Magyar múlt másképpen
Mandics György az úgynevezett Ciceró-kódex betétlapjain található, kézzel beírt rovásírásos szövegeket mutatta be, és egy páratlan irodalomtörténeti felfedezést, miszerint a Janus Pannonius és Balassi között tátongó költészeti „űr” valójában nagyon is létező irodalmi hagyományt rejt.
A Magyar Művészeti Akadémia Kecske utcai épületében gyűltünk össze, hogy meghallgassuk Mandics György előadását a magyar rováskódexek kalandos történetéről. A Makovecz-tervezte épület az óbudai domboldalba „vájt” különleges zug, s az egyedi kialakítású, ovális klubtermében – azúrkék plafonján a csillagképekkel – mint valamely titkos szellemi társaság otthonában éreztük magunkat. Mandics György kutatásai ráadásul valóban ilyesfajta hangulatot teremtenek, hiszen a rovásírás a mai napig parázs viták tárgya, és mint az előadótól megtudtuk, a Magyar Tudományos Akadémia nemkívánatos tudományágként tekint rá. Nem véletlenül mutatta be Ács Margit – Juhász Judit köszöntő szavai után – tréfásan „híres nemzetközi kalandorként” Mandicsot, aki ezután el is mesélte múltja hányattatásait. Ennek egyik legszebb eredménye a Róvott múltunk című, háromkötetes, hatalmas gyűjtés, amelyet Mandics Böszörményi Zoltán segítségével tudott megjelentetni, miután Magyarországon az összes kiadó visszautasította az MTA tiltása okán.
Az este fő témája, a frissen megjelent Magyar hegedűsök énekei eleinkről című kötete (Kráter Kiadó) az úgynevezett Ciceró-kódex hosszú rovásbeírásaival foglalkozik, de hogy miként jutott el ezekhez a kutató, annak is kalandos útja volt. Még 1979-ben Temesváron, első könyve megjelenése után kereste fel egy idős asszony, akinek padlásán igazi kincsek lapultak, legalábbis egy kutató számára: rovásírásos dokumentumok sokasága. Mandics tudta, hogy a román diktátor életében ezeket biztosan nem adhatja ki, s valóban, csak a ’89 után jelenhetett meg a feljebb említett, monumentális Róvott múltunk. Ebbe a leghosszabb rovásírásos anyagokat azonban – terjedelmi okokból – nem lehetett betenni. „A magyar rováskódexek a történelem legsötétebb útjait járták be” – magyarázta a tudós, aki vetítéssel színesítve előadását be is mutatta azt a tizenegy kódexet, amelyet ránk hagyományozott a rovásírás. (Ezek mellett még körülbelül harminc-negyven rovott könyvbelső, könyvdarab ismert.)
E tizenegy, a szegedi Somogyi Károly Könyvtárban őrzött kincs között szerepel például a Barclai-kódex 1659-ből, amely utasításokat tartalmaz arra nézve, hogy az adott várat milyen útvonalon lehet elhagyni, és a szöveg a számok geometrikus ábrázolása miatt különleges. Az úgynevezett Lexicon Pharmaceuticum egy gyógyszerészeti receptkönyv; és míg a Zeno-kézirat egyetlen rovásírásos oldalt tartalmaz, a Hegyi-tah-gyűjtemény110 rovott oldallal büszkélkedhet. Szintén a Somogyi Könyvtárban található a Ciceró-kódex 1582-ből, amely zöld tintájáról nevezetes – ilyet csak a Délvidéken használtak akkoriban, hívta fel a figyelmet Mandics György. A tudós még a Karacsay-kódexet is bemutatta a vetítőn – ez Kassa ostromáról szól 1516-ból.
Ezeket a kincseket Mandics György mind kiadta, összesen nyolc, különálló kötetben. E sorozatnak is tekinthető anyag harmadik köteteként jelent meg korábban a Ciceró-kódex, amelynek anyaga most újra napvilágot látott a Kráter Kiadó gondozásában megjelent Magyar hegedűsök… kötetben. A szegedi Somogyi Károly Könyvtár zárt, csak engedéllyel rendelkező kutatók számára elérhető anyagában található, 1582-ben Nürnbergben kiadott, öt Cicero-művet tartalmazó kódex betétlapjain jelentős mennyiségű, kézzel beírt rovásírásos szöveg található. Mandics György elmesélte a bejegyzések kalandos tudománytörténeti múltját: Somogyi Antal 1873-ban közzétette e szövegek egy részét a maga megfejtésében, ám sok nehezen megfejthető szónál csupán „költött” valami megoldást. A korabeli sajtóban megjelent írások szerzői, közöttük a Budenz-munkatárs Szarvas Gábor hamisítással vádolták Somogyi Antalt. Szarvas Gábor azonban valószínűleg csak nem akart foglalkozni a témával, eltolta magától – állapította meg Mandics.
A Magyar hegedűsök énekei… a Ciceró-kódex rovásírásban fennmaradt énekeit tartalmazza. Köztük Kova Áron énekeit, aki Mátyás királyt szolgálta „kardjával és pennájával”, és 1530-ban azt mondta: le kell jegyezni mindent, amit tudunk Magyarország múltjáról, krónikájáról. A kötetben a verses krónikák Mandics által véglegesített, olykor a mai nyelvhez igazított, első teljes publikációja olvasható: 4 deák, 16 énekes és 10 költő 80 éneke. S hogy miért „hegedűsök” szerepelnek a kötet címében? Nos, Galeotto Marziótól tudjuk, hogy Mátyás udvarában minden este összegyűltek ezek a bizonyos hegedűsök, énekmondók, akik a magyar múlt dicsőségéről dallottak. Kova Áron gyűjtése 124 éneket ismertet ebből a korból, és hatalmas jelentőségük abban mutatkozik meg, hogy a Balassi Bálint és Janus Pannonius között tátongó költészeti űrt pontosan ezek töltik ki. Vagyis az, hogy az irodalomtörténet Balassi Bálint poétikáját petrarcai és olasz örökségre vezeti vissza, merőben téves – mutatott rá Mandics –, hiszen igenis megvoltak azok az élő magyar minták, amelyekből Balassi meríthetett: bizonyos rímképletek, strófaszerkezetek, ismétlődő formák.
Mandics György áttekintette a magyarok eredetének és vándorlásának az énekes krónikákból feltáruló történeteit, kezdve az őstörténettől, ahol Kám, az ősapa, vagyis a vörösre égett föld egyesül Emüvel, a forrással, és belőlük ágaznak szét a magyarság rokon népei. A magyarok kaukázusi kalandjai szövevényesebbek az Iliásznál és az Odüsszeiánál is, jegyezte meg Mandics György, majd áttért az etelközi és a székelyföldi élet ismertetésére. Álmos vezér halála után a magyarok továbbvándoroltak, majd egy második és harmadik hullámban érkezett meg Árpád a Kárpát-medencébe.
Az est legszínesebb részét adták a tudós felolvasásai, amikor is három éneken keresztül mutatta be, hogyan haladták meg ezek a művek a maguk korát. Könyves Kálmán megítélése például igen negatív, ha a magyar krónikákat olvassa az ember, gyakran emlegetik bolondként, miközben tudjuk, hogy egy reneszánsz figura volt. A rováskrónikákban két ének is fennmaradt róla – ezeket mutatta be a maga átírásában a kutató. Az egyikből kiviláglik, hogy Kálmán egy zseniális kertészeti újító volt, megnemesített egy körtefajt, amelyet később el is neveztek Kálmán-körtének. A másik ének egy hozzá köthető műszaki újítás leírása, amelyben jóval Leonardo előtt gyakorlatilag egy hatalmas csörgőóra szerkezetét alkotta meg. Ezekből az énekekből kitűnik, hogy Kálmán vagy kétszáz évvel megelőzte korát – nem véletlenül tartották kortársai „bolondnak”. Mátyás idejéből is meghallgathattunk egy szöveget Mandics Györgytől: ebben egy szegény jobbágyleány panasza olvasható, aki az állandó földműveléstől megtörve arról szól, hogy a férfiak csak ágynak használják. Ritka az asszonysors ilyen szép költői megfogalmazása – hívta fel a figyelmet a kutató az ének költészeti értékére. De hasonlóan széles látókörről tesz tanúságot például a mohácsi vész korszakából a magyar vitéz története, akit egy török lány szöktet meg a Jedikulából: ez a történet is kilép az adott kor feketén-fehéren ábrázoló, „a magyar jó, a török rossz”-szemléletéből.
Előadásában Mandics György áttekintette a másolatok terjedésének történetét is, amelyekből szépen követhetők a tájnyelvi változatok, vagyis megtudhatjuk, a másolók az ország mely részében tevékenykedtek. S végül rátért Janus Pannonius szerepére, amely már egy új fejezetet nyit a magyar krónikák történetében: a tizenegy rovásírásos kódex részletes filológiai vizsgálata és asztrológiai utalásaik elemzése nyomán arra jutott, hogy utóbbiak Janus Pannonius hatására kerültek be a dokumentumokba.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
