Ugrás a tartalomra

Időlejtő – Juhász Róbert versei

Léggömb 
 
Időlejtő
Juhász Róbert versei
 
 
Körkörösen
 
A plafon és az oldalfal horizontja
közé egyenes vonalat festettem,
minden oldalon, azóta is annak
mosolyogsz elszédülve, de rám meg
alig.
 
Ázott gabonaszaga van a hajadnak.
Malomkő a pupillám, megőrlöm
fürtjeidet.
 
A letört fülű kávéscsészén
láthatatlanul, koncentrikusan
rendeződik a zsír és a kosz.
Mindenkié másképp. Csak a tiéd
így.
 
Korom a tekintetem, leleplezi, hogy
itt jártál. Hogy miért néztem pont
rád?
 
A kölyökmacska sem választhatta
meg az érintő irányt, mikor egykori
barátom megpörgette a farkánál fogva.
Ott állni a leszakadt testrésszel a
kézben. Az az igazi büntetés, nem a
röppálya íve.
 
 
Félúton
 
Annyit nézted a természetfilmeket,
hogy magadat kívülről szemlélve
narrátorhangon köszönsz. A
napszaknak megfelelő üdvözlés
fogadás nélkül csúszik le az ereszen,
ott roppanva issza be a száraz fű.
Egyből az erkélyre sietsz. A csend
itt szeletelhető. Felordít a szék,
ahogy arrébb tolod, aztán visszaül a
helyére a némaság. Csak a
kirepülésre készülő madárfiókák
lármáznak. Két hete várod, hogy
kiszedhesd a szellőzőből a fészket.
A szagelszívó csörögve darálja le
nekik molekuláidat. Épp rálátsz
innen a komposztálóra. Végre
elmosolyodsz. Szerinted ez az igazi
istenjátszás. Te döntöd el, hol
rohadjon el, aminek el kell. Mielőtt
elkezdenéd veszettül rángatni a
terasz korlátját, röviden, de
határozottan rád fúj egy fellobbanó
gázpalack. Július van, nem lehet
disznóvágás. Elő is tűnik a
levegőztető nyílása mellől egy
hőlégballon. Most tanulhat
emelkedni. Tompán puffan egy
homokzsák a térkövön. Még pár
perc, és a szomszédok visítva
húzzák elő az ólból egy mentő kövér
szirénáját.
 
 
Időlejtő
 
Az égbolt deszkáján csak egy gomb a
Nap. Egy levágott ág mosolya napjaim
síkján. Rés a felhők erezetén.
Beszökik a hálóba a süllyedő redőny
lékjein át, s lézerkardja nyomán
füstölög a poros ismétlődés.
A takaró alatt összeérnek a vágyak
hideg lábai. Kipukkad egy nyálból fújt
földgömb.
A fejnehéz álmodók terheit átveszi a
memóriapárna. Ő még emlékszik az
arcok eredeti formájára.
 
 
Nagyfeszültség
 
Érzed, hogy nézlek. Találomra ütöd fel a
szemhéjadat, a könyvet. A szavak, amiket a
tekintetedből kiolvashatok, olyan elhasználtak, mint
egy télen-nyáron kint felejtett fólia. Töredeznek és
széthullanak.
Előre kódolt, hogy ki fogod mondani őket, ez egy
DNS-láncon forgó körhinta, már anyád is felült
veled rá.
A felső ajkadat ráfeszíti a fogsorodra az irigység,
ahogy a terveimről mesélek. Azt hittem örülsz majd,
hogy vannak ilyenjeim.
Mélyen megráz ez az arc. Még sosem volt rám senki
irigy. Egy helikopternek legalább felfűznek egy
piros labdát a távvezetékre, ha arra járna, de engem
teljesen váratlanul ért.
Te persze meg vagy győződve róla, hogy ismersz és
figyelmes vagy. Akkor sem szóltam, mikor az
igazolványom lejártának napján köszöntöttél meg
azzal az inggel.
Sosem hordtam inget. Egy labdát mondjuk hozhattál
volna.
 
 
Kiszámoló
 
Az est, mint egy visszatekert film,
takarózott be újabb és sötétebb,
de egyre vékonyabb hagymahéjaival.
 
A gránit szélén ültem, és néztem,
hogy sír a rétegek alá szorult
hiábavalóság.
 
Az állt a síron: „Csak a teste”,
de én tudtam, hogy már az sem.
Csak a beomlott koporsó.
 
Kettőegészháromtized méterrel ültem
fölötted, egy alma szárát csavargattam.
Találgattam, hány éves lehetsz.
 
Hogy legyen miben kapaszkodnom,
a fejfádba kapart, nagyobbik,
mohaette évszámból vonogattam ki a kisebbet.
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.