Ugrás a tartalomra

„Mint amikor kőművesként egy új falat raksz…” – Varga Melinda beszélgetése Fekete Vincével

 „Mint amikor kőművesként egy új falat raksz…” 

Varga Melinda beszélgetése Fekete Vincével

Fekete Vince

Fotó: Dimény H. Árpád 

 Többször elolvastam a Vak visszhang című, válogatott és új verseket tartalmazó köteted. Megvallom, visszatértem egy-egy vershez, különböző hangulatokban, élethelyzetekben más-más impressziót váltott ki belőlem a könyv. Klasszikus és kortárs költők verseivel párhuzamba állítva is boncolgattam eddigi életműved igen patinás darabjait. Sok lényeges allúziót, utalást, vendégszöveget használsz. Az alábbi szerzőknek, ha visszamehetnél az időben, hogyan ajánlanád a könyved: Dante, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Szabó Lőrinc, József Attila, Szilágyi Domokos, Létay Lajos, Dsida Jenő, Radnóti Miklós, Berzsenyi Dániel, Balassi Bálint, Sziveri János, Faludy György?

– Nyilván más-másképpen, ha egyáltalán ajánlanám, és ha nem tudnám nagyon jól, hogy visszamenni oda már nem lehet. Ha csak nem így, ahogy én is tettem/teszem ezekben a versekben, amikor megkísérlem a magam módján átörökíteni, továbbvinni őket, szinte szervesen építve be azt a lírahagyományt, annak bizonyos darabjait, bizonyos szegmenseit, amit ők képviseltek. Ez közeledés hozzájuk, a közös hang megtalálására tett kísérlet, részemről!, beállás egy, az általuk képviselt költészetnyelvi vonalba, amiben átsajátítódnak, a saját magam képére formálódnak a klasszikus szerzők és klasszikus darabok. Így egyfajta dialógus jön létre az ő verseik és az én verseim között. Újrakeverem a színeket, de úgy, hogy hangulatában, mellékjeleiben, nyomokban ott van az eredeti is. Igen érdekes, kifinomult játék ez, amikor kódokban benne van a műben a valamikori is. Mint amikor kőművesként egy új falat raksz, de beépíted, és felismerhetők benne a korábbi téglák is.

Fekete Vince
        Parti Nagy Lajossal és Závada Pállal és Szonda Szabolccsal Székelyudvarhelyen (Fotó: Dimény H. Árpád)

Melyiket hívnád meg a kézdiszentkereszti lakodba, ahol a felhők vonulását, a hegyeket figyeled, megpihensz, elcsendesülsz, esetleg milyen vershelyszíneket járnál be velük, mit mesélnél nekik a mai Kézdivásárhelyről, az egykori Vargavárosról?

– Ugyanazt tenném velük is, mint egyébként a mostaniakkal, a kortársaimmal, közülük azokkal, akiket ez érdekel. Csak azért nem mondok neveket, mert több mint két-három tucatnyira rúgna, és nem szeretném, ha kimaradna valaki is. A városomról, a környékről, a faluról is ugyanazt mesélném nekik, mint amit a maiaknak is. Körbehordozom őket ebben a kisvárosban, az épületeket, a fontosabbakat, az udvartereket, a városka különböző helyszíneit mutatom meg évente minimum négy-öt anyaországi vagy máshonnan jött író barátomnak, vendégemnek. Akit érdekel, azt el szoktam még vinni Kézdiszentkeresztre és Kászonújfaluba is. A Szent Anna-tóhoz, a Bálványosra, a Büdös-barlanghoz, a Buffogóhoz, a madártemetőhöz, a Katrosába és Kommandóra. Ez az én „védett vidékem”. Volt köztük olyan is, kitűnő, középgenerációs költő barátom, akivel egy napot csak arra szántunk, hogy a szüleim, nagyszüleim erdejét, kaszálóit és a gyerekkorom helyszíneit is végigjárjuk. Még nekem is döbbenetes élmény volt újra szembesülni nagyapámék erdővel benőtt, egykori kaszálójával, ahol apámék a nyarakat töltötték valamikor.

Úgy érzékelem, Szilágyi Domokosnak, a korai verseidben is föllelhető Dsidának kiemelt szerep jut. Miért ők – talán, mert kevesebbet foglalkozott velük az irodalmi kánon? Volt olyan szándék is benned, hogy felhívd a figyelmet az életművükre?

– Van nekem egy tanulmányom, esszém az elhallgatott vagy a hallgatással sújtott írókról-költőkről. Ez a „hallgatással sújtott” kifejezés Spirótól jön egyébként, ő nevezi így Juhász Ferencet egy esszéjében. És a Székelyföldben havonta megjelenő Olvasólámpákban is előszeretettel foglalkozom ilyen „elhallgatottakkal”, érdemtelenül marginalizáltakkal vagy marginalizálódottakkal. Szívemhez nagyon közel álló írók-költők ők. És ez a fajta elhallgatott „kisebbség” nagyon foglalkoztat és foglalkoztatott mindig is. Csak ilyeneket mondok, kapásból: Baka István, Sziveri János (az ő költészetéből írtam az államvizsga-dolgozatomat), Szőcs Kálmán, Szilágyi Domokos stb. És csak a már nem élőket említem. Mindannyian kitűnők, méltatlanul elhallgatottak. De az élők közül is (és nagy költők ők is) lehetne ilyen neveket mondani. Emlékszem, egy magyarországi turistacsoport érdeklődött tőlem valamikor a Házsongárdban, Reményik sírját keresték, és még másokét, számukra ismertebbekét is. Mondom nekik, és Dsida Jenő?, hogy az nem érdekli-e őket? Legyintettek. Nem tudták, ki volt. Nos, ilyen, felhívó szándék is vezérelhetett volna, valóban, de az igazi nem ez volt: nagyon-nagyon szeretem mindkettőjük líráját, a Dsidáét is, de különösen a Szilágyi költészetét. Úgyszólván nem tudok betelni vele. És leginkább a hosszú versei, a parttalanabb, szélesebb hömpölygésű, de erősen ritmizált, hosszú-széles, lapszéltől lapszélig írt kompozíciói érdekelnek, a Garabonciás, A láz enciklopédiája darabjai. Egyébként is sokat elárul az összmagyar irodalom működéséről, a kánonok, az ilyen-olyan értékítéletek érvényességéről, és csodálatos következtetésekre is lehet jutni, ha megnézzük egy kicsit, hogy az úgynevezett Tandori–Petri-váltás előtt-környékén milyen új (újító) verseskötetek jelentek meg, és hogy pontosan mikor:

Tolnai Ottó: Homorú versek (1963);

Szilágyi Domokos: A láz enciklopédiája (1967);

Tandori Dezső: Töredék Hamletnek (1968); 

Domonkos István: Kormányeltörésben (1971);

Petri György: Magyarázatok M számára (1971);

Tandori Dezső: Egy talált tárgy megtisztítása (1973).

Ezen lehetne morfondírozni.

Fekete Vince, Bodor Ádám 
Bodor Ádámmal az árkosi E-MIL írótáborban (Dimény H. Árpád fotója)

 – A kötet egyik legmarkánsabb darabja, a Tízezer éj három fontos erdélyi költő, Létay Lajos, Szilágyi Domokos és Kányádi Sándor verseinek mottójával indít. Mi ennek a versnek a története? Az is érdekelne, hogy Létay Lajos, akiről elég keveset beszélünk, hogyan illeszkedik a te poétikádhoz, alkotói elképzelésedhez?

– Ezt a verset részleteiben, több éven keresztül írtam. Itthon, falun, vonaton, mit tudom én. A vonat csak onnan ugrik be, hogy Budapest felé döcögve egy Szőcs Géza-kötetet olvasgattam éppen, és valamelyik vers kapcsán (Az allegóriás ember című Sz. G.-könyvről beszélek) egyszer csak egy dallam kezdett el lebegni a fejemben, és ennek kapcsán egy Cseh Tamás-dalnak a dallama, ha jól tudom, a címe: A jobbik részem. A Tízezer éj című verset tavalyelőtt megzenésítették, vagy huszonötször elő is adták, és – érdekes módon – ugyanez a dallam köszönt vissza a szerző gitárjából is. Micsoda véletlen, mondtam magamnak elhűlve, amikor meghallottam. Létay Lajos pedig úgy jön ide, hogy a Helikon szerkesztőségében Mózes Attila rengetegszer idézte Lajos bácsinak ezt a versét. Most is előttem van a Mózes arca, ahogy átszellemülten skandálja a verset. És a végén, az ő sztentori hangján, hogy aki ilyet tud írni, az jó költő. Ismertem én is Lajos bácsit, még a lakásán is voltunk a helikonos kollégákkal nagyon régen. Kedves, kicsi, jóságos öregember volt. És nagyon szerelmes. Akkoriban írta plátói verseit egy fiatalabb, hozzá képest legalább ötven évvel ifjabb hölgyhöz. Aztán Zetelakán is ott volt velünk, az írótáborban, a kétezres évek elején. Végigolvastam az összes fellelhető köteteit. Őt aztán abszolút elfelejtették. Remélem, tudtam egy kis emléket állítani ezzel a kis idézettel neki.

Sátha, Fekete
        Sátha Attilával a Kolozsvári Magyar Napokon (Fotó: Varga Melinda)

A Védett vidék és a Vargaváros ciklust olvasván nekem úgy tűnt, mintha új verseid az előző kötet, a Védett vidék folytatása lennének, a Védett vidéknek pedig előfutára A Jóisten a hintaszékből. Az egzisztenciális kérdések, az istenhit, a kezdet és vég, a szerelem, a testiség, a táj, tulajdonképpen már a Parázskönyvben és az Ütközőben föllelhetők.

– Valóban így van, annak a folytatása. Is. Mint ahogy a Védett vidék A Jóisten a hintaszékből továbbvivése, továbbépítése. Az egzisztenciális kérdések, az istenhit, a kezdet és vég, a szerelem, a testiség, a táj, minden már a Parázskönyvben és az Ütközőben is ott vannak, persze. De nem csak folytatás a kötetek egymásutánja, hanem – remélem – mindig továbblépés is. Mindig valamit hozzá is tesz mindenik az előző kötetekhez. Új szín, új terület, újabb kompozíciós formák, vershelyzetek, megközelítési módok, szempontok, és még hangban is hoz újat stb. És ez nyilván jobban majd csak akkor fog kiderülni, amikor megjelenik a Vargaváros szinte kétszáz oldalas kötete is.

Számomra a kötet legizgalmasabb vonulata, ahogy a tájat, az erdélyiséget kezeled, hogy a lepusztultságról is mersz beszélni. Bár a természeti közeg csak egy eszköz a belsőbb tájak felé, érzelmi rezonanciák érzékeltetésére, ezek modern tájversek is akarnak lenni?

 Modern tájversek vagy térversek, mondhatjuk így is, úgy is. Mindkettő elfogadható. Azzal a megszorítással, hogy nem csak ennyi egyik sem. A táj nem csak egy-egy helyszín a történésekhez, a drámákhoz, avagy nem drámákhoz, egyebekhez. Nem csak a kulissza a belső tájak kivetülése és megjelenítése mögött. Itt minden szervesen van együtt. És soha nincs csak puszta tájleírás, soha nincs csak önmagáért valóan a leíró rész, sehol nincs a személyesség, a személy(ek) jelenléte, az ember, az emberi helyzetek nélkül. Velük abszolút harmóniában. Vagy annak teljes hiányában.
Fekete Vince
Az Álljunk meg egy szóra-esten, ahol László Noémi beszélgetett a költővel a Vak visszhangról (Fotó: Varga Melinda)

Markó Béla azt írja a Bárkában megjelent esszéjében, Fekete Vince versei erdélyi versek – hozzátenném, nemcsak a felismerhetően erdélyi táj miatt; anyaországi költő verseiben nem találkozunk olyan kifejezésekkel, mint setét, korcsoma, mosogatórongy, a székely ember viszont pontosan tudja, hogy nagymamája ronggyal mosogat, a nagytata korcsomába vagy lájbitépetőbe jár a téli setét estéken. Van, aki viszont ódzkodik ettől, te tudatosan vállalod, úgy akarsz egyetemes dolgainkról beszélni, hogy közben fontos számodra az erdélyiség. Az erdélyi vagy akár székely irodalom helyénvaló, behatárolja a költőt vagy éppen színesebbé, érdekesebbé teszi?

– Igen, határozottan vállalom: ezek teljesen, velejéig erdélyi versek. És ez nem behatárol, nem leszűkít, hanem épp színesebbé, gazdagabbá tesz. Tolnai Ottó jugoszláviai költőnek mondja magát, mert Belgrád és az Adria-tenger hatottak rá leginkább. Ugyanígy vallom én is magamat erdélyi költőnek, ennek minden előnyével és hátrányával egyaránt, mert az erdélyi táj, az erdélyi falu, az erdélyi kisvárosok és emberek hatottak rám leginkább.

Fekete Vince, Oravecz Imre
        Oravecz Imre és Fekete Vince a Kolozsvári Magyar Napokon

A Szürke talaj, a Csend, Vak visszhang, Egy hajó barázdái, Vihar előtt, Égő foltok, Rózsa-piac, Vargaváros. Századelő, Védett vidék, Felissza mind, A szülőhely kartotékai. Egy nyelv, Alkonyat, ragyogás című verseid, az elidegenedést sugalló leíró jelleg, a székely táj lepusztultsága mennyiben rokonítható Oravecz Imre Távozó fájának Szajlájával?

– Érdekes találkozásom volt nekem Szajlával és Szajla környékével. Tavaly nyáron autóval utaztunk arrafelé, éppen Oraveczhez tartottunk, néztem az út mellett a dombokat-hegyeket, a környező vidéket, majd később végigjártuk Imrével a faluját, megmutatta a régi Szajlát, és mindvégig az volt az érzésem, hogy mintha valahol itthon járnék. Csak nem annyira lepusztult minden, mint errefelé. A vidék legalábbis, a táj nagyon hasonló volt. Amikor aztán eljött ide hozzánk, kimentünk Kézdiszentkeresztre, elmentünk Kászonújfaluba is, megmutattam az udvart, a kertet, a környező medencét a csodálatos látvánnyal, panorámával, a hegyek karéjával, még a hagyományos kaszámat is a kezébe adtam, hogy próbálja ki az udvaron a kaszálást. Aztán istállót is akart látni, olyat, amilyet ott csak gyerekkorában, állatokkal, ganéval, szaggal stb. Az is megtörtént. Meg volt lepve, hogy a rendtartó székely faluban mennyi szemét van. Ami köztünk nagyban rokonítható, gondolom, az én már alig-alig, még mindig hagyományosabb, de itt-ott mégis létező, gyerekkorom létező faluja az ő már egyáltalán nem létezőjével, úgyszintén gyermekkori falujával.

Ha nem ismerném a korábbi verseid, s először venném kezembe a legújabb Fekete Vince-kötetet, és nem lenne ráírva, hogy válogatáskötet, nem biztos, hogy rájönnék, melyek az újabb és melyek a régebbi, a huszonéves, helyőrséges, lázadó költő, transzközép alapítótag versei. Tudom, hogy nagyon megrostáltad a versanyagot, arra viszont kíváncsi lennék, mennyire tekinted tabunak a régi versek átszerkesztését. Térey például átírja, de van, aki úgy véli, nem szabad hozzányúlni. Te mit tartottál helyesnek a kötet összeállítása során?

– Egyáltalán nem tekintem tabunak az átírást, mert abba, amit bevettem a kötetbe, ha kellett, mostani ízlésem szerint szépen belenyúltam. Nem sok volt ilyen, de megtettem mindenféle skrupulusok nélkül. Helyesnek pedig azt tartottam, hogy kiválogattam azokat a verseket az eddigiek közül, amelyeket most is vállalok, és amelyekről azt gondoltam, helyük lehet ebben a kötetben. Volt is olyan kritikusom, aki hiányolta a kezdeti időszak úgynevezett transzközépes, lázadó, polgárpukkasztó verseit. Meg kell mondanom, alig voltak ilyenek. És azok közül is, a kevésből, kettő ide is bekerült. Ott, az még nagyon nem én voltam, azt hiszem, az még a helykeresés, hangkeresés, torokköszörülés volt, és a nagyon erős kívülről jövő hatás, a boly hangja, zümmögése rányomta az én egy-két versemre is a bélyegét. Én valami mást akartam csinálni, nem ezt, vagyis nem azt.

Fekete V, Faludy György  
A költő Faludy Györggyel és gyermekeivel 

Gondolom, az sem véletlen, hogy a nyitóvers egy rondó, és Faludy Györgynek dedikálod…

– Nyilván ez sem, mint ahogy a kötetben semmi sem véletlen. De ez a vers nem neki van dedikálva, hanem inkább Villonnak, az F. Gy. monogram pedig Gyula nagybátyámra utal, és a Kilakoltatottak rondóinak az első darabja volt. Gyula bácsi volt az, akit a nyolcvanas években utcára tettek, kilakoltattak.

A szerelmi-erotikus verseidet mennyiben befolyásolta, serkentette a költőfejedelem, van-e vele kapcsolatban olyan anekdotikus élményed, amelyet szívesen megosztanál az olvasóval?

Faludynak dedikált vers később van a kötetben, és ez A Mester, fiaihoz. És talán a Hondáját ugratja is ilyen. Az ő szerelmi költészete, a szabadszájúan, nyíltan beszélő lírája biztos, hogy befolyásolhatott valamelyest. A kilencvenes évek elején, azt a nagy vastag fekete kötetét, míg Szegeden voltam, vagy kétszer is kiolvastam. Aztán egy alkalommal Márkus Barbarossa elhozta hozzánk őt magát is, itt ült a nappalinkban, kávéztunk, pálinkáztunk, ő adomázgatott, én pedig dedikáltattam vele ezt a kötetet, meg még másokat is, és gyerekeimmel együtt odatérdepeltünk mellé, hogy megörökítsenek egy fénykép erejéig.

Apropó szerelem és erotika. Mit takar a szexfűillat, mi ennek a szókapcsolatnak a története, hogyan talált rád egészen korai versed egyik gyöngyszeme?

– Most olvasom a Móricz-naplókat, az 1930–34-eseket, és elővettem újra a korábbi két naplókötetet is, úgyhogy kicsit szabadszájúbb leszek, de mielőtt megbotránkozna valaki is, olvassa el Móricz egyik 1926-ból származó bejegyzését. És akkor mondom is: baszásillat. Van ilyen. Csak gondoljunk bele, lapozzunk vissza magunkban. Több mindenből tevődik ez össze, de mindenképp van annak/ennek egy jellegzetes illata.  Egyébként a tollam nem egyszer elindult, amikor raktam össze ezt a könyvet, hogy kijavítsam, mondjuk szegfűillatra. De nem tettem aztán. Az semleges lett volna. Semmilyen. Ez nem az, még ha el is mosolyodunk kicsikét rajta.

Fekete Vince
        Fotó: Vass Tibor

 – A Parázskönyv és az Ütköző mennyire ihletett versek, hiszel az ihletettségben, vagy a költészet inkább mesterségbeli tudás kérdése?

– Mindkettő. Mesterségbeli tudás nélkül az ihletettség nem sokat ér. Ezekkel úgy jó, ha kézen fogva, együtt járnak. Február elején, amikor telefonon értesítettek, éppen egy felolvasásról hazafelé jövet, Mózes Attila haláláról, már akkor, ott, az autóban elkezdtek hömpölyögni a fejemben a sorok róla. Másnap leültem, és szinte készen leírtam. Mi ez, ha nem ihlet, ihletettség, kérdeztem magamtól azután is. Még ha alkalmi is. Ki akart jönni, nem lehetett visszatartani. A mesterségbeli tudás ehhez már csak annyit tesz hozzá, hogy formába kellett rendezni, megcsinálni, kordában tartani ezt az áradó hömpölygést. De már eleve szinte a formáját is kijelölte.

15. Helyőrség

Fekete Vince, Szálinger Balázs és Orbán János Dénes az Előretolt Helyőrség 15 éves születésnapján a Bulgakov Kávézóban (Fotó: Irodalmi Jelen)

Első két köteted mennyiben tükrözi a helyőrséges vonalat, ha van olyan szerinted, hogy helyőrséges stílus, vonal, alapelv?

– Valamennyire bizonyára tükröznie kell, ha szóvá teszik egyes kritikusaim, hogy hiányoznak a Vak visszhangból „a forrongó és frivolabb pályakezdő időszak erényei”. Bár úgy tűnhet, hogy a szelekció erősen „célelvű és koncepciózus” volt, engem a válogatáskor egyetlen dolog motivált, amint már említettem is korábban: hogy ami vállalható volt a kötet szerkesztése idején, és ami előre is mutatott, egy tematikus ívet is kirajzolva, az az anyag mind benne legyen. Gyenge darabokat, csakhogy a forrongó időszak versei is szerepeljenek, nem szerettem volna beletenni.

Szonett, rondó, időmértékes formák, rímes-ritmusos versek sora – a kötött forma meghatározza a költészetedet, mondhatni, egyik védjegye. A kötött formában való versbeszéd viszont az anyaországi berkekben vagy a román fiatalabb kortárs irodalomban egyáltalán nem népszerű. Mi lehet ennek az oka, s Erdélyben miért nem vált ódivatúvá, hiszen a legfiatalabbak is, ha nem is mindenki, de például André Ferenc vagy Varga László Edgár, élnek vele?

– Divatok jönnek, mennek, váltogatják egymást. Gergely Ágnes az Oklahoma ezüstje című kötetében úgy fogalmaz ezekről a „divatokról”, hogy amikor a fül eltelik bizonyos formákkal, akkor kívánja a másik fajtákat, ha a kötöttel, a súlyosan dübörgő időmértékessel, akkor kívánja a szabadabban áramlót. Az anyaországban valóban kevesebben élnek a kötött vagy kötöttebb formákkal, a Vajdaságban még annyira sem, nálunk, Erdélyben, talán többen. Sokkal többen. És ennek nagyon örülök.  Nagyjából huszonöt éve dolgozom szerkesztőként, és azt tapasztaltam, hogy a kezdő költőknél igazi fokmérő szokott lenni a formában írt vers. Erdélyben szerintem egyelőre nem is válik ódivatúvá, KAF a kiemelhető, élő példa erre, és Markó Béla, de még sokan mások is. Aki egy jó szonettet meg tud írni (ami nem könnyű, teszem hozzá), annak sokkal könnyebben megy a tolla a szabadversben is. Ezt gondolom én. És aztán a forma mindig kihívás is. Egy bizonyos kereten belül kell mindent elmondanod. Kihívás és játék. És nagy elégtétel is tud lenni. Mint bármelyik jól sikerült költemény amúgy.

Király László,Fekete Vince
     Király László és Fekete Vince (Fotó: Laik Eszter)

– Film című versedben Babits Mihály Ősz és tavasz között versére játszol rá, a Tajtékos mégben Radnóti, A távolodó… költeményedben meg Berzsenyi ismerhető fel formatechnikai szempontból is. Miért fontos, hogy a vers nemcsak tartalmi utalásokat, hanem formai jegyeket is megtartson, továbbgondoljon?

 – Nekem fontos, ez egyfajta odaméretkezés is, hogy meg tudom-e csinálni. Hogy rájuk tudok építkezni, de tovább is tudom vinni, gondolni, építeni őket. Hozzá tudom tenni a magam tégláit is. És ez nem (ne legyen) zavaró. Ha jók ezek a versek, hogy úgy mondjam, orvosi szaknyelven: teljesen szervülnek, beivódnak, beépülnek az enyéimbe. Természetesen az övéikkel átitatva.

 – Az utolsó két ciklusban több szabad áramlású prózaverssel találkozunk. Ez mennyiben kötődik az Udvartér című, tárcanovellákat tartalmazó kötetedhez? Miért érzed fontosnak a formaváltást?

– Mindig is szinte párhuzamosan születtek nálam a prózaversek meg a kötöttebb formájúak. Szabadabb áramlásúak már a Leveleskönyvben, A piros autó lábnyomaiban…, a későbbi Védett vidékben is voltak. De az első kötetekben is vannak, ha nincs is túl sok belőlük. Ez a szabad áramlásos prózavers-szerkezet pedig az Udvartér tárcanovelláihoz kötődik is, meg nem is. Vannak „kötődőbb” darabok a Vak visszhangban, az utolsó ciklusban például a Hőkamera ilyen. Ennek megvan az előképe az Udvartérben, vagy, ha úgy tetszik, a tárcában is megírt változata. Már amikor ezeket a prózaszövegeket írtam, akkor éreztem, hogy nagyon erős, ritmizált versfutamok vannak bennük. És csak ki kell bontani, le kell hámozni róluk a prózai sallangokat. De ha nem ritmizált részek voltak, akkor úgy éreztem, hogy nagyon erős versmag van bennük. Csak belül van, ki kell bontani, le kell hámozni a fölösleget. És akkor megint csak Gergely Ágneshez térek vissza. Tavaly jelent meg egy válogatott és új verseket tartalmazó verseskönyve, a Viharkabát. A fülszövegben írja, hogy valamikor régen találkozott Örkénnyel, aki megkérdezte tőle, hogy min dolgozik, és ő azt válaszolta, hogy regényt ír. Örkény erre felkiáltott, hogy a fene egye meg, és én nem tudok regényt írni. Azzal zárja a fülszöveget Gergely Ágnes, hogy üzeni most alázattal Örkénynek odaátra, hogy ő sem tud regényt írni, sem novellát, sem tárcát, sem esszét, sem memoárt. És most idézem az utolsó két mondatát: „Nem tudok prózát írni. Egész életemben verset írtam.” Ezt az utóbbi mondatot mondanám/vallanám is.

Fekete Vince
        Varró Dániellel Kézdivásárhelyen a Magyar Kultúra Napján (Fotó: Dimény. H. Árpád )

Ezekben a prózaversekben – és legújabb küldeményedben is – a központozás mint feszültségjelző elem jelenik meg. A rövidebb és hosszabb sorok váltakozása, a szavak elválasztása, a síkok összeillesztése valamiféle érzelmi-retorikai egyensúlyra törekvés míves megoldása. Egyetértesz-e ezzel, vagy csak az én okoskodásom, elméleti belemagyarázásom?

– Igen, tökéletesen egyetértek, óriási szerepe van mind a központozásnak, mind a rövidebb és hosszabb sorok váltakozásának, a mondatok megtörésének, magyarán a tördelésnek. Az, hogy hogyan tördeled, az jelzésértékű lehet. Mert ezek nem prózamondatok, hanem versmondatok. Ezzel is üzensz, ezt is meg kell fejteni, dekódolni kell majd az olvasónak. És nemcsak a vizuális gyönyör, nemcsak a feszültségkeltés eszköze ez így, hanem a többirányúság, oszcillálás, a többletjelentésesség vagy a várhatóság/váratlanság és a meglepetés játéka, ennek behozása érzelmi-retorikai eszközként. Is.

A személyes-személytelen a szerelmi-erotikus verseken belül is érdekesen váltakozik. Hol egyes szám első, hol egyes szám harmadik személyben beszél a lírai én. A Vihar előtt vagy a Csend például személyesebb, míg az Olyan érzés vagy az Inkognitó az eltávolítás eszközével él. Mi határozza meg, mikor melyik?

– Igen, közelítés és távolítás. Első személy vagy harmadik személy. Ezek tulajdonképp a nézőpontok váltogatását sugallják. Ezen belül pedig a szorosabb vagy távolabbi azonosulást is. És ezt még lehetne fokozni, ami aztán valóban a meglepetés erejével tölthetne el, üthetne meg, vághatna szájon, döbbenthetne meg. Láttam, olvastam ilyet vagy hasonlót, például Takács Zsuzsánál, amikor olvasom a verset, hosszú ideig a nő szerzővel azonosítom a beszélőt, mire kiderül, hogy tkp. férfi a beszélő. Aki csenget és belép az ajtón, és helyet kér, és leül, az egy szarvas például. Ezek mind szempontok és támpontok, kapaszkodók és nem – az olvasónak. Olyanok is, amelyeket időben megkap, és olyanok is, amelyeket csak később, késleltetve, vagy csak csattanóként. Vagy sohasem. Hát ki kell találnia.

Szárhegy
        A kilencedik Szárhegyi Írótalálkozón Pécsi Györgyivel és Lakatos Mihállyal (Fotó: Dimény H. Árpád)

– Nem véletlen, hogy az ember életútjának felén, válogatáskötettel jelentkezik, s gondolom, az sem, hogy az erdő, ez az ősszimbólum az egyik kulcsmotívuma.

– Örülnék, ha az életút fele volna ez, nagyon örülnék neki. Az erdő valóban az egyik legfontosabb ilyen kulcsmotívum. De ott van a hegy, a tó, maga a hatalmas, csodálatos természet, a szerelem stb. Nyilván sok ilyen kulcsmotívum van a versekben, nem is akarom felsorolni őket mind. Jobb az, ha az olvasó jön rá ezekre, és a felfedezés örömével teszi. A válogatáskötetem egyébként egy véletlen ötlet eredménye. Király Zoli jött, teljesen új kötetet kért. Illetve: szeretett volna. Nem volt. Akkor találta ki ezt a formát. És én rábólintottam.

A szimbólumok mennyire tudatosan épülnek egymásra?

– Ez – egy bizonyos pontig – mind az én életem. Nincs olyan, hogy kitalálnám, hogy még milyen szimbólum hiányzik, és akkor vegyük be azt is gyorsan. Ezek azok a helyek, dolgok, emberek, helyzetek, amelyek inspirálnak, hatnak reám. És ezért nagyon fontosak számomra. És akkor beépülnek a verseimbe. És akkor egymásra épülnek. Nőnek, dagadnak. Segítik, támogatják egymást. Vagy visszahúzzák.

Az utolsó ciklusban olvasható Mária, anyácska, A kőműves fia, a Széljegyzetek tulajdonképpen 21. századi imák. Egyetértesz azzal, hogy a vers ima is?

 – Igen. Akár úgy is vehetjük. És szívesen, örömmel egyetértek. Nekem van ugyan átokversem is, de az is egyfajta ima, ha úgy tetszik: negatív ima. De ima mindenik, amennyiben valamiféle kapcsolatot, szálat próbál felvenni önmaga és a tárgya között. Ha kell, különböző világok között. Ha kell, létezők és nem létezők között. És így tovább. Nem imádás, csak ima.

Az elmúlás, a halál, az egzisztenciális kérdések, a kezdet és a vég, a táj, az istenhit, a szerelem kötik össze a verseidet. Fekete Vince lírája metafizikus természetlíra, ami ugyanakkor az érzékeinkre hat, láttat, felkavar, bevisz a tájba, a belső erdőbe?

– Hát igen, amennyiben az olvasó hajlandó erre az utazásra. Ebbe a belső erdőbe a verseimen keresztül bejönni. Valaki azt mondta róluk, hogy mintha egy fekete-fehér filmet nézne, és hogy nagyon-nagyon nyomasztó világ ez. Én ezt nem hiszem. Lehet, hogy nyomasztó, nyomasztó is lehet egy kicsit, amennyiben ráismerünk az életünkre, az élet működésére. És ott van minden, sok apró nyomasztó, de sok apró öröm és boldogság is. A sok apró nyomasztó között. Erről az örömről is szólnak ezek a versek. És ha szembesülünk mindezzel, akár katartikus élményünk is lehet. Korábban említettem, hogy a Tízezer éjből (és Szilágyi Domokos verseiből) egy több mint egyórás produkciót készített egy csapat zenész Kolcsár József színész és Ferencz Csaba vezetésével. Egy óra tíz perc tömény vers, mondva és énekelve. Nagy sikerrel játsszák, pedig nem adna az ember öt banit a mai világban az ilyesmiért. Legalábbis errefelé. Azt gondoltam én is, amikor megkérdeztek, hogy beleegyezem-e, hogy megcsinálják. Azóta, mindjárt másfél éve, előadást előadás után játszanak, elvitték már Pestre is kétszer, tavaly egyik részlettel megnyerték Budapesten, énekelt vers kategóriában az első díjat is. És ebben a kisvárosban, ahol élek, legalább tizenötször előadták. Diákoknak, időseknek, nyugdíjasoknak, munkásoknak stb. Elképesztő volt a reakciójuk. (És ez nem egyedi, egyszeri alkalom volt csak.) Amikor véget ért, alig akartak felállni a székből. Olyan katartikus élmény volt. És mindez attól a nyomasztó világtól, és a végén a feloldástól, attól a pici-pici reménytől, örömtől, boldogságlehetőségtől. A hogy mégis vantól… És mindig ezen a mégis vanon van a hangsúly.

Vak visszhang
Fotó: Hennig János

Nemrég új versekkel leptél meg, folytatod a Vargavárost, az Ünnepi Könyvhétre fog megjelenni a kézirat, ha jól tudom. A válogatáskötet új verseit olvasván az volt az érzésem, hogy egy nagyon megszűrt, átgondolt versanyagot hagytál csak meg, s hogy ezeknek a szövegeknek volt valamiféle „előfutára”. Mióta írod a Vargavárost, s az új kötet mit fog továbbvinni abból, amit ebben a ciklusban megismerhettünk?

– A Vargaváros több mint hét éve készül, de olyan darabja is van, ami már tíz éve megvan. Valamikor abban maradtunk Király Zolival, hogy azok a versek, amelyek 2015 szeptemberéig elkészülnek, azokból kerüljön be néhány. Huszonegy vers ment be a Vak visszhangba, de úgy, hogy az csak ígéret, kóstoló, mert jön majd, ugyanezzel a címmel egy teljes könyv is. A Vargaváros kéziratát novemberben kérte el az egyik legnevesebb kiadó, a marosvásárhelyi könyvvásár után. Neki is fogtam tisztességesen, több mint kétszáz oldalnyi anyagot raktam össze, szűrtem meg, néztem át, dolgoztam át. Menet közben aztán kiderült, hogy tulajdonképpen két kötet van a Vargavárosban, és ezek – mint a búvópatakok – sokáig hol együtt haladtak, hol egybefolytak, hol különváltak, és aztán különváltak végképp. Úgyhogy Kizökkent idő munkacímmel leadtam az egyik kéziratot, és az utolsó simításokat végzem a másikon, a Vargavároson. Ezeknek a szövegeknek az előfutára már benne volt a 2010-es Védett vidékben. De egy korábbi (és igazibb) előfutára az Udvartér című tárcanovellás kötetem. Ez a kötet, az átszerkesztett, átjavított, újakkal kiegészített könyv úgy jelent meg 2014-ben, mint elővázlatok, előfutamok egy verseskönyvhöz. Az új Vargaváros pedig legalább négyszer annyi lesz, mint ami a Vak visszhangban van. A Kizökkent idő versein kívül mindent továbbvisz, és egy csomó más is bejön még, amiket hozzátesz ezekhez. Múlt, félmúlt, jelen, jövő, száz évvel ezelőtti stb. Szerkezetileg is így néz ki majd. Valamifajta körpanoráma lesz, kezdve a száz évvel ezelőtti időből, néhol szinte napilapos formában, majd a félmúltról, a gyermekkor idejéből, aztán az ántivilág végéről, meg a jelenről, és hát kipillantás a jövő, az ismeretlen jövő felé is. Belépés lesz magába a történelembe ez a könyv, aki ide belép, mint egy sötétlő erdőbe (és megint erdő!), egy saját vagy magántörténelem terepén találhatja magát. Szubjektív, fikciós, vagy teljesen valós, vagy valószerűnek tűnő terepén.

Fekete , Szonda, Lövétei

        A Szélhárfa és az Alkalmi verseskötetek bemutatóján Sepsiszentgyörgyön (Fotó: Toró Attila)

Nemrég verses meseregénnyel is jelentkeztél, az Ahonnan a nagy-nagy kékség címmel. Tulajdonképpen egy csalafinta regényről van szó akaratos és bátor székely egérhőssel. Miért egér a főhős, és mit örökít át a korábbi irodalmi hagyományokból, Bajor Andor vagy akár KAF hasonló műveiből?

– A KAF-féle munka nagyjából utána született, hiszen ezt az anyagot is hosszú esztendőkön keresztül írtam. Letettem, elővettem, hozzáírtam, még letettem, és így alakult ki ez a 14 Cinből (Színből) álló struktúra. Az erdélyi szépirodalmi hagyományokhoz kapcsolódik, szívesen mondanám KAF-ot is, de – említettem már – nem volna igaz. Veress Zoltán és Bajor Andor munkái voltak az előképei. Veress a formát adta, a felezőnyolcast, a rímszerkezetet és a humoros sztorit. De a humoros, fordulatos történet Bajorhoz is köthető. És hát igazából nem is egér a főhős, hanem pelegér. És ez azért „óriási” különbség (ide szoktak tenni egy kacsintójelt!).

A Piros autó lábnyomai a hóban című gyerekkönyved, amely szintén szerepel a válogatáskötetedben, felnőtteknek is való olvasmány, egy gyerek narrátor beszél olyan komoly problémákról, mint család, válás, régi szerető, születés, felnőtté válás, gyerektartás, másnaposság. A mai gyerekeknek nem könnyű írni, hiszen számtalan inger éri őket, mediatizált világban, mindenféle izgalmas kütyük társaságában nőnek fel. Mi az, ami a szépirodalom felé terelheti mégis a gyermek figyelmét, a te egered mit tesz ennek érdekében?

– Az én pelegereim története olyan szeretne lenni, amit ez a szupermost generáció, azt gondoltam, hogy kedvelhet. Akik az állandó kihívásokat szeretik, azt, hogy egy-egy újabb kattintással már újabb kihívásokkal szembesüljenek. Ezt akarja leképezni ez a mese, akár egy Cinen belül is váratlan fordulatokkal, a figyelem állandó ébren tartásával. Annyi minden történik benne, mint gyerekkorom rossz, giccses füzetes regényeiben. Meghordozom az én pelegereimet égen, földön, levegőben, de föld alatt is, madárfészekben is, halgyomorban is járnak. Képtelenebbnél képtelenebb történetek vannak benne, a hihetőség határát messze túlszárnyalók. Mint egy számítógépes játékban. Az én pelegereim szuperhősök ugyan, de mégis emberiek, ha mondhatom így. Vagy pelegeriek. Szeretnek, éreznek, félnek, remélnek, hisznek, szolidárisak egymással, a barátság nagyon fontos számukra, és az otthon, a szülőföld se kutya. Minden anélkül, hogy egy leheletnyi didaktikus szándék kiérezhető volna a sorok közül. Mert ez egyszerűen belülről, a természetükből jön. Hát így. És remek olvasói visszajelzések vannak máris. Örülök neki, természetesen. Mégse trafáltam nagyon mellé, azt jelent(het)i.

Szélhárfa
        A Szélhárfa és az Ahonnan a nagy-nagy kékség bemutatóján Dimény H. Árpáddal és Szonda Szabolccsal (Fotó: Tofán Levente)

Nem olyan rég Szélhárfa címmel jelent meg a haikuköteted. Alig futott ki a számos irodalmi elismerést, pozitív kritikai recepciót kiváltó Vak visszhang, máris két újabbal jelentkezel, és készül a harmadik, közben pedig szerkesztesz, utazol, fiatalokkal foglalkozol, családod van… Mikor írsz?

– Elég sokat utazom, valóban, szerkesztek is, nemcsak a lapot, a folyóirat szépirodalmi és kritikai rovatát, hanem könyveket is, évi hármat minimum, két Székely könyvtárasat, és egy Erdélyi szép szót is minden évben. De ezek mellett még be szokott ugrani egy-egy, ha vállalom. Ajánlatok most is volnának, de most már nem igazán vágok bele. És havi penzumom is van, minden hónapban egy Olvasólámpa egy frissen olvasott kötetről a Székelyföldben. A családom nagyjából már önjáró, a gyerekeim már nem kicsik. A lelki problémákban, no meg egyéb segítségekben szorulnak rám időnként. Nagy szerencsém, hogy nem járok be mindennap a szerkbe, itthon dolgozom, és úgy osztom be az időmet, hogy amikor itthon vagyok, és nincsenek fellépések, felolvasások, egyebek, akkor reggeltől estig végezhetem a munkámat. Közben nagyokat sétálok, vagy falun vagyok, ott dolgozom, ami jól ki tud kapcsolni. Vannak írósabb időszakok, amikor jobban megy, olyankor annak engedek, azt csinálom. Akkor jön egy olyan szakasz, amikor nem megy az írás, ilyenkor nem is erőltetem, verset úgysem lehet penzumszerűen írni. Most már nem nagyon szeretnék egyébbel foglalkozni, egyebet írni, mint verset, verseket, verseskönyveket. Megvan ez a nagyobb struktúra, a Vargavárosé, elég jól látom (azt gondolom) a hiátusait, látom az erényeit, azt is, hogy hová kell még valami. És most már nagyon a végén vagyok, de nem hajt a tatár, eldöntöttem, hogy nem fogok sietni vele. Ha már több mint hét éve írom. Ha az idén kijön a másik leadott kéziratom, elérek ezzel jövőben is jelentkezni. És akkor volna még néhány hónapom arra is, hogy letegyem jó néhány hétig az egész kéziratot, eltávolodjak tőle, majd később friss szemmel megint visszatérjek hozzá. Már csak tényleg a legutolsó simításoknál.

A Szélhárfa haikui és a hosszú prózaversek – elég nagy a váltás a kettő között. Ráadásul a haiku, bár nagyon divatos, mégsem a mi kultúránkra van szabva. Miért kedves számodra ez a forma?

– Kihívás volt ez is. És szinte egyenes út vezetett a természetlírától, ha úgy tetszik, a tájversektől a haikuhoz. Pihenésnek szántam a Vargaváros hosszúversei, prózaversei közben, de aztán – úgy látszik – nem az lett belőle. Középiskolás voltam, amikor krétából körzőheggyel egy igazi szobrot készítettem. Egy büsztöt. Csak karjai nem voltak éppen, mert azt nem adta az anyag. (És nem úgy, mint a láb nélküli vándorszékely szobrának egyik kisvárosunkban.) Szinte karcolva, csak leheletnyire érintve az anyagot készítettem el. Aztán valamelyik tanáromnak megtetszett, és elvette tőlem. Első és utolsó szobrom tűnt ott el végleg. Lett úgyszólván az enyészeté. De – sokkal később – megjelent ebben a rövid, szinte mikrocsipszerű formában, a haikuban. Ebben is szinte tűheggyel karcol, dolgozik az ember. És a gombostű fejére.

A haikuidnak vannak címei, és azt is olvastam, hogy ezek amolyan székely haikuk lennének. A székely észjárás csavaros, a székely ember keveset beszél, ezért? Mennyire kap helyet benne a táj?

– Hát, ha már erdélyi költő, akkor a haiku meg legyen székely, nem? Székely azért, mert igazi keleti, igazi japán soha nem lehet. Talán csak egyfajta kísérlet, közelítés a két kultúra között. És látod, eddig erre nem is gondoltam, hogy a kevés beszéd az mindenképpen érvényes lehetne erre a verstípusra. Mint székely sajátosság, a székely szűkszavúság. Hogy kevéssel sokat. Egy teljes univerzumot. Legalább versben. Legalább ebben a formában. De ez csak vicc volt, mert nem szeretem, sőt most már szinte irritál ez a divatos székelykedés az irodalomban. A humoros székelykedés, teszem hozzá, a jópofázás. A táj pedig, hogy úgy mondjam, az egyik főszereplő itt. Akárcsak a japán haikuban. Hogy címei vannak, az meg külön kihívás, a rejtvény része volt. Az olvasónak kell megfejtenie a haiku és a cím kapcsolatából ezt a titkot, ami a cím és a vers együtt.

Annyi minden hangzott el, jelent meg az utóbbi egy-két évben az Előretolt Helyőrségről. A világért sem kevernék a beszélgetésünkbe kultúrpolitikát, de arra kíváncsi lennék, mit jelentett számodra helyőrségesnek lenni, a legendás folyóirat első két számának szerkesztése, a Serény Múmia, ahol rendhagyó szövegeket hoztál?

– Helyőrségesnek lenni nagy-nagy barátságokat jelentett elsősorban, amelyek most is, azóta is megvannak, tartanak. Együttgondolkodást, együttdolgozást és sok-sok tanulást egymástól. Nagyon fiatalok voltunk, ahányan voltunk, mind annyifélék, mégis igen jól talált a szó. Nem emlékszem köztünk ellenségeskedésre. De annál több szolidaritásra, mókára, huncutságra, jóra. És tudtuk tisztelni az idősebbeket, az előttünk járókat. Ők pedig barátjukká fogadtak, keblükre vontak. Jó szívvel, jó lélekkel, szeretettel emlékszem vissza mindezekre és mindenkire.

Fekete Vince
        Fekete Vince a 70 éves Farkas Árpádot köszönti (Fotó: Dimény H. Árpád)

A Székelyföld szerkesztőjeként hogyan látod a mai huszonévesek irodalmi törekvéseit, van-e olyan jellegű csoportosulás, mint a Helyőrség, a Forrás-nemzedék, szükséges-e csoportban gondolkodni?

– Olyan nincs, mint ahogy olyan sincs, mint amilyen volt a Forrás 1, 2, 3. De van más. Nem látok csoportokat, szorosan vett csoportokat még nem, de érzek erre hajlandóságot. És látok/érzek vezéregyéniségeket, akik akármikor össze tudnak rántani egy-egy csoportot. Igen-igen tehetséges gyerekek. Drukkolok nekik, és várom a verseiket, prózáikat. És a köteteiket.

 

– „Látni kell mindent. Megérinteni, érezni.

Megfogni, megsimogatni a virágot, a fát,

a követ, a mesét ringató lombokat.

Zöldbársony mohapárnák, árokszerű

mélyedésekben puha levélsüppetegek,

ahol mocorgó vackolásra ágyaz a természet” – ez lenne Fekete Vince ars poéticája?

 

– Igen. Akár ez is lehetne.

 

Kézdivásárhely, 2017. március 20–22.

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.