Szivárvány – Varga Melinda képeslapverse
Varga Melinda
Szivárvány
Nagyszüleimnek Kolozsvárról Gyergyóditróba
Behunyom a szemem,
friss szénaszag a határban,
fekszem a réten,
hallgatom a legyek és apró
bogarak mezei szimfóniáját,
kisgyermekkor rak fészket
félig csukott szemhéjak alatt,
mézes álommá hízik a nosztalgia.
Két bölcs és szelíd tekintet
vigyázza ezt az álmot,
gurgulázó nevetés cseng fülemben.
Micsoda időutazás,
imaginárius vonatok hullámvasútja.
A hosszú séták jutnak eszembe,
a falu végétől messze-messze,
akár a mesékben
a kerekerdőn túl és még azon is túl,
volt egy mező,
ahová apró kis szaladó, kapkodó léptek vittek,
már csak halványan dereng az emlékezés kivetítőjén,
(amit féltünk a felejtéstől, gyakran
idézzük fel, így akarjuk magunkhoz
láncolni még egy kis időre).
Ha elfáradtam, nagyapám feltett a biciklirúdra,
és úgy tolt maga mellett,
gyakran szerettem elfáradni,
mert a rúdon ülve kérdésekkel macerálhattam,
a kíváncsiságomnak nem szabott határt semmi,
ő meg nem győzött válaszokat keresni,
lehetőleg elfogadhatókat.
A mumusban, a bankában
és a mennydörgős ménkűben nem hittem,
a Mikulásról hamar kiderül, nagybátyám álruhában,
a gólya hozza kisgyermeket
elképzelhetetlen fantazmának tűnt,
gólyacsőrből kipotyogó csecsemőket
nem láttam sosem,
pedig gyakran figyeltem a hosszúlábú madarakat
tavasszal a póznák tetején.
A felnőttek olykor oktondinak hiszik a gyermekeket.
A nyarakat szerettem,
a rövid, szeszélyes, esős nyarakat,
a hosszú árnyékokat az utcán,
a dombokat, a tarka vetésszőnyeget,
a búzavirágot, a pitypangot, a cickafarkot,
a hajnali rigót,
az ereszünk alá fészket rakó fecskepárt,
Misi macskát, akit megtanítottam táncolni,
és aki behemót, lusta vörös kandúrrá hízott pár hét alatt,
nem szeretett egerészni,
a vadászatot inkább a tigrisbundás Pirire bízta,
aki évente négyet-ötöt is ellett,
az esetlen macskakölyköket este elvittük nagymamival
a faluban lakó idősebb nénikhez,
betoltuk a kapuk alatt,
majd elsomfordáltunk a tett színhelyéről.
A pihés csibékre,
a kényes, hosszúlábú kispulykákra is jól emlékszem,
meg a gonosz kotlósra, amely csak a sajátjait szerette,
az idegen pulykácskákat csőrével megcsipdeste,
és kiűzte őket az anyai öl alól.
A baromfiudvarban minden tyúknak neve volt,
azt képzeltem, hogy királyi udvar,
státusza van a tollazat díszességétől függően az ott lakóknak.
(A kapirgálók hierarchiája bizony létezik.)
Emlékszem a mezőre is,
amelyről nagyobbacska gyerekként,
a felnőttek társaságában fülelve, azt hallottam,
az asszonyok hajdanán krumpliföldek mellett szültek,
s ha a kicsik sírtak,
mákteával és pálinkába áztatott kenyérrel
nyugtatták meg őket,
azon a mezőn az asszonyok bő húsz éve még
abban versenyeztek, ki gereblyézi fel takarosabban a rendet,
s milyen iramban aratja le sarlóval a vetést,
azokon a mezőkön nem volt idő a beszédre,
az elharapott szavak az arcokra mély sáncot húznak,
kérges és fekete lett a bőr a hosszú hallgatástól.
Azok a nyarak bennem égnek,
amikor a külváros szürke tömbjei és az aszfalt
tűznyelveket ölt rám,
azok a nyarak elcsitítják bennem a félelmet,
és becsukják az ajtót
a légkalapács és az autóbuszok
benzingőzős lármája elől.
Az én nyaraimban az időt harangokhoz és
a nap állásához méri az ember,
s leheveredik a boglya tövébe uzsonnázni,
a friss szénaszag, a lovak patája,
az esti harangszó,
a nyugalom illata a csend dús kévehaján,
a nehéz és korom éjszaka,
a kutyaugatás, a farkasok vonítása,
a szűkölő állatok bőgése a közeli istállókból.
Azok a nyarak, amikor szilvafa alatt olvastam Jókait,
s elképzeltem, hogy a mező a Senki szigete,
a barátnőim, akikkel rovásírással leveleztünk,
hogy a felnőttek ne leshessenek bele az apró titkainkba,
az elcsent Ezeregyéjszaka meséibe,
az annyi izgalmat rejtő könyv a felső polcról,
ahová a reggel vagy az éjszaka leplében
vissza is kellett csempészni a nem neked való,
túl kicsi vagy hozzá bűvös tárgyat.
Minden napra írtunk egy titkot,
postaládát csináltunk a sánc odvába,
oda rejtettük,
és másnap válaszlevél is érkezett.
A járókelők, akiket megdobáltunk éretlen almával,
a vizipisztollyal nyakon lőtt emberek,
a patakban fürdőzés,
az öreg banya veteményesének mindennapos letaposása,
mert arra rövidebb volt az út a nagy dugás felé.
A nagylányok körömlakkjainak elcsenése,
a nagylányok ruháinak felpróbálgatása,
az esti csókolózás a padon,
a nyakleves a nagylányoktól,
amikor mindezt észrevették.
Azok a hosszú és felhőtlen nyarak,
amikor nagymama almássüteményt sütött,
és kitalált minden este egy saját mesét.
(Hét évig észrevétlen volt az apátlanságom.)
Nagyapámmal az erdei málna- és gombagyűjtés,
a medveürülék és kidöntött fatörzs,
a friss karomnyom adrenalinja,
a nagyvadakat a kirándulók kikerülték,
és cserébe ők sem keresztezték az ember útját,
nincsenek emlékeim kukázó medvékkel,
csak az állattal, a fenyvesek császárával,
akinek a területét tisztelni kell,
s hanggal jelezni, ha arra jársz, hogy kikerüljön.
A rókagomba lelés öröme,
a fák mohás oldala jelzi, merre van észak,
az erdőben ma sem tévednék el,
míg nagyvárosban szinte biztosan.
Ha rémálmaim vannak,
susogó fenyőket képzelek magam köré,
gyerekként azt hittem, így beszélgetnek,
s a szurok, ami ráragad a kezemre,
egy titok a dialógusukból.
A Kanyar-patak a Büdös-fürdőben,
ahol azt remélték, kigyógyulok
az étvágytalanságból és a kóros soványságból.
Azok a séták a hosszú, térdig érő télben,
a szánkázás a Csacsa-dombon,
a hóember, a hóvár, a hóangyal,
a cserépkályha csetepatéja,
a reggeli hideg az ember orrán
és paplan alól kilógó lábujjain,
jégvirágos nagyablak,
a nap cigánykereke a sisonkázásra kitaposott jégen.
Hét év úgy telt el,
hogy a szeretetlenségből és kegyetlenségből
semmit sem láttam,
hét év mese, hét év illúzió arról,
hogy a világ kerek, az emberek jók,
és nekünk semmi dolgunk,
csak megtanulni a jóság alkímiáját,
kedvesnek lenni, köszönni a néniknek előre,
segíteni, ha pakkal vannak,
keresztet vetni, ha feszület előtt megyünk el,
és hogy egyedül csak az Istennek tartozunk elszámolnivalóval,
ha majd egyszer lenyúl értünk az égből.
Az imádságok, amelyekre nagymamám tanított meg,
és dédmamám jóízű káromkodásai,
a rózsafüzér, amit a párnám alatt tartok ma is,
előveszem, ha fájdalom vagy a félelem
szorongatja a torkom,
és most már egyre gyakrabban akkor is,
ha öröm torzója ül ki az arcomra.
(Pedig a hála nem emberi tulajdonság.)
Hét év nyara ül most a kolozsvári éjszaka trónján,
ki-ki nyújtja kezét felém, s felemel,
talán az Isten tenyere is ilyen,
ha szétnyílik az ég,
s észrevétlenül átszalad rajta egy szivárvány,
érdekes, nem is esett ma,
pedig a fizika törvénye szerint
csak akkor van jelenése a szivárványnak.
