Magántenger a csontégbolt alatt – Eszteró István, Simon Adri és Vesztergom Andrea versei
Vesztergom Andrea
Platánkártyák
Mikor a kérgek érintik a földet:
magasságok méllyel kereszteződnek.
Tudom, hogy valamit ott visszahagytam,
ott, a mindent kiváltó pillanatban.
A félig olvadt, a félig nyers eget
megtörik szaggatott, színváltós hegek.
Felhőarcot old: azúrtól a zöldig,
a medencében türkiz tükröződik.
Összerendeződnek ártatlan-álnok
áterezhetetlen, membrános álmok.
Cserélhető ábrát vont rá a nyár a
beköltözhető, karcsú kártyavárra:
csak a gondolat lesz ott, mi festeget
lapokról lecsorgó szíves cseppeket,
s a tintát a kérgekről majd leoldja
a bizonyosság tiszta testű holdja.
Vesztergom Andrea
Glissando
Már lassuló lüktetéssel festeget
lucfenyő illatú hajótesteket
az est. Aranyból barna, mint a tőzeg,
s a színek maguktól elrendeződnek.
Már csak a ringó csillogás aranylik,
egyre ritkábban és éppen csak annyit,
ha az utolsó lidércfény előjön,
látható legyen, visszatükröződjön.
Valahol messze egy sirály felsikolt,
de meglehet, egy boldog csitri volt,
ki bátortalan-bájosan vadászna
holdas csókú, bűvös kirándulásra,
majd kipirult arccal, titkolózva jár,
övé e romlatlan tisztaságú nyár,
átrezeg ifjú kis álmán a Duna,
s az ábrándozás boldog tálentuma.
Már gyorsuló lüktetéssel festeget
holdból alácsorgó esőcseppeket
a hajnal. Úgy tűnik tán, mintha lenne
a nyárnak egy letisztult végtelenje.
Vesztergom Andrea
Évszakok helyett, ahol a tavasz sem jár
Miserioso
Szeptember-szövésű nyárutót farag
most az ősz, a színben ott a színtelen.
Hiánnyá hűlt minden csendesült harag,
hordozható, mint íratlan intelem,
a váz nehéz lesz, hajolni kényszerül,
közel a föld, az őznyomok csendesek,
a láthatatlan ősz búcsúékszerül
a nyárfákról egy-egy lebbenést leszeg.
Kortalannak tűnik: az ősz ősöreg,
sziklákba, mint hallgatag szavú vegyül,
gerincén csorognak gördülős kövek,
s megáll mindenek felett, tanúhegyül.
Eszteró István
Kagylósóhajba préselt morajjal
(tenger-szonettek)
Egy pillanatra minden szikla boldog
Az ifjúság Atlantisza örök
mélységbe hull, nyomát tudós sereg
kutatja, hol korok pora pereg
ion és dór oszlopromok között,
vagy északon, hol vadregényes fjordok
csipkéi fodrán köd foszlánya eltűnt,
amerre kedvest szöktet máig Peer Gynt,
s egy pillanatra minden szikla boldog.
Léptedre percek homokja csikordul,
időrétegek útelágazása
során emlékeid közül kifordul
egy város, utcák türkiz látomása,
s csak mégy a légi könnyűségű téren
egy holdsugárra fűzött levélszélen.
Eszteró István
Kék tenger magzatvizében
Itt a Kárpát-medencében,
kék tenger magzatvizében
kilenc hó s több évmillió
alatt nőtt az idilli jó,
tündéri kék, felhőpólyás
hegyormok közt Erdély folyvást,
míg reménység tenyerében
ringott a bölcsője régen,
s csodatevő Szűz Mária
elé lehetett állnia
imádkozó fenyvesek közt,
kik lelküket s minden eszközt
ölébe, lábához szórtak,
azóta mind hozzá szól csak.
Eszteró István
Márványhullám ölel két alakot
Márvány-tengerbe örök hűséghorgony
acélujjával fogódzik Mikes
szabadsággal élten túl is hites
hű szelleme, a nyájas-derűs zordon,
ki nem mártózott tengerbe, se tóba,
s nem láthatta, haj, mellre simult ingben
Zsuzsiját, ámde kétest el ne higgyen
a fáma máma, pedig jó lett volna…
Azért a partra képzelhet utókor
egymásra tolult nedves combot, ajkat,
mikor a hév fellángolva utolszor
mézédes örök pillanatért kajtat,
s márványhullám ölel két alakot
kiket a vágy szoborrá faragott.
Eszteró István
Ha derűs órát árnyékolna börtön
Volt költő, aki nem láthatott tengert
hullámzani, holott az ő szívében
morajlott ádáz poklok ellenében
a dal, mely tönkre ártó szellemet vert,
s ma levélélen lépdel, mintha szörfön
vitorlázva gyöngyházspirálon tör ki
új Pannon-tenger mélyéből Petőfi,
ha derűs órát árnyékolna börtön….
Vannak még költők, Kányádi épp elment,
akiknek sajgó szíve dobbanása
hitvány hajóit örvényekbe ássa,
s villám klikkjével Isten mindent elment
a képernyőként sötétlő egére,
hogy emlékezzünk, mért vagyunk, mi végre.
Eszteró István
Kagylósóhajba préselt morajjal
Földünk kék színe és gömbölyű bája,
fehér fodrokat égre forgató,
szellők álmához hasonlítható,
átlátszó selyemként lengő szoknyája,
villámló felhőkkel rúzsozott szája,
orkánok torkába kóstoló,
időket homokká morzsoló
szirénvágyaknak apálya, dagálya:
te világot vajúdva teremtő tenger,
ki kagylósóhajba préselt morajjal
a szülések után azon mereng el,
palackszemét közt kátránnyal, olajjal
beszennyezetten szétterülő hajjal
kihez is szóljon ilyenkor az ember?!
Eszteró István
Hatalmas dáridón
Tengerek istene, Poszeidón,
akit az apja lenyelt félelmében,
ma sem bírhat a világ ép elmével
felmérni, embervér kosz-e időn,
elég-e minden tenger, óceán
súrolni, mosni a lelkeket sikálva,
mit Ágnes asszony lötykölt mindhiába,
ha egyszer elfogy bűnbánat, elán,
bronzbőrű hullák a hullámok hátán
időáramlatot merre terelnek,
torkok vért húsra, húst hol vérre nyelnek,
s bukott istenekre böfög a sátán
világraszóló, hatalmas dáridón,
a tengerparton, gyönyörű nyáridőn?
Eszteró István
Magántenger
Magántenger a csontégbolt alatt
agyad hullámzó cseles árja,
hol gondolathajóknak száza
navigál feszt, szerelmes kék halak
ficánkolnak, az érzelem naszád
szelekbe bomlott vitorlájú,
naponta csőre töltött ágyú
pártol lelket, törékeny sejthazát.
Az aranyhal itt riadt példány,
milyet kifogni nincsen alkalom,
a tengert meggyalázó érán
elúszott már mesén, kihalt dalon,
de kívánságod, mind a hármat,
ne hagyd, míg tengered kiszárad.
Simon Adri
Tenger-villanella
A tenger elöntött emésztőgödör.
Mint ínségben nagy szánhúzó kutyák,
éjjel az emberek életére tör.
Olcsó, durván bódító fénylikőr
a sejtfalon villódzva áramlik át,
a tenger elöntött emésztőgödör.
Aki saját celláján börtönőr,
gazdátlan bolygó ott a külvilág,
s még éjjel önmaga életére tör.
A párolgó hús az instant gyönyör,
ínségben nagy szánhúzó kutyák,
a tenger betemetett meszesgödör.
Nyelvet, kultúrát eltöröl,
elönti forrón fél Amerikát,
éjjel az emberek életére tör.
Egy olajfoltban visszatündököl,
s mint ínségben a szánhúzó kutyák,
éjjel az emberek életére tör.
A tenger elöntött emésztőgödör.
