Irodalmi Jelen

„Jóslás a te idődről”

2017. február. 07. - 21:04

A Magyar Művészeti Akadémia Csoóri Sándor emlékére rendezett konferenciát február 6-án és 7-én a budapesti Vigadóban. Az előadások a költő, az esszéista, a közéleti szereplő és nem utolsósorban az ember alkotásait elemezték a két nap alatt, három-három szekcióban. – A nyitónap első két szekciójának előadásait foglaljuk össze.

„Több mint fél évszázad óta ad folyamatosan megkerülhetetlen kihívásokat a magyar szellemi életnek” – foglalta össze Csoóri Sándor monográfusa, Görömbei András a költő jelentőségét, s ezt az idézetet emelte ki a Magyar Művészeti Akadémia a konferencia tájékoztatófüzetének elejére. A tanácskozás azt a komplex Csoóri-képet igyekezett megragadni, amelyben a költő, az esszéista, a szerkesztő, a szociográfus és a forgatókönyvíró egységben gondolkodik művészetről, irodalomról, közéletről, magyarságról. Alkotásainak szellemi mozgásformái egy művészi világnézet részeként állnak helyt – vallják a konferencia szervezői, akik a felkért előadók által nemcsak Csoóri nemzetfogalmát, irodalomszemléletét, hatalomhoz való viszonyát, barátságait, műveit igyekeztek bemutatni a nagyközönségnek, hanem az embert magát, és a távozása után maradt űrt.

Fekete György, az MMA elnökének köszöntőszavai után Kocsis Máté elnökletével az első szekciót Tőkéczki László történész, egyetemi tanár nyitotta „Útkeresések a 20. században – Csoóri Sándor történelmi alakja” előadásával. Tőkéczki a 20. század főbb szellemi áramlatainak összefüggésében idézte fel a költő alakját, s nemcsak a történész dokumentumokra hagyatkozó tudós eljárásával, de személyes ismeretségük, találkozásaik emlékeiből is táplálkozva. Csoóri történelmi vízióinak gerincét a népi mozgalom szerepének újragondolása adta, amely egyben Csoóri életpályájának nagy fordulata is volt. A rendszerváltáskor ugyanaz a katasztrófa esett meg, mint a kolhozosítás után: a népi íróknak nem volt többé mire, kire támaszkodnia, hiszen eltűnt a hagyományos értelemben vett parasztság. Csoóri ekkor fordul a kisebbség felé. Csakhogy ekkor már másféle hatalommal került szembe: olyanokkal, akik nem tűrték a különbözőséget. Szerepe ebben vált szimbolikussá: nem ijedt meg attól, hogy nem lesz kedvence a politikai elitnek.

Az első szekció levezető elnöke Kocsis Máté volt

Tőkéczki László felvázolta a népi–urbánus ellentét tartalmi változásait a történelemben, megállapítva, hogy a Kádár-rendszerben e fogalmak már rég nem azt fedik, amit az 1906–1908-as változások idején. Kádárék kijátszották egymás ellen a magyar értelmiség vezetőit. Csoóri jelentősége abban áll, hogy megértette a magyar társadalom történelmi folyamatait, a hagyományos elit hazafiságát. A magyar kisebbséggel kapcsolatos legfontosabb felismerése az egyházak szerepe, hogy azoknak nem csupán elavult vallási tartalma van, hanem közösségszervező erőt képeznek. Amikor Csoóri útkereséséről beszélünk, valójában nem voltak utak, ez volt a magyarság történelmi tragédiája 1948-tól 1990-ig. A költő igazi nagysága művein túl a „nem összeroskadni” tartás. Egyénileg megtalálta az utat – összegezte a történész gondolatait –, de közösségileg nem adhatott programot.

Tőkéczki László

Majd szintén történész vette át a mikrofont, aki azonban költő is: Kovács István „Személyiségformáló találkozásaim Csoóri Sándorral” címmel idézte fel élete emlékezetes pillanatait. A gimnáziumi évekkel indított, ahol magyartanára révén nemcsak az ötvenhatos emigrációk először kimondott valóságával szembesültek, de az idős pedagógus követelménye szerint kellett megtanulniuk 56 magyar verset, amelyek sorai aztán egy életen át elkísérték Kovács Istvánt. Ez volt a gyökere a költészet szeretetének, ami aztán Eötvös-kollégistaként bontakozott ki teljesen: az ott szervezett felolvasódélutánokon ismerkedett meg Rózsa Endre költészetével. De nemcsak az itt hallott líra hagyott benne mély nyomot, hanem a vitaestek, s a meghívott elvtársaknak feltett kényes kérdések, s a felszikrázó villámok, amelyeket ezek gerjesztettek. A legemlékezetesebb a „Tiszta szívvel” című egyetemi lap kapcsán rendezett polémia volt: Kovács István ekkor jegyezte meg Csoóri Sándor és a „lángoló tekintetű költő”, Utassy József nevét. Utassy előadásában akkor arról beszélt, hogy a Rákosi-rendszer óta semmit nem változott a helyzet, és kiemelte az Iszapeső című kisregényéért szilenciumra ítélt Csoórit.

Kovács István csak pár év múlva ismerte meg személyesen a költőt: miután az Elérhetetlen föld antológia költői meghívták szerzőtársuknak, ’68 tavaszán Oláh Jánossal erdélyi körútra indultak. A nagy találkozás Kósa Ferenc várbéli lakásán történt, amikor az Ítélet című film forgatókönyvét beszélték meg a szerzőpárossal, s arra jutottak, hogy erdélyi színészeket, színhelyeket is szerepeltetnének a filmben. Kovács István ekkor számolt be ott szerzett élményeiről, az apró falvakban tapasztalt pusztulásról, a felszámolt magyar iskolákról. Ekkor ismerte meg Kallós Zoltánt is, akiről még nem is hallottak idehaza. A reménytelenségben Csoóri lett számára az útmutató és szövetséges. Kovács István kitért a táncházmozgalom jelentőségére is, amely hihetetlen „vulkántüzet hordozott magában”, s ennek táplálói Csoóri népdalokról, népballadákról írott tanulmányai voltak. Később Kovács lengyelországi „idegenvezetője” lett többek közt Csoórinak és Nagy Lászlónak odalátogatásaik alkalmából: emlékezetes pillanatuk Lech Wałęsa ’81-es krakkói kortesbeszéde, amikor ők is kérdést intézhettek a Szolidaritás atyjához. És mint annyi közös élményüket, Csoóri e krakkói pillanatokat is megörökítette versben.

Kovács István

Jeles barátság felidézésével folytatta a következő előadó is: Cs. Nagy Ibolya Csoóri Sándor és Sütő András kapcsolatának meghatározó mozzanatait emelte ki. „Vásárhelyre ma temetni jöttem, de nem búcsúzni” – hangzott el Sütő András temetésén Csoóri Sándor emlékezetes mondata. Két jó barát, két szikrázó elme, két nagy esszéista, egymást értő szellemi nagyság kapcsolatáról beszélhetünk, és mindkét életmű egyben a közügyi kiállások megörökítője, mutatott rá Cs. Nagy. Ez több társadalmi szervezetben is manifesztálódott: a Magyarok Világszövetségében és a Duna Televíziónál betöltött tisztségek, a Hitel szerkesztői feladatköre, vagy a Király Károly körüli bonyodalmas, közös igyekezetük. Amikor Csoórit hevesen támadni kezdték Duray Miklós Kutyaszorítóban című könyvéhez írt előszaváért, Sütő védte meg. Amikor az 1990-es vásárhelyi pogrom majdnem Sütő életébe került, Csoóri azonnal Németh Miklós miniszterelnökhöz fordult, hogy hozassák át Magyarországra az írót megmenteni a szemét.

Cs. Nagy Ibolya

Cs. Nagy Ibolya felgöngyölítette ismeretségük történetét is, kezdve az ’54-es kolozsvári találkozástól, amikor Csoóri egy íróküldöttséggel járt Erdélyben, s Bölöni Györgynek köszönhetően egy körút lett belőle; majd a hatvanas-hetvenes évek irányváltásán keresztül, amikor Csoóri valójában felfedezi Erdélyt magának, és a jogtalanságok és sorskérdések felé fordul, amiben Sütő lesz a szövetségese; egészen az időskorban tett kölcsönös gesztusokig, amelyek azonban jóval többek gesztusoknál. Ilyen Sütő András köszöntője Csoóri 75. születésnapján, melyben „vitorlatermészetnek” nevezi barátját, aki összehuppan, ha nem fúj a szél; amikor barátját 1981-es Herder-díjának átvételekor laudálja; vagy amikor Csoóri a Sütő-darabok elemzésénél a hősök tartására hívja fel a figyelmet, akik a kisemmizett erdélyi magyarság sorsának megtestesítői; és szavai, amelyekkel a Bethlen-díjat átvevő Sütő Andrást méltatja 1990-ben.

Az első szekció hozzászólásai közt szót kért Hegedűs Imre János – aki humoros bemutatkozása szerint „a Magyar Írószövetség székely frakciójának egyetlen tagja” –, és az előadásokra reflektálva két Csoóri-mondatot idézett, amelyet a bécsi Pázmáneumban hallott a költőtől. „Az állandó veszteségtudat elsorvasztja a jövő reménységét” – hangzott az első megszívlelendő intés, amelyet Hegedűs ezzel egészített ki: „A népet sem szabad olyan magaslatra emelni, hogy ne lássuk jól”. E mondatok valójában már bevezetésül is szolgáltak a konferencia második szekciójához, ahol az esszéista Csoóri Sándor munkásságának tanulságait járták körül az előadók.

A Gáspár Csaba elnökletével zajló blokkban elsőként Papp Endre kritikus, a Hitel folyóirat főszerkesztője elemezte „…a szenvedés gyökerét kereste” címmel az alkotó 21. századi esszéit. A címben szereplő idézet Nagy Gáspár Éjjel a megváltó hó című versében szerepel, melynek mottója: „Cs. S. betegágyánál”. A 2005 végén kórházba került, barátaitól már búcsúzó költő azonban felépül, hamarosan választási nagygyűlésen beszél, és a sors döbbenetes fordulata, hogy Nagy Gáspár viszont egy év múlva már halott. Papp Endre azt az esszékben is jól követhető folyamatot mutatta be, ahogy a Márciusi levéllel útjára indított Márciusi Charta, majd a Magyarok Világszövetségének összeomlása és végül a Nappali hold című írás miatt Csoóri ellen indított hadjárat hatására a költő visszavonult a közéleti szereplésektől. A kilencvenes évektől tehát „kevésbé cselekvő, inkább szemlélődő részvétel” jellemezte a közügyekben. E „kentaurlétben” a politikus az íróban oldódik fel. Csoóri áldozathelyzetben érezte magát: „engem az első körben kiütött a »demokrácia«” fogalmazott szemléletesen, és nem véletlenül tette idézőjelbe a szót.

Papp Endre

S bár több évtized reménykedését látta zátonyra futni, ebben is talált reményt, az önvád csak a sikertelen vállalkozásokra vonatkozott. Közéleti alakját eltávolítja magától, kívülállóként kezdi szemlélni. 2001-től megjelenő esszéiben egésszé rendezi kora társadalmi-kulturális-politikai viszonyait. Megoldásként az elégtelennek érzett erkölcsi állapotok felülvizsgálatára hív fel, szerinte egy nemzetet lelkileg-szellemileg is vezetni kell. Papp Endre részletesen elemezte a költő-esszéista és a demokrácia viszonyát, melyben ez utóbbi ambivalens fogalom számára: tömegesedéshez, elszürküléshez vezet, elsorvasztja az emberi minőséget, közösségi erőt, magasba látás képességét. Csoóri utolsó esszéiben felerősödik a profetikus hang: elfeledkeztünk az irodalom küldetéséről, figyelmeztet, és kritikusan szemléli a Magyarok Világszövetsége nagy bomlását, miközben a „kiherélt tudás századáról” beszél. „Régen szabadsághiányban szenvedtünk, ma valósághiányban” – visszhangzik ma is egyik esszenciális megállapítása.

A közügyek elemzője után az irodalom értékelője került a középpontba: Elek Tibor irodalomtörténész, a Bárka folyóirat főszerkesztője Csoóri Sándor irodalomszemléletéről beszélt. Az író-költőt pályája kezdetétől foglalkoztatták az irodalom mibenlétével és működésével kapcsolatos kérdések. Esszék, interjúk tucatjait lehetne idézni itt, mondta Elek Tibor, melyeknek fő tanulsága, hogy az irodalomról és közéletről gondolkodó személyben ugyanaz a szabadság- és teljességvágy munkál. Éppen ezek akadályát kutatja egyéni és nemzeti méretekben. A költészet is csak szabadságban absztrahálhatja az emberi létezést, s e költészetet olyan „távolbalátóként” írta le, amely egyben a múltat is fürkészi. Visszatérően foglalkoztatja a költői kép lényege, amely nem utánozza a világot, hanem annak esszenciáját közvetíti – írja például A képek ereje című tanulmányában.

Elek Tibor

Esszéiből az irodalom nélkülözhetetlensége köszön vissza, s hogy az író igazi otthona az otthontalanság. Személyes költészetfelfogása a hatvanas-hetvenes években bontakozik ki, melyet Görömbei András így jellemez: végletek szembesítéséből létesített harmónia. Elek Tibor ennek a bartóki modellel való rokonságára többször is visszatért, ahogy a szabadság kulcsszerepére is: „Amikor írok, szabad vagyok, szabadabb, mint bármikor” – fogalmazott Csoóri. Szerinte az irodalom az igazság gyakorlása, tehát közügy is. Miközben szembe kellett néznie a költészet rendszerváltást követő szerepzsugorodásával, de a hite ekkor sem hunyt ki – hiszen Csoóri fogalmazta meg a felemelő gondolatot, miszerint a költészet az emberré válással született meg, és csak az elembertelenedéssel pusztulhat el. És a bizakodás cseng ki abból az életútinterjúból is, amelyet Szakolczay Lajos készített vele 2005-ben: Csoóri itt azt mondta, nem hiszi, hogy az emberiség sorsa ez, ahová elérkeztünk.

Gróh Gáspár kritikus, irodalomtörténész Csoóri Sándor nemzetfogalmát vette szemügyre, abból kiindulva, hogy a múltban minden kiemelkedő tehetségünk a magyarság fennmaradásának kérdéseivel kínlódott. Csoóri nem arra készült, hogy a nemzet ügyének újkori prófétája legyen, fogalmazott Gróh Gáspár, de sokan búcsúztatták úgy, mint az utolsó nemzeti költőt. Ha végignézünk az irodalomtörténeten, sokféleképp lehet ennek lenni – Csoóri közéleti szerepvállalása által helyezkedett ebbe a szerepbe. Az előadó többször hangsúlyozta, hogy e nemzetképnek sosem volt része mások lebecsülése, kirekesztése, és az a magatartás, hogy ne látott volna túl a nemzet határain. Épp a nagyvilág ismerete erősítette fel a magyarságtudatát. Amiképp történt ez a magyarsággal kapcsolatos felismerésekre épp Párizsban rádöbbenő Illyésnél. Gróh Gáspár visszanyúlt a Csoóri előtt járó nemzedék tagjaihoz, akik már szintén jelentős feladatvállalók voltak; az ő munkájukat folytatva lett a költő a nemzet lelkiismeretének legnagyobb ébren tartója, s mint ilyen, egyúttal a nemzeti közérzet kifejezője.

Gróh Gáspár

Csoóri nemzetfogalma az életművön át egyre alakult-gazdagodott, de egyetlen pillanatig sem irányult mások ellen. Fő gondja, visszatérő dilemmája: hol veszett el a magyar a magyarban? Magyarnak lenni ugyanis sors, és még inkább e sors vállalása. A nemzet mint vonatkoztatási rendszer jelentette élete keretét – fogalmazott Gróh Gáspár. Nemzetfogalma alakulását természetesen külső tényezők is befolyásolták: az 56-os forradalom, a hatvanas évek konszolidációja, a párt 68-as döntése, miszerint az irodalom immár szót ejthet a határon túli magyarság alkotásairól is, vagy épp az MDF megalakulása. Az előadó kitért a korábban már emlegetett Ítélet című film forgatására is Erdélyben, amely fontos szerepet játszott Csoóri életében a népi kultúra megismerése szempontjából. Pályája egészén tiltakozott a magyarság megbélyegzése ellen, s küldetése úgy nőtt túl rajta, ahogy a reformkor túlnőtt Széchenyin – érzékeltette Gróh Gáspár a jövőt is formáló örökség lényegét.

Több előadásban is felbukkant – hiszen megkerülhetetlen – Csoóri Sándor monográfusának, Monostori Imrének a neve, s neki szentelte előadását a második szekció záró felszólalásában Imre László professor emeritus, az MTA levelező tagja. A „Csoóri Sándor és monográfusa, Görömbei András” című tanulmányában az előadó az először 2003-ban a Kalligram Kiadónál, majd átdolgozva-kibővítve 2010-ben a Nap Kiadó gondozásában megjelent Csoóri Sándor című monográfia tanulságait ecsetelte. Csoórit és Görömbeit nemcsak szellemi és sorsbéli hasonlóságok kötötték össze egy életen át, de munkakapcsolatuk is: a Hitelben az irodalomtudós Csoóri Sándor főszerkesztő-helyetteseként működött. Görömbei Andrásnak a költő egyfajta „alaphőse” lett, fogalmazott Imre László. Írásai a hetvenes évektől jelentek meg Csoóriról, és ezek mindig egyazon irodalmi eszmény jegyében fogantak, mint amelyeket mestere képviselt. Csoóri műveiben a vallomás, az önéletrajz mozzanatai nem különíthetők el a nemzet sorskérdéseitől, vélte Görömbei, aki ifjú éveiben Czine Mihály mellett Csoórihoz érezhette magát legközelebb.

Imre László

Monostori Imre az összeforrasztó hasonlóságok mellett áttekintette a két életpálya különbözőségeit is, kezdve a korkülönbségből adódó történelmi viszonyok eltérésétől, a gyerekkori neveltetésen, vallási háttéren át az érlelődés közben szerzett hatásokig, ám ezek is olyan értékgazdagító tényezők voltak, amelyek egymáshoz közelítették a két életművet. Hasonlókép élték meg a rendszerváltást követő csalódást is, amikor nemcsak a pártharcok drámájával kellett szembenézniük, de az irodalom leértékelésével is. Görömbei András Csoóri-monográfiájában olyan értékekre mutat rá, amelyek eleven hagyományt közvetítenek a jövő számára. Valószínű, hogy az elkövetkező korszakváltás alkalmával az ízlésformák és a hagyománykövetés olyan kombinációja születik majd meg, amely a posztmodern által háttérbe szorított művészi eljárások és értékrendek elemeire is épít, a 20. század értékes kezdeményezéseiből merítve.