Szövegdelírium

„A metaforákat továbbra is kisujjából kirázó alkotó az eltelt évtized alatt megpróbált idomulni, de nem lett belőle textusokat gyártó blogköltő, hanem maradt a maga előtt is szégyellt formaművészetén túllépő, otthontalan lélek, aki bármit csinál, az egyik legjobb a „szakmában”. Az sem probléma, sőt a mélység hatáskeltésének ismérve lehet, hogy a Fantomikerből teljesen eltűnt a játékos humor, ami a korábbi kötetekben itt-ott előcsillant; viszont az addig manírba hajló pesszimizmus és legyintés láthatóan valódi nihilizmussá változott, mint általában a generációjához tartozó költőknél.” – Tolvaj Zoltán kötetében Boldogh Dezső tett hosszabb vándorutat.

Tolvaj Zoltán művei a Fantomiker megjelenése előtt sem voltak ismeretlenek a kortárs irodalmi közegekben, azonban korábbi munkásságának alig maradt írásos visszhangja, és azok között sem igazán jelent meg értő elemzés, amely képes lett volna értékelni e sokrétű költészet mélységeit. Első kötetének fülszövegében Orbán Ottó még a hagyományok fontosságának szerepét hangsúlyozza: „…Tolvaj Zoltán házából sokfelé nyílik ablak. Jó a kilátás innen a homéroszi hexameterre, a sapphói és a Balassi-strófára, azonfelül az ifjú költő, nomen est omen, Rákos Sándor és Füst Milán háztartásából is elemel egy-egy ezüstkanalat. Egy szóval minden rendben, a fiatal költő zsákot visz a vállán, benne a világ…” A biztató szavak magukban foglalják a megállapítást, hogy Tolvajnak kezdetektől fogva kisujjában volt a megszólalásnak az a képessége, amely által könnyedén a saját arculatára tudja formálni az apák örökségéből számára érvényes költészeti mintákat.

A Törésteszt mintha az első kötet, A medve lépései egyenes folytatása lett volna: a zsákban ugyanúgy benne van az egész irodalmi univerzum, és nemcsak a magyar elődök, köztük például Orbán Ottó – Tolvaj mikrokozmoszainak szereplői létszámban egyre gyarapodnak. Kérdés, hogy maga a költő mennyire tartja érvényesnek önnön sziporkázásait, az olvasmányélményekből, saját múltakból, hermészi bolyongásokból összeszőtt nyelvi alakzatokat, ahol a valóságkeresés személyiségtől eltávolító mintái helyett a mindent kimondás alanyi fókuszáltsága, naplószerűen őszinte leírásai dominálnak. Ezek a lírai-prózai lunáris zuhatagok, átvilágítva a Tolvajra jellemző kifejezésmóddal, egy ezredfordulói „magasabb” beszéd, a játékosság és helyenként az argó elegyeivel többségükben remek olvasmányok. Versei azonban (látszólagos) zsúfoltságukkal a már említett műveltséganyag viszonylagos ismeretében sem teszik mindig könnyűvé a befogadást. Toroczkai András, aki számos érvényes megállapítása mellett kissé túlhajtott hadakozást folytatott a költővel, a Töréstesztről szóló kritikájában (Medveháj. Prae.hu, 2007. 04. 28.) néha keményen be is szólt Tolvajnak: „… jó lett volna, ha a szerző mellé akad, aki képes szabályozni, gyilkolni, megzabolázni a néhol túlfolyó szöveget, húzni a már-már infantilis ötleteket, szelektálni a motyogásba züllő versbeszédet, az önreflexió önreflexióját, a közbevetéseket, a szerző szavaival élve a ‘lármás szófosást’.” Nem állítjuk, hogy időnként nem találkozhatunk túlírtsággal Tolvajnál, de ebben a versvilágban a salak is csillog, a félkész megoldások is szervesen beépülnek a kötetek darabjai közé.Üresjáratokat talán néhány prózavers-helyen érzékelhetünk leginkább, amelyek nem gyengeségnek, inkább enyhe aránytévesztésnek tűnnek – hiszen a szerzőben a költő mellett a prózaíró is mindvégig ott lakozik, néha egyszerűen még Tolvaj-i méretekben sem volt elég tere a szöveg keretein belül a „mindent-elmondásra”. Igaztalannak tűnik továbbá, hogy Toroczkai a stilisztikai sokrétűség miatt is korhol: „Ha ez még mind nem lenne elég, szerzőnk még a versformák közt is csapong (hol egy magyaros, hol egy szapphói, hol hexameter, hol szabad, hol szonett, rímmel, rím nélkül stb.)...” Valójában költészettechnikai tudás szempontjából a kortárs magyar irodalomban csak egészen kevesen – például Babics Imre, KAF – mérhetők Tolvajhoz, aki minden lírai formával erőltetés nélkül bánik, és tetszetős sallangjai mellett azért egy-két sorban is mesteri sűrítményekre képes. Bárhol nyitjuk ki a korábbi köteteket, spontán illeszkedő versszerkesztési megoldásokkal, a látószög irányulásainak helyenként elképesztő rajzolataival találkozhatunk, melyek kellemes mederben tartják az ömlő fantáziavilágot.

A Fantomiker egy évtizednyi hallgatás után jelent meg, és ez idő alatt a költő végképp felnőtté vált. Nyomokban, a megszólalás egyes regisztereiben emlékeztet régi önmagára, de a beszédmód, a vershez való hozzáállás megváltozott. Úgy tűnik, hogy a kritikai értékelése is. Az eddig kedvelt és bizonyos mértékig elismert alkotóról máris több recenzió született, mint valaha, komoly érdeklődés övezte az új kötet bemutatását, „jó mondatait” idézik. Tolvaj Zoltán népszerűsége kortárs irodalmi körökben vitathatatlan, és itt mérvadó körökről van szó, melyek eléggé meghatározzák a mai, főként fiatalabb generációk költészetének arculatát. Sikerült egy szövegeit megzabolázó profi olvasószerkesztőt is találnia Borsik Miklós személyében, avagy, amennyire Tolvaj önkritizáló természetét ismerjük, lehet, hogy Borsik és társai találtak rá, és unszolták egy újabb könyv létrehozására. A Fantomikerben – talán a nyitóverset (Fürdőkúra) leszámítva – már nincsenek a hagyományos formáknak kitüntetett szerepet tulajdonító esztétizáló törekvések, a hang látszólag elmélyül, sötétebbé válik („Tolvaj Zoltán legújabb kötetében szinte egész végig ősz van” – Kadlót Nikolett). A költő mint egy öncsonkító performanszművész próbál lényegesebb tartalmak felé eljutni. A szövegformálás terén a korábbi spontánabb, áradó irányulások szaggatott, sokfelé eltérülő, labirintikus versvilágokat hoznak létre, ahol „maga a dikció is részt vesz egyfajta tárgyi vagy inkább »anyagi« labirintus kiépítésében” (Kerber Ralázs). Itt már nincsenek klasszikus mesterek, játékos-zseniális Weöres-átiratok „tanga dagasztotta szemérmű Bóbitákról”, sem égő széklábbal való „Herbert von Karajánkodások”,és mintha az izgalmas mitológiák szereplői –  „Niobé, Indra, Marduk és a játszi Pán” – is jórészt eltűntek volna, de megmaradtak a psziché bevilágítatlan járatai, az újrakevert monológok, a felnőttkori Budapest többnyire szürkület utáni lenyomatai, szintúgy figyelemre méltó szövegekben.

Ezt a kötetet lehet tisztelni, vagy mellbevágó sorai, mélyütései miatt hőkölni tőle, hiszen a költő egyik célja a leszámolás önmagával, apaképeivel, saját fantomlényeivel, múltjával. Viszont érezhető az is, hogy vállalkozása – ebben az értelemben – nem sikerülhetett: született nyelvi tehetsége, húsz kötetre való képgazdagsága, megbocsátható önimádata miatt Tolvaj sem a tisztázás, sem a kiüresedés állapotát nem érte el. Mondhatni, ugyanolyan nagyszerű és öntörvényűen illeszkedő képzettársítások özöneivel kápráztató költő maradt, mint annak előtte volt, és most, hogy többségében prózai szövegeit gondos kezek segítségével sikerült versekké tördelni, és csupa idézhető, gyönyörű, borzalmas, zsigerbe hatoló „jó mondatot” alkotott, bár fölvette a pokoljáró értelmiségi jelmezét, nem jutott sem közelebb, sem távolabb önmagától.

A metaforákat továbbra is kisujjából kirázó alkotó az eltelt évtized alatt megpróbált idomulni, de nem lett belőle textusokat gyártó blogköltő, hanem maradt a maga előtt is szégyellt formaművészetén túllépő, otthontalan lélek, aki bármit csinál, az egyik legjobb a „szakmában”. Az sem probléma, sőt a mélység hatáskeltésének ismérve lehet, hogy a Fantomikerből teljesen eltűnt a játékos humor, ami a korábbi kötetekben itt-ott előcsillant; viszont az addig manírba hajló pesszimizmus és legyintés láthatóan valódi nihilizmussá változott, mint általában a generációjához tartozó költőknél. Ám a szerző esetében még ez a fogalom sem egyértelmű, az ő nihiljei lehetnek pszichés mutatványok is, a megszólalás erejéből fakadó nyelvi alakoskodások, puszta szövegdelírium. Annak veszélye tehát, hogy a dikció sodrása és az asszociatív teremtőkészség elfedje a valódi tartalmakat, Tolvaj esetében különösen fennáll. Persze léteznek saját bejáratú terepei, ott azonban magányosnak tűnik, oda már nem követheti választott közönsége, legfeljebb a Diamanda Galás-i litániák a hajléktalanok utcáin, miután utolsót villan a romkocsmák hideg, kékes csillaga, és az összes kortárs művész, slam-poéta és emberjogi aktivista hazatakarodott már. Ezek az üres, pokoli bolyongások, a másnapos emlékezések monológjai jellemző átvezető szálak az egész köteten, s a legsikerültebb darabok közé tartoznak.

Szinte a könyv összes verséből lehetne idézni jó, sőt elképesztő mondatkapcsolatokat, habár kevés olyan szöveg van a Fantomikerben, ahol ne érezhetnénk a továbbírás vagy a behelyettesítések lehetőségét, és szerencsére csak nagyon ritkán a holt terek jelenlétét is. A kötet vége felé enyhe kifáradás tapasztalható a költő részéről, s bár a versek rövidülnek, sőt valamelyest líraizálódnak is, nehezen érthető, hogy miért laposodik el határozottan pont e darabok közül némelyik befejezése (Sorja, Manna, Egyre halkabb). Az ún. talált vagy kicsit átalakított szövegek (A szív hamvad el, Szerelem stb.) méltón idomulnak a Tolvaj-beszédmódhoz, de ilyen kísérletek már történtek korábbi köteteiben is. Érdekes volna a Fantomiker előtti lappangó évtized anyagaiból még válogatni egy kicsit, véleményünk szerint a maradékból is kijöhetne egy-két hasonlóan erős vers- vagy prózakötet.

Boldogh Dezső

Tolvaj Zoltán: Fantomiker. JAK–Prae.hu, 2016