Erdélyi magyar művészsorsok – kiállításmegmegnyitó beszéd

A Petőfi Irodalmi Múzeum új kiállítása „Lebomló tükrei az emlékezetnek. Erdélyi alkotók és 1956” címmel azoknak az erdélyi művészeknek állít emléket, akik megszenvedték az 1956-os forradalom megtorlásait. – Szőcs Géza kiállításmegnyitó beszédét közöljük.

Gyönyörű hölgyek és nemes urak, tisztelt érdeklődők!

Vajon mit akart ez a sok felforgató – kérdeznék az ide ma délután betévedő egykori hadbírók, bírók, bírák, ügyészek és jogászok, általában: az elvtársak – vajon mi mozgatta ezeket a bajkeverőket, államellenes izgatókat, tőkés-földesúri és burzsoá elemeket, imperialista ügynököket, kémeket, államrend ellen szervezkedőket, összeesküvőket, antiszociális, reakciós kreatúrákat, felbujtókat, izgatókat, anarchistákat, anarcho-trockistákat, vagy talán csak szédelgőket, fantasztákat, utópiásokat, képzelgőket és tévelygőket... kik ezek és mit akartak?

Mi is erre keressük a választ több mint hatvan év elteltével, ha másként nevezzük is meg, ha másként szólítjuk is meg magunkban ezeket a sokat szenvedett művészeket.

A kommunista hatalomátvétel utáni Erdély politikai pereit időben és büntetőjogi frazeológiában, aktuálpolitikai szlengben három szakaszra oszthatjuk.

Egyikhez az 56 előtti, a másikhoz az 56-os, a harmadikhoz az 56 utáni időszak megtorló és elrettentő célú perei tartoznak. Az utóbbi kettő korszak olykor egybemosódik: 56-hoz közvetlenül nem kapcsolódó, de a forradalommal és szabadságharccal kapcsolatba hozott ítéleteket nyilvánvalóan befolyásolta 56 ősze mint előzmény és kontextus, mint feltevés, mint gyanú, mint vád, mint ürügy és mint hivatkozás.

E most megnyíló kiállítás sajátos látószögből közelít 56-hoz, értelemszerűen behatárolva a válogatás szempontjait. E szempontokat, nem mindig következetesen,  részben az egyes erdélyi magyar művészsorsok, kiemelkedő értelmiségiek életpálya-modelljében bekövetkezett törések bemutatása határozza meg, részben – értelemszerűen – a művészek reflexióinak megjelenítése, esztétikailag artikulált lenyomatok üzenetein keresztül.

Itt rögtön egy hiányérzetünkről is szót kell ejtenünk. Arról, hogy nem sokat tudunk meg román diákok és értelmiségiek 56-hoz való viszonyáról, tegyük hozzá rögtön: imponálóan pozitív reagálásáról. De hát ennek a dimenziónak a behozatala alighanem szétfeszítette volna a kiállítás kereteit.

Nagy kérdés, vajon hány remekmű született az 56-os tapasztalatból, általában is, legszélesebb merítésben mondjuk Alessandro Mondadori poémájától a magyar felkelés malájföldi szobráig bezárólag, netán, egy szűkebb válogatásban a magyar kulturális univerzumban született műveket véve számba, legvégül pedig azokat az erdélyi magyar alkotásokat tekintve át, amelyekre pl. e mostani kiállítás is felhívja a figyelmet.

Vajon miért ijedezett a rendszer annyira, miféle rossz lelkiismeret okán, miféle primitív erőszakossága folytán, miféle kóros, gyanakvó bizonytalansága miatt, miért vacogott a foga, miért rettegett annyira a rendszer ezektől a diákoktól, akikből később jeles értelmiségiek váltak, miért érezte úgy, hogy néhány költő és festő veszélyt jelent a szocialista államrendre, sőt a kommunista világbirodalomra? Miért kellett Páskándi Gézának, Páll Lajosnak, miért kellett Balázs Imrének vagy Tirnován Vidnek derékba törni az ifjúságát, akikben volt annyi lelkierő és önbizalom, hogy még ezek után is jelentős művészként tudjanak talpon maradni és megvalósítani magukat, életművet létrehozni és megfogalmazni azokat az üzeneteket – nemegyszer az elnyomattatás világából –, amelyek nélkül kevesebbet tudnánk a múltunkról s így önmagunkról. Jövendő tévések, filmesek, mint Boros Zoltán vagy Koczka György egészítik ki az elítélt, meghurcolt alkotó értelmiségiek sorát – de itt mi nem névsorolvasást tartunk, látni és okulni jöttünk ide, emlékezni és megérteni.

Szögezzük le rögtön: a román hatalom is elkövetett egy mindig kínossá váló, de a zsarnoki rendszerekben gyakran visszatérő hibát, mely hiba egyáltalán lehetségessé tette például magának e mostani kiállításnak is a létrejöttét. Hibáról beszélünk, nem morális vagy politikai bűnről, melyekkel amúgy tele van a történelem. Ez a hiba alkotó értelmiségieknek, költőknek, íróknak, festőknek, szobrászoknak, tudósoknak a letartóztatása, meghurcolása, elítélése. Ha egy költőt kivégeznek, azonnal mártírrá válik mindenhol a világon, de Kelet-Európában különösen. Ha meg nem végzik ki, előbb-utóbb „eljár a szája”, minden fenyegetés ellenére rögzíti, összegzi, szublimálja, feldolgozza, értelmezi, átadja a tapasztalatait, mindazt, amit megélt, amit látott és amit tettek vele.

Most is ez történt. Ahogyan itt látható.

Érdekes adalék, hogy 1956 októberében-novemberében Nagy Imre miniszterelnökön kívül egy másik ismert Nagy Imrénk is ott jött-ment a forrongó Budapesten. Ez a tapasztalat ihlette Vihar című festményét – ha már remekműveknél tartunk –, amelyre Sütő András is felfigyelt. De nemcsak a festő Nagy Imre volt látható a forradalmi Pesten, mármint az erdélyiek közül, hanem – jól ismert éppen a csíkzsögödi művész róla készített portréja – Kós Károly is. Kós, ahhoz képest, hogy mennyire jelen volt mindig a történelmi mozgalmakban, most elég visszafogott volt. Szűkszavú és mélyen elrejtett naplófeljegyzésein kívül nem sokat tudunk meg arról, hogyan élte meg azokat az órákat, miközben mondjuk az általa tervezett állatkerti épületek irányából a ledöntött Sztálin-szobor fele sietett. Azt sem tudjuk, összefutott-e a városban Nagy Imrével – mindenki hallgatott, mint a sír. Nagyon sokáig. De szerencsére voltak, akik megérték, hogy nyilvánosan szólhassanak az utókorhoz mindarról, amit az az ősz jelentett az életükben, összes következményeivel.

A forradalmakat, úgy tudjuk,  általában a művészek szokták előkészíteni. Pesten is ez történt 1956-ban. Az erdélyieknek ez nem adatott meg. Nem is került sor Erdélyben forradalomra. Hanem akkor miről szól ez a kiállítás? Az anyaországtól leszakított nemzetrészek úgy élhették meg a nemzethez tartozásukat, hogy azonosulhattak a történelem legnemesebb, legfelemelőbb énjével és értékeivel, a szabadságvággyal, a szabadságért folytatott küzdelemmel. Ezt jelentette az erdélyi magyaroknak is, ha úgy vesszük: a nemzetegyesítés első élményét, egyben a nagy európai forradalmak és szabadságharcok folyamatába való bekapcsolódás bizonyosságát és élményét. 

Ezzel az üzenettel és konklúzióval gazdagabban távozhatunk ma este innen a Károlyi-palotából, Hölgyeim és Uraim.

Kapcsolódó anyag: Lebomló tükrei az emlékezetnek – helyszíni tudósítás