hogy a festmények épp őrá mutatnak vissza. Ami hetven éve Kertésszel történt, azzal ma a fiatal nemzedékeknek is ugyanúgy szembe kell nézni – zárta szavait Sándor Iván. 

Sándor Iván

Az este folytatásában az open reading szekcióban a „civil” olvasók adhatták elő Kertész-emlékezésüket, ám előtte még Ágoston Béla szaxofon- és hegedűfutamait hallgathattuk meg.

Szöveg és fotók: Laik Eszter