Húzódjunk közelebb! – Varga Melinda tárcája

A levelem Kolozsvárról írom, a huzatok és szelek városából, ahol fekete a tél, hónak nyoma nincs, csak a dér csípi a bőrt. December van. Advent. Arra gondolok, milyen lehet a karácsonyod az égiekkel, s van-e a másvilági létnek földi receptora.

Drága Barátnőm!

Utolsó találkozásunk óta kerülöm a várost, ahol éltél, csak átsuhanok rajta vonattal, autóbusszal Budapest felé. Sosem állok meg. Kínzó, nyomasztó érzés kerít hatalmába, valahányszor meglátom a Körös-partot vagy a Nagyvárad feliratot.

Amikor elbúcsúztam tőled, éreztem, ez lesz az utolsó találkozásunk. Nem tudtál már beszélni, szavak helyett könnyek gördültek le az arcodon. Az Űrezüstöt mutattam be a Váradi Könyvmaratonon. Kellemes ősz volt, szinte tavaszias, akárcsak most, négy év után, amikor a Sem a férfiban, sem a tájban kapott meghívást az idei Könyvmaratonra.

A történeteket furcsán keretezi be az idő. A helyekhez, városokhoz inkább az emlékezés köt, nem a hely, mert csak az emlék tud igazat mesélni, szerelmekről, barátságokról nem a városok arcára írt emlékezés regél, ha újra meglátogatjuk a helyet, az emlék előhívódik, akár egy fénykép. Nagyváradot magamba zártam, a belső emlékezésbe. Ott őrzöm a várost főtéri hangulatos teraszaival, a betegséged előtti nyári beszélgetésünkkel. Mintha nem változott volna semmi. A tér mozdulatlanul várja, hogy megérkezzem, majd eltávozzam innen. Akkor a kiskutyám is velem volt, lógatta a nyelvét a melegben, s abból, ahogy rád nézett, úgy éreztem, nagyon szeret téged. Emlékszel, még az öledbe is fel akart csimpaszkodni? Pedig elég távolságtartó, szorongó eb volt, megválogatta, milyen embert és kisállatot enged közel magához.

Most már ő is ott van, ahol te, s ha megsimogatod a körtefejét, mondd meg neki, hogy hiányzik. Azon a nyári délutánon arról beszélgettünk, a kutyák mancsos angyalok. Te elhitted nekem, nem kellett győzködjelek, hogy azok a mélybarna szemek földöntúli fénnyel vigyázzák a lépteinket. A kutyáknak angyalszemük van, ehhez most már semmi kétség nem fér.

Most kutyátlanul, kissé szomorkásan ülök a kolozsvári lakásomban, december van. Advent. Az Advent a várakozás időszaka, átértékelődhet bennünk a teljesség iránti vágy, megtisztulhatunk, csend költözhet a lárma helyébe. Arra gondolok, jó volna, ha valaki közelebb húzódna hozzám, a szerelmem, egy jó barátom, a kutyám. Decemberben magányosabb az ember, a csüggedés és az elérzékenyülés könnyebben gyökeret ver a gondolataiban. Amióta pofakönyv van, a telefonálás kiment a divatból, napokig némán ül a készülék a kanapén, és olykor három napig is kitart az aksi, mintha nem is lennének barátaim.

Karácsonyra haza szerettél volna menni, erről álmodoztál a kórházban, majd később az otthonban, verset is írtál róla.

Amióta nem vagy a földi létezés része, sok minden megváltozott, azóta verseket szerkesztek, most legszívesebben tőled is kérnék. Arra gondolok, mennyi közös témánk lenne. Bizonyára sokat tudnánk beszélgetni a legfiatalabb irodalomról, s talán szerzőket is cserélnénk egymás között. A megosztottság, a táborok közötti szakadékok mára mélyebbek lettek, mint valaha. A vers nem mérvadó, az a fontos, hová, melyik „táborhoz” tartozol, hogy tartozol-e egyáltalán valahová. A kívülállóknak ez az időszak nem kedvez, sem azoknak, akik őszintén elmondják, mit gondolnak. A kultúrpolitkai állásfoglalás szinte kötelezővé vált, véres, csúnya csatatér ma az irodalom, önös érdekek és ellentétek sunyítanak mindenütt. Egyszer csak azon kapod magad, nem lesznek még pofakönyves ismerőseid sem, nemhogy barátaid, ha rosszul lájkolsz, ha véleményed van, ha nem sodródsz egy másik árral… Ennek a helyzetnek bizonyára nem örülnél. A tiszta dolgokat szeretted, az irodalmat politika és kultúrharc nélkül.

A nagyváradi meghívásnak nagyon örültem. Képzeld, megismertem Parti Nagy Lajost. Végighallgatta a bemutatómat. Aztán ő következett, a Létbüfé felnőtt meséi mellett a Bokáig pezsgőben című kötetről mesélt, Réz Pál Nagyváradjáról. Már Réz Pál sincs közöttük, vele sose volt alkalmam találkozni. Vajon neked igen?

Simon Jutka a vacsoránál szüleiről és nagyszüleiről osztott meg velem számomra eddig ismeretlen történeteket. Végre a Holokausztról úgy is hallhattam, hogy szép vége lesz valaminek, filmbeillő szerelmi történetek képesek felülkerekedni a legszörnyűbb emlékeken is, az élni akarás életben tarthat.

Másnap mit sem sejtve ültem be a rólad szóló monográfia, illetve Márton Evelin és Benedek Szabolcs estjére. Evelin prózáját nagyon szeretem, Szabolcs Fiumei cápája meg egyszerűen lehengerlő. Nem tudok úgy jelen lenni irodalmi eseményeken, hogy ne vegyem elő a jegyzetfüzetem, és ne fotózzak. Ez már beteges. Sokat lefarag a költőből, ha nem tud elrugaszkodni a valóságtól, ha folyton benne kell élnie.

Demeter Zsuzsa kismonográfiája a költészetedhez alternatív olvasónapló, átfogó, értő, s legfőképp a verseidet érző olvasóra találtál benne. Talán az is fontos, hogy nő írta. Ebben az esetben lehet jelentősége a szerző nemének: érzékenyebben nyúlt a szövegekhez, és olyan dolgokat is megértett, vagy inkább megérzett, amelyre a férfiolvasó egészen másképp reagált volna.

A kritika értékesebb, ha valaki életében kapja meg, az odafigyelés akkor igazán fontos, amikor velünk van a költő, mert ő sose az utókorra gondol, a jelen olvasójának ír, az elismerések önbizalmat adnak neki. Nem kedvez az írónak, ha a keserűség és a szorongás ver gyökeret mindennapjaiban. Az írásnak és az életnek a hajtómotorja az öröm. Öröm nélkül nincs semmi, szavainkkal csak feketét teremtünk piros helyett.

Elérkezik a díjátadó pillanata. Előrekúszom a fényképezőgéppel, kapjam le az idei Kinde Annamária-díjast, feltételezem, fiatal költő, váradi, bizonyára nem ismerem.

Csak nagyon későre esik le, Szűcs Laci bevezetőjének végén, hogy akár én is lehetnék a díjazott, mintha rám utalgatna… Amikor kimondják a nevem, nem tudok szóhoz jutni a meghatódottságtól, zavarban vagyok, meg vagyok illetődve. Látod, díjat neveztek el rólad, és egy közeli barátnőd kapja meg, megérne egy pezsgőbontást az égiekkel!

Két fontos díjam van, az egyik az Irodalmi Jelenhez, a másik a Váradhoz és a te személyedhez kötődik. Jelzésértékű mindkettő. S ha egyszer híres, sok díjas költő leszek, bizonyára ezeket fogom megnevezni mint legértékesebbeket.

A kis szobrot elviszem magammal Budapestre, a magyar fővárosba, amelyhez téged is olyan ambivalens érzések kötöttek, mint engem. Úgy szeretem, mint azt a valamit, amit mégsem tudok magaménak érezni. Szorongok, ha ott vagyok, egyedül érzem magam. Frászt kapok a metróaluljáróktól. Számomra idegen a földalatti utazás kényelme, inkább gyalogolok, az mégiscsak biztosabb. Ha betérek a bevásárlóközpontba vagy a dohányboltba, egyből kiszúrják, hogy nem vagyok helybeli. Talán, mert nem hellózom le az eladót, a magázás már-már sértésszámba megy; meg ott van az a fura kiejtésem is, mint a kisördög, előbújik. Idegen vagyok ebben a városban. Ha ideköltöznék, nem válnék pestivé, legfeljebb jól alkalmazkodó, akcentussal beszélő, szorongó székely-pesti lennék, aki idővel kompromisszumot kötött a metrózással.

Este Viola Szandrával olvastuk fel tengerről szóló verseinket, szépszámú közönség előtt. Meleget csempésztünk a hűvös Budapestbe, de másnap már Beregszászra utaztam. A bőröndöm legalább két kilóval súlyosabb. Viszem magammal a díjat oda is, mint aki meg akarja mutatni neked azt a közösséget, ahol bizonyára te is jól éreznéd magad. Csupa szív emberek ők. A barátság nemcsak pofakönyvben, a valóságban is létezik. Bohémok, vidámak, és irtó finom a pálinkájuk. A beregszászi kiszállásokat nem lehet berúgás nélkül megúszni. Király Farkas kollégám Ungváron, én Beregszászon beszélünk magunkról, tehetséggondozásról, lapunkról, az Irodalmi Jelenről. A fiatalabb kortárs irodalom javarésze képviseli magát az első Kárpátaljai Irodalmi Napokon. Felengedek, végre nem érdekelnek a mindennapi gondok, kicsit olyan, mintha visszamennék az időben, mintha a szülővárosomat látnám gyermekkoromban. Jó ide jönni, mintha hazajárnék, feltöltődöm szeretettel és nyugalommal.  

A levelem Kolozsvárról írom, a huzatok és szelek városából, ahol fekete a tél, hónak nyoma nincs, csak a dér csípi a bőrt. December van. Advent. Arra gondolok, milyen lehet a karácsonyod az égiekkel, s van-e a másvilági létnek földi receptora.