Kizárólag azt írni, amit már tudok, egyszerűen érdektelen. Igazi tétje annak van, ami számomra is ott derül ki, és fogalmazódik meg munka közben, akár önmagamról, akár a világról – Bartis Attilát nemrég Magyarország Babérkoszorú-díjával tüntették ki, az íróval ez alkalomból beszélgettünk irodalmi elismerésekről, sikerről, a próza és líra viszonyáról, legutóbbi regényéről és fontosabb műveiről.

 

A teljességre törekvés nem program, egyszerűen zsigeri igény

 

 „Az írás és a fotográfia Istentől való” – olvashatjuk A vége című, legutóbbi regényedben, ezek szerint mindkét művészethez az elhivatottságunkat kapjuk valahonnan, valakitől. Az Úristenhez fűződő viszony folyamatosan jelen van a könyveidben, fontos számodra. Szeretném, ha kifejtenéd.

Annál pontosabban, mint a regényekben, nem tudom kifejteni. A kérdésből számomra a viszonyon van a hangsúly. A létezésünk értelmére eddig még Istennél jobb érvet nem találtunk. De az, hogy értelmet találjunk a létben, az a mi igényünk, szükségletünk. A kutyám nagyon jól elvan Isten nélkül. Pedig, még ha különbözik is a mienktől, van tudata, érzelmei, öröme, félelme, dühe, humorérzéke, nemi vágya. Vannak barátai és ellenségei. Van emlékezete. Még álmodik is. De alapvetően az itt és most határozza meg az életét. Nem tesz fel kérdéseket a léte egészére vonatkozólag. Szegény nagy bajba kerülne, ha feltenné a kérdést, mi értelme annak, hogy eldobom, visszahozza, eldobom, visszahozza. Mi pedig nem tudjuk nem feltenni ezt a kérdést. Minket nem elégít ki az itt és a most, nekünk garanciákra van szükségünk az egész létünket illetőleg, hogy nem hiábavaló. Célokat tűzünk ki, elérjük őket, esetleg meghaladjuk – ez egy időintervallumra még akár el is terelheti a figyelmünk az alapkérdésről: miért? De újra és újra szembesülünk a válasz iránti szükségletünkkel. Istenkeresés, istenkép, Isten hűlt helye, a megerősítés szükségessége, vagy ennek hiányában a Vele szemben érzett düh. Alapvetően ezzel találkozol a szövegekben, vagyis a lelki aspektusával, nem egy filozófiai okfejtéssel Isten létének szükségszerűségéről.

 

Ugyancsak te mondod, a fotográfia valamilyen szinten az örökkévalóságról, pontosabban az örökkévalóság igényéről szól, illetve azt is az Amiről lehetben, hogy nem alkalmas zseniális művek létrehozására, nem tud olyan módon katartikus lenni, mint más művészetek. Nemrég mutatták be Budapesten a Mai Manó Házban A szigeteken című fotóalbumod, amelynek kilencven százaléka Jáva szigetén készült – az album megjelenésével átértékelődött mindez benned?

Soha nem tagadnám le, hogy ezt mondtam, de mondtam már az ellenkezőjét is. És ami rosszabb: mindkét esetben részben igazam volt. Nem akarok itt nagyon részletesen belemenni, de a fotográfiáról való diskurzus legalább annyi kívánnivalót hagy maga után, mint az Úristenről való diskurzus. Nagyon könnyű dolgunk volt addig, amíg létezett egy jól értelmezhető, pontos definíciója a fotográfiának. Sommásan: a külvilágról visszaverődő fény vegyi úton való rögzítésével létrehozott kétdimenziós állókép. Nos, ebből már se az állókép, se a kétdimenziós, se a vegyi út nem igaz, de még a rögzítés, sőt a külvilágról visszavert is problematikus. És nem csupán a digitális technika miatt. Lehet térhatású, mint a sztereó-kép vagy a hologram, de immár lehet valóságosan háromdimenziós is. Körbe lehet járni. Már megjelent a fotográfián az idő, a mozgás. A tavalyelőtti Fotószalon egyik legerősebb darabja egy kivetített gif fájl volt, amelyen semmi esemény nem történt, nehéz lett volna filmnek nevezni, épp csak állt egy tömeg, és mindenki imbolygott egy kicsit, ahogy mi magunk is dülöngélünk előre-hátra, amikor azt hisszük, mozdulatlanul állunk. És nem volt kézzel fogható műtárgy sem. Létezett egy fájl, meg a vetítővászon. Miközben elég nehéz lett volna kétségbe vonni, hogy műtárggyal van dolgunk, azon belül is fotográfiával. Úgy beszélünk az internetről, mint második valóságról, holott legjobb esetben is csak a harmadik. A második valóságot a fotográfia hozta létre. Ez lenne az objektív szempont, ami miatt meglehetősen nehéz hosszabb ideig tartható, általános érvényű téziseket kijelenteni a fotográfiáról. Emellett meg ott van a lehető legszubjektívebb, de legalább ennyire legitim szempont. Hogy az ember, mint alkotó, épp miként él meg valamit. A szabadságot éli meg, vagy kelepcében érzi magát.

 

Azt is tudom, hogy A vége után nem szerettél volna új regénybe fogni, s míg a fotókkal dolgoztál, szerkesztetted, válogattad őket, az irodalom pihent. A fényképészet és az írás A végében többször találkozik egymással – Bartis Attila életében mennyire működhet a kettő ugyanabban az időben, esetleg megtörténhet, hogy egy látvány hat az írásműre? A sétában például visszaköszön egy gyermekkori festmény, egy teliholdas tájkép tengerszemekkel.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, engem nem érdekel ez a kérdés. Nyilván kihat egyik a másikra, nyilván van valamilyen ciklikussága is, de arra is volt példa, hogy két mondat között fogtam a fényképezőgépet, mert meghallottam, hogy megint hadgyakorlat van, jönnek a repülők, és már napok óta el akartam készíteni egy képet. A látvány pedig persze, hogy hat a szövegre, minden hat rá, ami az élet része, így a kép is. De alkotástechnikai szempontból ennek a kielemzése nem az én dolgom, legalábbis ilyesféle késztetést soha nem éreztem.

A vége számomra leginkább azért volt izgalmas, mert a szöveg nagyon sokszor költői képek erejével tud megszólalni, szinte minden második oldalon találunk egy aláhúzandó, kijegyzetelnivaló mondatot, hogy csak egy példát említsek: „az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk a magányt, az a másik szívverése a saját mellkasunkban” – mennyire szándékosak a költői képek, aforizmaszerű, poétikus mondatok a szövegben? Nem akartál kicsit verset is írni a regényben?

Elég nehéz szándék nélkül írni... De ez nem azt jelenti, hogy a szöveg líraisága amolyan program lenne. Akkor és ott annak a mondatnak van helye. Minden szöveg egy teljes világ. A teljességnek meg ugyanúgy része az Úristen, mint a politika, a vulgaritás, mint a líraiság stb. De még a teljességre való törekvést se merném programnak nevezni, egyszerűen zsigeri igény.

 

Költőként indultál, mégis prózaíró lett belőled. Miért hagytad abba a versírást, a versírói vénád a regényeidben, novelláidban, fotóidban jobban ki tud bontakozni?

Kemény azt mondta most, a kiállítás megnyitóján, hogy a fotográfiáim tulajdonképpen a verseim. Nagyon örültem ennek a mondatnak. De néha prózát is úgy írok, mintha verset.

 

Négy-ötéves gyermekként már ismerted Kányádi Sándort, Sütő Andrást, Bözödi Györgyöt, édesapád vitt magával, amikor költő-íróbarátaival találkozott. Melyikük volt a legmeghatározóbb élmény számodra?

Bözödi. Bár őt sajnos itt Magyarországon alig ismerik. S talán még otthon Erdélyben sem sokan. De ötévesen nyilván nem az írásaival nyűgözött le, hanem a személyiségével. A hihetetlen humorával, kedvességével és tudásával. Meg azzal, hogy a húsvétszigeteki kőszobrokéra emlékeztető füle ellenére is kiabálva kellett neki köszönni, mert süket volt.

 

Édesapád személye, aki merőben eltérő stílus képvisel, befolyásolta a pályakezdő Bartis Attilát, megmutattad neki az írásaidat, vagy ellenkezőleg, inkább más, külső szemre bíztad?

A legelsőket természetesen megmutattam. De nagyon hamar, tizennégy-tizenöt éves korom körül nyilvánvaló lett, hogy a fia iránti legtermészetesebb rajongása számomra nem segítség. Attól kezdve már csak a kész, megjelent írásokat olvasta. Ő volt az első, aki kézbe vette az összes könyvem A sétától A Lázár-apokrifekig, és mérhetetlenül hálás vagyok, hogy ezt a számára nyilvánvalóan fájdalmas döntésem zokszó nélkül vette tudomásul, de a kéziratokat nem neki mutattam meg.

 

Farkas Árpád mondja, a vers megtisztítja az érzelmi járatainkat, Bogdán László pedig azt vallja, a vers kegyelmi állapot. Te mit gondolsz a költészetről? Hamarosan a magyar költészet napját ünnepeljük, találó, aktuális kérdés.

Nem a vers, hanem maga az alkotás pillanata kegyelmi állapot. Legalábbis amikor valami érdemleges születik.

 

Szinte minden veled készült interjú, illetve a regényeddel kapcsolatos bemutató, fellépés az önéletrajzi jelleget firtatja. A főhős, Szabad András és az író-fényképész, Bartis Attila között párhuzam vonható, akárcsak A nyugalom Weér Andorja között. A mű nem önéletrajzi, de nagyon is személyes, az érzelmi kötődések élményanyagokhoz, történetekhez kétségbevonhatatlanok. A női hősök megformálása milyen kihívásokkal járt számodra, Selyem Adél, Éva vagy Imola figuráiban mennyire meghatározó a személyesség? Ezek a szereplők nagyon is élőek, s ahhoz, hogy ilyenné formáld, alaposan kell ismerned a nők belső működését.

A legkevésbé sem vagyok híve a nő és férfi közötti különbségek tagadásának. Az egyenjogúság aligha a legnyilvánvalóbb különbözőségek ideológiai alapon történő tagadásán múlik. Ami viszont az írást illeti, sajnos nem tudok izgalmas válasszal szolgálni. Soha nem éreztem különbséget a férfi- és nőalakok megalkotását illetőleg. Vagy megszólalnak, élnek, hitelesek, vagy mehetnek a papírkosárba. És ugyanígy az összes szereplővel van ilyen mély, személyes viszonyom, nem a férfiakkal, vagy a nőkkel, vagy a főszereplőkkel, vagy az epizodistákkal. Ha egy parkőr, aki egy félmondat erejéig jelenik meg a regényben, képtelen úgy megszólalni, hogy annak ott súlya legyen, akkor vagy addig kínlódom, amíg meg nem teremtődik a kegyelmi állapot – ha már így neveztük –, vagy előbb-utóbb belátom, hogy nincs szükség a parkőrre. De ez nem férfiról és nőről szól. Az pedig, hogy mennyit tudok akár a férfi, akár a női lélekről, igen kényes kérdés, amire én vagyok az utolsó, aki érdemben választ adhat.

 

A vége hosszabb alkotói folyamat eredménye, a kézirat jelentős hányada édesapád halála után átértékelődött, átdolgoztad. A sétának is több variánsa volt, A nyugalomnak azonban csak egy, és csak apróbb javítások, tipográfiai változtatások történtek a szövegben. Mi határozza meg az átírást, megsemmisítést, újraírást? A személyesség? Az eltávolodás mértéke?

Személyesség, eltávolodás – fontos, de mégis elég labilis kategóriák. Mit értünk eltávolodás alatt? Azt, hogy meglátjuk egy szöveg hibáit? Ez eltávolodás nélkül is be tud következni. Az, hogy érzelmileg elszakadok a saját mondataimtól? A sétát tizennyolcévesen kezdtem írni. Most ötven múltam. És leéltem közben legalább másfél életet. Mégsem távolodtam el érzelmileg a hajdani mondataimtól. A személyesség nem idő kérdése. Azt is hallom sokszor, hogy biztos még túl friss tapasztalathoz nyúlt a szerző. Még nem volt rálátása. Én néha ahhoz nyúlok, ami órákkal vagy percekkel előbb történt. És mégis működik a szöveg. Vagy nem, de akkor nem emiatt. A rálátás sem ezen múlik. Annak, hogy mennyi idő alatt születik meg egy szöveg, s munka közben mennyi kerül belőle papírkosárba, soha nem fogjuk látni a pontos okát. Részben alkati kérdés is, részben pedig azon az úgynevezett „kegyelmi állapoton” is múlik, amit van, aki tud stimulálni, van, aki nem. Én például nem. Én azt úgy élem meg, mint egy tőlem független, nálam sokkal nagyobb erőt, még akkor is, ha a legkevésbé sem független tőlem, és semmivel nem nagyobb annál, mint amekkora én vagyok.

 

A személyesség mennyire hátráltatja, segíti a művet; az eltávolodáshoz szükséges elmenni Jáva szigetére, vagy bennünk zajlik a folyamat?

Minden folyamat bennünk zajlik, és minden folyamatra kihat, hogy mi történik körülöttünk. Soha nem fogom megtudni, miként nézett volna ki az életem, ha nyolcvannégyben nem költözünk Apámmal Pestre. És soha nem fogom megtudni, milyen lenne a Vége, ha a javarészét nem Jáván írtam volna meg. Ez még akkor is igaz, ha a szövegben összesen talán két- vagy három olyan utalás van, ami Jáva nélkül aligha kerülhetett volna bele.

Több kritika aparegénynek mondja A vége című műved, míg A nyugalmat anyaregénynek. Én ezt másképp látom, nehéz lenne ilyen éles kontúrokat húzni, legalább annyira anyaregény is, mint aparegény, de szerelemi regény és olyan regény is, amelyből az alkotás lélektanáról, na meg önmagunkról tudunk meg nagyon sokat. A vége folyamatosan tükröt tart az olvasó elé, lemeztelenít, igazságokat keres, Istent, a szabadságot, létbe zártságot, erotikát, identitást. Jó helyen tapogatózom?

Remélem, hogy igen. Ezek a kategóriák: aparegény, anyaregény, családregény, fejlődésregény szükséges rosszak, amelyek nélkül elég nehéz lenne tájékozódnunk. De ha nem látjuk e kategóriák szűkösségét, el is tévedhetünk.

 

A főhős neve és felmenőinek neve (mindeniket Szabad Andrásnak hívják) lehet a szabadság metaforája?

Hááát... Hol van ott a szabadság, ahol mindenkit ugyanúgy hívnak? Szerintem ennél szájbarágósabb módja az átörökített mintázatokra való rámutatásnak talán nincs is. Más kérdés, hogy e sorminta egyik fő motívuma a szabadságra való törekvés.

 

Bodor Ádámnak izgalmas beszélőnevei vannak, te hogy viszonyulsz a szereplőid nevéhez. Az alkotói folyamatban ösztönös vagy tudatos a névadás?

Is-is. Van, akinek a legelső pillanattól megvan a neve, mondhatni a nevével együtt születik. Más esetben keresni kell. Megint más esetben triviális külső okokból meg kell változtatni. Az egyetlen, ami közös, hogy semmivel nem könnyebb jó, azaz pontos nevet adni egy szereplőnek, mint egy hús-vér embernek.

 

Mélyvár az egyetlen képzelt helynév a regényben. Miért, s van-e mitizáló szándék mögötte?

A mitizáló szándék megkérdőjelezhetetlen, de van egy gyakorlati oka is. Elképzelni se tudtam, hogy a gyerekkor helyszíne valamiképp ne kötődjék Marosvásárhelyhez. De egy határon túli várost lehetetlen volt beemelni ebbe a történetbe. Az pedig föl sem merült, hogy egy határon belüli városban megtalálhatnám Vásárhely alteregóját. Tehát maradt a mitizálás – bár ez így is, úgy is bekövetkezett volna.

 

A regényírás, úgy érzem, inkább ösztönös, mint tudatos folyamat számodra, a feszültség, ahogy a dolgok mélyére látsz, ahogy az egészet keresed, s közben megmutatkoznak részletek, a szabadsághoz, szexualitáshoz, magyarsághoz, családhoz, múlthoz, barátsághoz, az Úristenhez való viszonyunk munka közben derül ki. Nem gondolod ki, nem spekulálsz a koncepción, benne élsz. A regény szembesülés, feltáró folyamat, önismeret?

Számomra mindenképp. Kizárólag azt írni, amit már tudok, egyszerűen érdektelen. Igazi tétje annak van, ami számomra is ott derül ki és fogalmazódik meg munka közben, akár önmagamról, akár a világról. Gyerekkoromban régésznek készültem. Az is valami ilyesmi. A felfedezés öröme, adott esetben kínja, nem kizárólag a tudomány sajátja.

 

Első regényed és a legutóbbit egy mitikus madár, a páva kapcsolja össze. Mit szimbolizál?

Nem tudom. Ez az érvényes válasz, még akkor is, ha bizonyára ki tudnám elemezni. Egyszerűen, mert egy elemzésen alapuló döntés nélkül kerültek be a szövegekbe. Számtalan nyomós érv létezhet arra is, miért kap hangsúlyt valaki írásaiban a holdraszállás, de ettől még nem jutunk közelebb a lényeghez. Van, amit kell tudnunk ahhoz, hogy hasson ránk egy mondat vagy egy könyv, s van, amit nem. Félreértés ne essék, én nemcsak írója vagyok a saját szövegeimnek, hanem olvasója is. Rám is visszahat minden mondat, amit leírok. Egyszer csak jön a páva. És azt látom, hogy valami fontos történik. Valamit megbolygat. Vannak esetek, amikor nyilvánvalóan a végére kell járnom. Mi az, honnan jön, mit, miért bolygatott meg. És vannak esetek, amikor még rám sem tartozik.

 

Továbbá visszatérő motívum, és a könyv borítóján is szerepel a kutya, gondolom, ez sem véletlen…

Persze, hogy nem véletlen, még a páva sem véletlen, akár tudjuk az eredetét, akár nem. A kutya legfőbb sajátja, hogy a hiedelmünkkel ellentétben nem háziállat. Eredetileg szabad akaratából döntött úgy, hogy együtt él az emberhordákkal. Más kérdés, hogy utána agyontenyésztettük őket, némelyiket szinte az életképtelenségig, de eredetileg egy olyan állat, amelyik szimbiózisban élt egy másik állattal: velünk. A legősibb érzéseinknek, reflexeinknek a tanúja.

 

Nagyon szép rész van a giccsről is, mondhatni szervezőelem. A giccs az életünk része? Hogy viszonyul ehhez az író? Ha valamely szöveged kontextusából kiragadnának mondatokat, és kis piros szíves háttérképpel kiposztolnák valamelyik közösségi hálóra, blogra, hogy fogadnád?

Ez a piros szíves változat nem tetszik különösebben, de szerencsére a giccsnek is számtalan szintje, színvonala van. Igen, az életünk része. A giccs, ami ugye szintén elég nehezen definiálható, lényegében nem más, mint az idill utáni legelementárisabb emberi vágyakozás megnyilvánulása. Ha őszinte akarok lenni, engem néha kiver a víz attól a megvetéstől, undortól, a lényegét tekintve: félelemtől, amivel az entellektüelek egy része kezeli a giccset. Mint valami aberrációt, eltévelyedést, istentelen bűnt, szégyent. Mitől is félünk tulajdonképpen? Nekem személy szerint még semmi bajom nem lett a giccstől, azt ugyanis nem tudom bajnak tekinteni, ha néhány irodalmárnál kiveri a biztosítékot. Az egyébként is érdekes, amikor egy irodalmár azt feltételezi, az író nincs tisztában azzal, mit ír. Abból, hogy adott esetben egy pávát meghagyunk az önmagunk számára is titoknak, nem az következik, hogy nem tudjuk, mikor milyen eszközökhöz nyúlunk. Nem a giccs jelenti a problémát, hanem az, ha nem tudjuk az értékét, helyét, szerepét az életünkben. A giccstől való félelem és e félelem megideologizálása eddig valószínűleg többet ártott sok ember lelkének, mint az összes pálmafás tapéta és őzikés falvédő együttvéve.

Budapestet 1990-ben kezdted csak otthonodnak érezni, ambivalens viszonyod volt a várossal addig, amíg nem térhettél vissza Marosvásárhelyre, illetve Gyergyószárhegyre. „Nem lehet egy életet úgy leélni, hogy az ember nincs otthon. Ha valakinek több otthona van, az egy bűvészmutatvány” – fogalmazol korábban ezzel kapcsolatban. Most az év nagy részében Jáván élsz, ami muszlin kultúrájú térség, egészen más, mint amiben mi, európai emberek szocializálódtunk. Hogyan látod kívülről az otthonod, illetve most két-három otthonod is van, a magyar főváros, Székelyföld és Jáva is?  

Jáva nem az otthonom. Soha nem lelhetsz otthonra ott, ahol kívülálló vagy mindenestül. De ez nem azt jelenti, hogy az adott hely nem adhat meg számtalan dolgot, amire szükséged van, s amit az otthonod nem tud megadni. Az erdélyi otthonom pedig nem veheti el senki, mert ez nem politikai vagy gazdasági kérdés. Nem tulajdonjog kérdése. Igaz, Jáva után sokkal nehezebb az otthonlét Erdélyben, mint mondjuk New York után. Egyszerűen, mert Jáván a mindennapi életben nyoma nincs agressziónak. Amikor első alkalommal hazajöttem, azt éreztem, hogy még amikor a szomszéd kedvesen átkiabál a kerítésen, hogy Isten hozott, még akkor is telítődik valami terhes feszültséggel a levegő. És bizony veszettül jó e permanens feszültség nélkül élni, még akkor is, ha idegen vagy. Ami Budapestet illeti: itt lakom. Jáván az utolsó hónapokban már azért imádkoztam, hogy végre honvágyam legyen. Mert az bizony fontos, talán az egyik legfontosabb érzés az ember életében. De nem lett. Bizonyára egészen más lenne a helyzet, ha nem jöhetnék vissza Pestre, ahogy hajdan Erdélybe nem mentem haza hat évig. Otthon, Erdélyben élni meg a melldöngetés, acsarkodás, kivagyiság szinte permanens agressziója nélkül azt a nyugalmat, természetességet és szabadságot, amit Yogyakartában vadidegenként megélhetek, néha pedig eljönni Pestre, mint amolyan második otthonomba. Számomra ez lenne az idill. De hát ez már-már giccs.

 

Több nyelvre lefordították a műveid, A vége a német sikerlistákat vezette, A nyugalomból szakdolgozat is született román nyelven, néhány hete Magyarország Babérkoszorú-díjas írója vagy. Mi a siker metafizikája számodra, s köze van-e az elismerésekhez?

A siker metafizikáján még soha nem törtem a fejem. Azt tapasztalom, hogy néha jó, segít, néha teher, de ami a legrosszabb, néha indifferens. Ez folyamatosan hullámzik. Pontosítok: nem is az indifferens a legrosszabb, hanem, ha az örömét nem tudod valakivel megosztani. Ez sokszor pocsékabb, mint az, ha a terheket nem tudod megosztani senkivel. Magyar írónak nincs más választása, mint, hogy egyszerre érezze csodának, legyen hálás érte, és legyen valamiféle homályos szégyenérzete és lelkifurdalása, ha olyan nyelvre fordítják, amelyre még nem fordítottak Adyt, Kosztolányit.

Varga Melinda

Fotók: Laik Eszter, Varga Melinda, gittegylet.com