Könyvajánló – Bálint Tamás: Hibalista
Könyvajánló – Bálint Tamás: Hibalista
A múlt század harmincas éveiben élt mifelénk egy Villon nevű poéta, akit tulajdonképpen Franciaországban lógattak föl, valamikor a 15. század második felében. Többen vagyunk, akiknek költészetét ez a Faludy György-transzponálta kalandor határozta meg. Bálint Tamás is a villoni úton indult el, de most már egészen bizonyos: ő a legérzelmesebb neovillon. Mintha a szenvedélyes verskalandor Tóth Árpád lila dalra fakadó nyakkendőjét bogozná a nyakára, és még felöltene egy teljesen egyéni mellényt is ‒ olyan ez a költészet. Méltán övé tehát a múzsa ‒ a pap (az arkánumbéli tán?) leánya –, mégpedig birtokostul. Ha már mindig a nő jut eszébe a földről.
Orbán János Dénes
Hibalista
Szeretném,
ha a dolgok, ahogy szeretném,
úgy alakulnának, de egyre-másra
a saját korlátaimba botlom.
Néha nagy ívben esem pofára,
néha zavar a mások hibája,
holott panaszra nincs nagy ok,
semmi nincs foltok nélkül,
én is hófehér dalmata vagyok.
Örökmozgó, mely csak állt ott,
ígéret, a be nem váltott,
az adott szó – uzsorakamatra kölcsön –
bár tisztázandó: csapvizet a csorba
pohár mellé ki öntsön.
Egy madárijesztő, melynek
tenyeréből a madarak esznek,
s talán jól is van ez így.
Vászon halakkal
A meg nem nyugvók útja már kiadva, messzire
húzódjon, aki összébb nem − az ultimáta szóla,
akár a füttyögést is elnyomó harang, minek
vörösen elbukott a tornya. Nyárra, virradóra
feltűnik a tenger, s odébb kihalt halászfalu
kis kikötővel, hol a szükségesnél nincs több korlát.
Az áramlat kedvező, és a horgony sincs sehol,
mi a reményt megtartaná, hogy ne bontson vitorlát.
Száműzetés
A hóhatárral a felhők is összeérnek északon
a nyári hónapokban, télen úgyse látni messze,
ilyenkor a honnan lehetne csak biztos, ha napokig
pehelynyit sem havazna, s csupán a szélcsend követne.
A sivatagban a meleg, mint tükröződő délibáb
aszalja az agyam, s minden homokszem megcsikordul
talpam alatt; bár a nyílt tengeren se jobb: a zaklatott,
bús lélek akkor is eltéved, ha magába fordul.
Utoljára a tengeren
Már nem feszül a vászon, és nem fodrozódik
a felszín, és akár a szél, pihen a toll, ecset,
morajlik a mélység s a korhadó hajótest,
kísértetek lakják be az üres fedélzetet.
A tengernek nincs partja, nincsen széle, hossza,
üdvözlésül sirálycsapat zajongva nem fogad,
de játszik a hajnali fény a gálya mellett,
míg az ostort szorítva várom a hullámokat.
Prizmáink
A fénynek nem számít,
hogy hol törik meg:
a sportautó motorháztetőjén,
a vadászfegyver ravaszán,
a kedvesnek hitt szemében,
vagy annak a pohárnak a száján,
melyet utoljára a szádhoz emelsz.
