Cselenyák Imre: Magyarország Arany János korában

Cselenyák Imre

Magyarország Arany János korában

Arany János 1817-ben született, megérte a ’48–49-es forradalmat és szabadságharcot, megérte a kiegyezést, és még belekóstolt a pluralista társadalmi forma mindennapjaiba is. Viszont ésszerű röviden visszatekinteni a 18. századra, hogy előadásomnak történelmi kontextusát is megvilágítsam.

A török által kizsigerelt, majd a Rákóczi-szabadságharcban elbukott Magyarországot a Habsburgok olyannyira a magukénak (kis túlzással: saját gyarmatuknak) tekintették, hogy népünk minden jogos törekvését, legyen az a jobbágyság, az egyház vagy az arisztokrácia felől jövő, határozottan, sőt felháborodva visszautasították. Tehát a 18. századi Magyarországot egy elmaradott, jogilag demoralizált tartománynak tekinthetjük, s a Habsburgok olyan propagandát működtettek ellenünk, hogy ekkoriban csupán az európai kartográfusok jóindulatán múlott, jelölik-e országunkat a térképen vagy sem.

Mária Terézia apró engedményeit sem tekinthetjük áttörésnek, csupán egyetlen igazán üdvös momentum ragadható ki az ő időszakából: 1760-ban engedélyezte a Magyar Királyi Nemesi Testőrség felállítását, amelyben egyszerre 120 nobilis ifjú szolgált, azzal az alig titkolt szándékkal, hogy fiatal köznemeseink Bécsben műveljék magukat, mialatt lojalitásuk növekszik a hatalom iránt. Bizonyára jobban megfontolják a gárda felállítását, ha előre sejtik, hogy a nemes ifjakban az ötévi szolgálat alatt inkább nemzeti érzelmeik erősödnek fel, s a bécsi kaszárnya vaskos falain belül szépen elindul egy törekvés a magyar nyelv megőrzése és megújítása irányába. Gondoljunk a testőr írókra, akik a császárvárosban váltak nyelvművelő alkotókká, igaz magyarokká: Barcsay Ádám, Bessenyei György, Báróczy Sándor, Kisfaludy Sándor, Naláczy József.

II. Józsefet és II. Lipótot kihagyva I. Ferenccel folytatom, aki 1792-től 1835-ig volt magyar király, és 1806-tól osztrák császár is. Uralkodása jócskán belenyúlik a reformkorba, halálakor Arany János már 18 éves. I. Ferenc éveiben hatalmas társadalmi és gazdasági változások következtek be Magyarországon, a napóleoni eseményeknek köszönhetően. A háború ugyan távol esett tőlünk, egy ütközetét leszámítva, de az általános mozgósítás erősen érintett bennünket. Tízezerszám sorozták be a fiatal férfiakat, tekintet nélkül származásukra. Noha korábban is toboroztak jobbágy ifjakat, például III. Károly és Mária Terézia uralkodása alatt, de ez jelentős, tömeges méreteket a napóleoni háborúk korában öltött.

A másik lényegi változás a mezőgazdaságot érintette. Nyugat-Európa csaknem valamennyi országában behívták katonának a fiatalságot, elvonva őket a földműveléstől, következésképp a kenyérgabona ára emelkedni kezdett. És amikor Napóleon elrendelte a kontinentális zárlatot, a búza ára az egekbe szökött. Ha magyar mértékegység gyanánt a pozsonyi mérőt számoljuk, akkor a következőképp alakultak az árak: 1800-ban 45 garas, 1806-ban 143, 1814-ben 158. A Habsburg-ház bizonytalan helyzetét, az osztrák seregek vereségeit kihasználva a magyar főurak hatalmas termelésre szorították birtokaikat. Egyre több földet fogtak művelés alá, sőt foglaltak le parasztoktól, s ha kellett, a kisnemesektől is.

A búza ára 1816-ban már csillagászati magasságban jár, 514 garas! Magyarországon, Széchenyi vízszabályozási terveit megelőzve, már ekkor jelentős területű mocsarakat csapolnak le, erdőket irtanak ki, hogy minél nagyobb gabonatáblákat hozzanak létre. Úgy tűnt, fejlődésnek indul az ország, falvak támadtak föl romjaikból, imitt-amott elkezdtek utakat építeni, megújultak a nemesi kúriák, grófi kastélyok. A magyar arisztokrácia olyan vérszemet kapott, hogy nem látta meg a változást, ahogy ez Magyarországon évszázadról évszázadra megtörténik. Napóleont leverték, méghozzá éppen akkor, amikor a Kárpát-medencében a lehető legnagyobb földterületen ringtak a búzakalászok, a megtermelt irdatlan mennyiségű búza mérőjéért 1818-ban már csak 148 garast lehetett kapni. Példának okáért a gabonán Grassalkovich 800 ezer, Hadik gróf 1 millió 500 ezer, Festetich gróf 3 millió 500 ezer forintot veszített. Az ország gazdasága egyetlen esztendő alatt összeomlik, s a nép ismét nyomorog.

A franciák búzaínségét azonban felváltotta az angolok gyapjúigénye. Most a gyapjú ára kezdett emelkedni, tehát a búzaföldek viharos gyorsasággal átalakultak birkalegelőkké. A főurak ezt az átalakulást éppoly átgondolatlanul, hebehurgyán hajtják végre, ahogyan azt korábban a termőföldek esetében tették. Óriási területek válnak rétté, kaszálóvá. A szegény nép megélhetését figyelmen kívül hagyva egész országrészek lesznek pusztává, amelyek már csak annyi lelket tudnak eltartani, amennyi ezres birkanyájak őrzéséhez és külföldre hajtásához szükséges. Ezekben a bizonytalan időkben gyerekeskedik Nagyszalontán Arany János, akinek a szülei hajdú nemesek, tehát rangjuktól megfosztottak, jobb híján taksás jobbágynak nevezik őket, ami szabad költözködési jogot jelent, s az éves adójukat részben természetbeni beszolgáltatással, részben pénzben egyenlíthetik ki. Aranyék néhány hold földön gazdálkodnak, helyzetük valamivel kedvezőbb a nincstelen póroknál vagy a cselédeknél, de így is szívós munkával tudják csak megtermelni maguknak a betevőt.

A történészek úgy számítják, hogy a reformkor 1825–27 körül veszi kezdetét, bár maga a szó a 20. század elején honosodott meg. A kormányzat 1831 elejétől érzékelte a rendszert bíráló hangokat. Ez Magyarországon három és fél évtizedig nem tapasztalt jelenség volt, követendő mintául a nyugat-európai változások szolgáltak. Megsokasodott azon magyar arisztokraták száma, akik eljutottak Párizsba, Londonba, s elhozták a polgárosodás eszméit, de megemlíthetjük még azon katonatiszteket, huszárokat is, akik hosszú éveket szolgáltak külhonban, s hazatelepedve mellbe vágta őket a sötét magyar feudalizmus. A reformmozgalom kialakulásában fontos szerepet töltött be Széchenyi István Hitel című munkája, amely 1830 januárjában jelent meg.

Ezalatt Arany János a nagyszalontai református partikulában tanul, sőt, kiváló képességei miatt preceptor (segédtanító) lesz 1831-ben, mindössze tizennégy évesen! A vidék ekkoriban még nem tart lépést Pesttel, a hírek, a változások évekkel később jelennek meg a szegényebb népréteg körében. A nagyrészt kálomista vallású Nagyszalontán az emberek élnek, ahogy tudnak, a régi szokásokat is követve, de már modernebb kommerciális gondolkodás szerint, mindennapi boldogulásuk erős hitük által a közösségen belül nagyjából biztosított. Még ha nem is túl rózsás ez a boldogulás. Arany helyzete elviekben javulhatna, amikor Debrecenbe kerül, a prókátori, nótáriusi diploma számára reális cél. Csakis őrajta múlik, hogy még az érettségit sem teszi le, inkább komédiásnak áll, megnehezítve ezzel a saját jövőjét.

Mindeközben országos szinten kétféle önállósodási törekvés van kibontakozóban, melyet két teljesen más társadalmi osztályból származó személyiség képvisel. Az egyik gróf Széchenyi István, bécsi születésű arisztokrata, az egyik legjelentősebb magyar főúri család sarja, a békés reformok és birodalomban maradás híve. Ellenlábasa a birtoktalan köznemes, Kossuth Lajos, a forradalmi lelkületű, függetlenségpárti ügyvéd, országgyűlési tudósító. Széchenyi kezdetben nem veszi komolyan a „hőzöngő” Kossuthot, amikor aztán nézeteik ’41-ben élesen elválnak egymástól, többé hallani sem akar felőle.

Széchenyi országépítése példa nélküli. Angliai tapasztalatai alapján a hazai lóállomány nemesítésével kezdte el a ’20-as években, és 1826-ban Pozsonyban, egy évvel később pedig Pesten szervezte az első lóversenyeket. 1832-ben megalapította a Hídegyletet, megszerezte a híd építéséhez szükséges tőkét, Angliából szakembereket szerződtetett. 1835-re az Al-Dunát hajózhatóvá tette a vízi utak kijelölésével együtt. A selyemtermelés és selyemipar hazai meghonosításában is tevékenyen részt vállalt, saját birtokán, Cenken kezdve meg a szederfák telepítését. Egyébiránt cenki birtoka sok tekintetben példaadó volt a fejlődést óhajtók számára. Uradalmáról nem hiányoztak a legújabb vívmányok, például egy kisebb gépgyár, ahol mezőgazdasági eszközöket fejlesztettek ki. Előremutató vállalkozásaként említhető az 1839-ben megalapított József Hengermalom, amely a korszerű magyar malomipar kezdetét jelentette. 1846-ban elkezdődtek a Tisza-szabályozás munkálatai, amely az Alföldnek nem csak a gazdasági-földrajzi, hanem társadalmi-politikai arculatát is megváltoztatta.

Ebben az évben indult meg a balatoni hajózás, továbbá a vasúti közlekedés: elsőként a Pest–Vác útvonalon, aztán ’47-ben Pest–Szolnok között. Mai szóhasználattal élve Széchenyi István munkahelyteremtő nagyvállalkozó volt, aki korántsem a közpénzekre, sokkal inkább saját birtokainak jövedelmére támaszkodott. Széchenyi hitte, hogy a reformokat szépen, fokozatosan be lehet vezetni, az udvar türelmével, engedelmével. Ezek után lényegesen jobban érthető, milyen dühös lehetett a kitűnő szónoki képességekkel megáldott Kossuthra, aki a gazdasági fejlődéshez fikarcnyit nem tett, annál inkább buzdított forradalomra, a Habsburg-háztól való elszakadásra. Vagyis Széchenyi jó előre tartott tőle, hogy ez a magát „demokratának” mondó politikus tönkreteszi életművét. Félelmei, ha úgy vesszük, a későbbiekben beigazolódtak.

Arany János ekkoriban már családos ember és jegyző Nagyszalontán. Éppen megkapta a 25 aranyat Az elveszett alkotmány című vígeposzáért, amelynek megírására az 1845-ös szégyenletes tisztújítási választások inspirálták. Gazdálkodik, földjeit napszámosok művelik, házánál, amely inspekciós, tehát a hivatallal jár együtt, szolgálót tart. Ugyan nemesi kutyabőrrel nem rendelkezik, de hivatali rangja elismert, környezete nemzetes úrnak szólítja. A politikától ódzkodik, az ország modernizálódását kevéssé érzékeli, embersége azonban rendkívüli, számára a boldogulás, a státusz becsületbeli ügy. Hitét meghatározza az irodalomban uralkodó tisztességes morál, hiszen teljesen ismeretlenül beküldött művét a Kisfaludy Társaság első díjjal jutalmazta, amely kitüntetést egy évvel később a Toldival is kiérdemli. Az 1848-as márciusi eseményekről csak utólag értesült hitelt érdemlően újdonsült költőbarátja, Petőfi Sándor leveleiből.

A közélet már korántsem tűnik olyan egyértelműnek, mint Arany költői kiválasztódása. Az 1848-as képviselő választás ugyan demokratikus szellemben fogant, de lebonyolításban, kortes magatartásban tisztasága erősen vitatható. Végül is a legtöbb helyről a liberális nemesség került vissza az alsóházba, ezzel a nép mintha elismerte volna – ha korrektnek vesszük a voksolást –, hogy mégis a nemesség ért a politikához, s bíznak benne, hogy érdekeiket méltó mód képviseli. A megalakult országgyűlés többsége a formailag nem létező „kormánypárthoz” volt sorolható, ami 72%-ot jelent, s ezt a liberális nemesség meg a városi polgárok és értelmiségiek tették ki. Az ellenzék huszonnégy konzervatív és negyven radikális képviselővel erős kisebbségben volt.

Semmiképp nem szeretnék belemenni a politizálásba, csupán annyit kívánnék ehhez hozzátenni, hogy ’48 augusztusában az első törvényalkotói tárgyalások a hadsereg és az adórendszer reformjával, az 1849-es költségvetéssel, továbbá a népoktatás ügyével kezdődtek. Az események ezután hihetetlenül felgyorsultak, Jellasics seregének megjelenése komoly zavarokat okozott. Noha a hirtelen verbuvált honvédsereg megszerezte első győzelmét a friss, független Magyarország számára, de eluralkodott a fejetlenség, és csakhamar érezhetővé vált minden szinten a létbizonytalanság. Ehhez erősen hozzájárult a nemzetiségek elégedetlenkedése, ami tovább mélyítette a gazdasági válságot. A szabadságharc hónapjaiban mindenki rosszabbul élt, mint egy évvel korábban, és ehhez még hozzá kell venni a mintegy 160 ezer fős hadsereget élelmezését is. Arany is elvesztette az állását, és szomorúan kellett tapasztalnia szűkebb környezetében, hogy a félelem meg az emberi kapzsiság micsoda galádságokra képes.

A Bach-korszak alatt még hosszú évekig nem rendeződtek a financiális viszonyok, jóllehet már annak is lehetett örülni, ha az embert békén hagyták. Arany János megúszta a felelősségre vonást, pedig volt ő néhány hétig a Szemere-kormány alatt Debrecenben belügyminiszteri fogalmazó, ami miatt sokáig rettegnie kellett. Végül is elfogadták mentegetőzését, hogy muszáj volt elvállalnia a felajánlott hivatalt, különben nem tudja eltartani családját. Tehát a börtönt megúszta, ámde szinte minden értékpapírja odalett, Kossuth-bankói érvényüket vesztették, földjei jelentős részét már korábban el kellett adnia. Kegyelemkenyéren írnokoskodott egy ideig Nagyszalontán, majd házitanítóságot vállalt Geszten, anyagi gondjai csak akkor enyhültek jelentősen, amikor tanár lett a nagykőrösi gimnáziumban. Ahogy kicsit rendeződtek a dolgai, már ismét földek vásárlásán törte a fejét, és sohasem mondott le arról a vágyáról, hogy módos gazdaember legyen.

Még nem lakott Pesten, de már jól ismerte Deák Ferencet, 1854-től baráti köréhez tartozott. Arany ugyanúgy inkább a józanabb, visszafogottabb közéletiséghez tartotta magát, bár erre talán kicsit rácáfol A walesi bárdok, amelyet 1857–63 között írt. Kortársait is meglepte vele, hiszen köztudottan visszahúzódó, óvatos természetű poéta hírében állt. Azt mondhatjuk, hogy ez az egyetlen olyan merész alkotása, amelyben szinte nyíltan szemére veti a hatalomnak, hogy a szabadságharc bukása utáni megtorlásban mennyi magyart ítéltek halálra. Talán barátja, Petőfi Sándor emlékének akart vele tisztelegni.

1865. december 28-án Juliska lánya meghal, s ettől a megrázkódtatástól több hónapos némaságba fordul. A kiegyezéskor már hét éve pesti lakos, és az Akadémia titkára. Úgy is fogalmazhatnék, hogy szép karriert futott be ahhoz képest, hogy még érettségije sem volt, ő azonban ezt is felelős, meghálálandó küldetésnek tekintette, és annyit dolgozott, mint őelőtte senki ebben a státuszban. A frissen megkoronázott Ferenc József úgy határozott, megbocsát Aranynak A walesi bárdokért, sőt, mint a haza első számú költőjét, ki is tünteti a Szent István-rend keresztjével. Arany mindent elkövet, hogy ezt elhárítsa, kétségbeesett hangú leveleket ír előbb a közoktatási miniszternek, báró Eötvös Józsefnek, majd Wenckheim Béla belügyminiszternek. Többek között így érvel: „Eddigi életem egész folyama, egész viseletem, házi és anyagi körülményeim oly sekélyes egyszerűséget mutatnak fel, hogy azzal e rangbeli kegyteljes megkülönböztetés a legélénkebb kontrasztot képezi, mintegy kivesz saját énemből, s életemet önmagában meghasonlásba ejti. Én, a nép fia, igénytelen dalnoka… benső önállásom sérelmének látszata nélkül, felülről sem fogadhatom el e kitüntetést.”

A kiegyezés utáni években hatalmas fejlődésnek indul az ország, ám ezt a lelkek egészen máshogy élték meg. Erre megdöbbentő példa Arany Hídavatás című verse. Az emelkedő életszínvonal dacára sokan úgy érzik, hogy a haszonelvű szabad verseny megbontja a világ erkölcsi rendjét, cél nélkülivé, értelmetlenné válik az ember élete. Budapest látványosan fejlődik, épülnek a hidak, a klasszicizmus és szecesszió virágkorát éli, sokasodnak az omnibuszok, egyre sűrűbb lesz a lóvasút-hálózat. Sőt, Magyarország vasúthálózata is robbanásszerűen fejlődik, amire jó példa Arany rendszeres utazása Karlovy Varyba. Kilenc éven át látogatta a cseh üdülővárost, hallgatva orvosai tanácsára, s első utazásait – 1869–70-ről beszélünk – még postakocsin és vonaton felváltva tette meg, a későbbi években aztán végig vonattal tudott utazni.

Arany János 1882. október 22-én bekövetkezett halálakor egy egészen más Magyarországról beszélhetünk, mint amelyben megszületett 1817-ben. Már a hatodik kormány vezeti az országot, Tisza Kálmán minisztersége alatt, a parlamentet a következő pártok képviselői alkotják: Szabadelvű Párt, Függetlenségi Párt, Mérsékelt Ellenzék. A kormánypárt éppen 56,9%-kal irányítja az országot, előző években még abszolút többségben is voltak. A miniszterelnök a kompromisszumok embere, mindenkivel igyekszik ki- vagy megegyezni, párttársaitól vasfegyelmet és makulátlan becsületességet követel. Megteremti a kapitalizmus intézményes és jogi kereteit, ezzel megélénkül a vállalkozás, gyárak, üzemek jönnek létre, amelyek rövid időn belül világcégekké nőnek. Például 1867-ben Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár, 1882-ben a Weiss Manfréd Acél- és fémművek.

Arany ezt a fejlődést kevéssé érzékelte, jobban mondva nemigen érdekelte már. Utolsó éveiben állandóan betegeskedett, erősen megromlott a szeme, szomorú szívvel adogatta el nagyszalontai földjeit, lemondva álmáról, hogy földbirtokán éldegéljen, gazdálkodjon. Ezt legszebben az Epilógus című versében mondja el, amelynek utolsó versszakai így hangoznak:

„Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.

Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget...
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?”

Egy dologtól mindig rettegett: hogy elszegényedik, maga és szerettei éhen halnak. Ezért egész életén át spórolt, fukar volt magával is, környezetével is, a legolcsóbb kapadohányt szívta, és megtörtént vele többször, hogy elment vásárolni, de nem vette meg, amit akart, mert drágának tartotta. Családjára több mint 100 ezer forintot hagyott. Ez akkoriban komoly vagyonnak számított.

(A Pázmány Péter Tudományegyetemen 2016. november 25-én elhangzott előadás írott változata)