Vér vagy rubintgyöngy – Lackfi János regényrészlete

Emberi fül az ablakpárkányon. Kinek a füle? Hogy került oda? Hogy került le a gazdájáról? Élő az illető, vagy már halott? Mit lehet ilyenkor tenni? A regény átlagos, tizenhét éves főhőse ebben a különleges helyzetben találja magát: a szokványosnál eggyel több füle lesz. Az esetből nyomozás kerekedik, rendőrségi ügy, majd ámokfutás, élethalál-harc, verseny az idővel...

Beléptem a lakásba, és kinyitottam a konyhaablakot. Nem volt különösebb okom közelebbről megnézni a párkányt, csak amikor jöttem hazafelé, olyan furának tűnt, van ott valami kis vacak, kotorásztam az emlékezetemben, ott volt-e az azelőtti meg a még azelőtti napon is, ennyire sügér lennék, hogy nem emlékszem rá? És akkor csoda, hogy az öregek elfelejtik a dolgokat. Igaz, őket nem nyomasztják folyton azzal, hogy így az érettségi meg úgy az érettségi, majd meglátjuk, hogy ha nem készülünk, össze fogunk menni, mint a bakter pöcse a hideg vízben. Mondta a matektanár, és perverzen vigyorgott. Néha már azt hiszem, tizenhét évesen is túl sokat éltem. Többet a kelleténél. Mindenesetre egyre több olyan dolog jut eszembe, amiről nem akarom, hogy eszembe jusson. És egyre több olyasmit felejtek el, amit nem akarnék elfelejteni.

Ma is magam előtt látom, mint akkor először. Kinézek, és a párkány kőlapja kellős közepén ott az a fül. Mellette egyetlen, de tényleg csak egyetlenegy tökéletesen gömbölyű vércsepp. Mint egy ékkő vagy valami rubingyöngy. Egy ízléstelen film kelléke, karib-tengeri kalózok színpadi hajófedélzete, szoláriumban barnult, szőrtelen mellkasok, a pasik arcán festői kosz, látszik, hogy dolgozott a sminkes, a nők szempillája mint valami seprű, kibuggyan a mellük a ruhából. Plusz egy rubinkő, amelyért ölnek-halnak.

Hittem is, nem is, lehetne idióta műanyag játék, kikapart szemgolyót utánzó gumilabdát is lehet venni ma már, meg marék taknyot, amit rácsapunk az ablaküvegre, és cuppog lefelé, mint valami puhatestű... Fülemben zúgott a vér, karom elzsibbadt, szemem előtt karikák villogtak. Az mégsem lehet... Valamit tenni kell, ne állj itt, mint egy idióta! Szétnéztem, vajon ki hagyta ezt itt, milyen céllal, milyen okból. Nincs-e a hűtőn felirat: FÜL AZ ABLAKPÁRKÁNYON, KAJA A HŰTŐBEN, PUSZI! Hülye átverés az egész? Körben a kert, a szomszéd előtt egy halom sóder, valamit betonoznak. A másik szomszéd éppen fát hasogatott. Apám lenézte érte, tipikus girnyó, nem készül fel fával a télre, aztán a nedvessel kell fűtenie, szét fog esni a kályhája, ha nem szakszerűen használja. A paraszti társadalom kivetette magából az ilyen hígagyúakat. Amúgy sehol senki. Csak én meg a nap. Csak én meg a nap meg az ég. Én meg a nap meg a fül meg az ég.

Hogy jön ide az apám? Hogy jön oda mindenhová, tolakszik be a gondolataimba, szól ki a fejemből, pofázik bele mindenbe, kényszerít dolgokra? Ja, úgy, hogy az apám. Kinéz a szememből, kiszól a számon, randalíroz a fejemben. Nem akarok olyan lenni, mint ő. Olyan vagyok, mint ő.

Most mit csináljak? Mit csinálnék: megfogtam a fület, de győzött anyám tisztaságmániája, aki mindig mérges volt ránk, ha valami undorítót fogtunk meg kézzel. Tudod, hány millió baktérium röpül be most a szervezetedbe boldogan? Agyhártyagyulladást akarsz kapni? Száj- és körömfájást? Kergemarhakórt? Előszedtem egy papírzsepit, avval tapogattam. Puha bőr, pamacs szőr, rugalmas cimpa. Ez nem vicc, nem beugratás. Hányingerem támadt, megszédültem, beomlott az ég, összedőlt a ház. Most majd mindenki idegyűlik, és meglát engem a füllel kezemben.

Nem jött senki. Zsibbadt csend. Csak a kutya közeledett farkát csóválva, bánatos bután. Lerogytam az egyik székre az ebédlőben, és az asztal közepére dobtam a fület zsebkendőstül, mintha izzó parázs lenne, nem bírnám tovább fogni. Zakatoltak a gondolataim.

Apám reggel korán elment taxizni. Anyám tanít, a kicsiket elkísérte oviba-suliba, én meg felszálltam a buszra. A nagy sietségben itt hagytam a reggeli teámat, most palackostul ott állt kihűlve a konyhapulton. Odarohantam, fuldokolva kiittam a félliteres üveget. Mi a fene ez, Uramisten, mi a fene? Reménykedtem, hogy mire az üveg kiürül, a fül eltűnik az asztalról. Folyadékhiány következtében fellépő hallucináció. Egy másik mátrixból pottyant ide, és most visszanyelte magába az a térdimenzió. Álmodtam az egészet, de végül felébredtem.

Ott a fül az asztalon. Ömlenek a bacilusok a családi asztalra, mindent elárasztanak az ismeretlen, láthatatlan kórokozók, és amikor anyáék belépnek az ajtón, a sok parazita nekik esik, lerágja arcukról a bőrt, befalja őket, mint a zombifilmekben. Nem kellene zombifilmeket nézni, akármekkora poénnak tartják a többiek. De hát itt vagyok egy zombifilm közepén! Ott egy fül az ebédlőasztalon! Megkattantam, vagy mi ez?

Felüvöltöttem, odaugrottam, fogtam a fület, kivágtam a nyitva maradt ablakon. Utána, mint egy őrült, a csaphoz szaladtam, és mostam, mostam, sikáltam a kezemet, amíg rá nem jöttem, hogy a forró víz vörösre égeti a bőröm. Nem mertem kinézni a kertbe. Újra levágódtam a székemre. Na jó, gondolkozzunk józanul!

Ilyenkor a filmekben mindig megisznak egy röviditalt. Nem voltam antialkoholista, de most kihánytam volna. Lélegezzünk ütemesen. Csillapodjon a pulzus. Egyáltalán megnéztem-e, hogy bal fül vagy jobb fül? Ezt a baromságot! Mit számít az? Akinek levágták, annak igenis számít. Várjunk csak. Bal, bal fül volt, amennyire emlékeztem. Megtapogattam a saját bal fülemet, mintha ez segítene valamit. Aztán elkaptam a kezemet, hátha még mindig fertőző, és most két pillanat alatt lesorvadna a fél fejem valami leprától. Aztán eszembe jutott, hogy az az ismeretlen fül valószínűleg visszavarrható még, hiszen hideg van odakinn, rohadás pedig nem látszott rajta, sem feketedés, mint a helyszínelős filmekben.

Mi van, ha ez a fül a mi családunkból valakié? A kicsiké nem lehet, jó nagy, húsos és porcogós. Anyáméból nem lóg szőrcsimbók. Apámé sem ilyen. Vagy mégis? Ki nézi meg alaposan a másik fülét? Még a száját, orrát, szemöldökét csak-csak, főleg mióta a kislányok kezdik a divatmajomkodást. Hogy szedni kéne a szemöldökömet, mert összeér középen. Mondja ezt nekem egy másodikos kis csipisz, sminkkészlettel összekent, halál komoly pofával. És ne röhögjem el magam. Most persze nem volt kedvem röhögni, hiszen ki állíthatja, hogy nem apám füle az ott, és hogy nem kellene sürgősen visszavarrni.

A plébi mesélt valami favágóról, aki fenn, a havasokban láncfűrésszel lenyisszantotta a bal kezét, aztán felszedte a fűrészporból, egy zacskóba tette, elindult a városba, több órát gyalogolt, felkéredzkedett valami traktorra, és elvergődött a kórházba. Ott aztán mindenkinek kisebb gondja nagyobb volt, mint az ő levágott, alighanem már el is halt keze, egymás hegyén-hátán vártak az emberek, mindnek elég a maga baja. Őt meg udvariasan kikísérték volna, hiszen még társadalombiztosítása sincsen, ha úgy vesszük, nem is létezik, ugyan mit akar itt. Erre térdre rogyott, üvöltve óbégatni kezdett, és könyörgött, hadonászott a zacskóból előhalászott, véres, fűrészporos kezével, hogy segítsenek rajta, ne hagyják cserben, az Isten áldja vagy verje meg mindet... Nyílt az ajtó, kijött a nagy ricsajra egy sebész, finom aranykeretes szemüveggel, gumikesztyűben, mi folyik itt, kérem. Az öregnek taknya-nyála egybefolyt, úgy kúszott oda hozzá, egyre rimánkodott, a doki pedig biccentett, és már hozták is befelé a fanyűvőt a műtőbe. Csodamódon megmaradt a keze, használni is tudta utána, pedig az orvos sem kötött volna erre komolyabb fogadást. A plébi persze levonta a tanulságot – ő mindig levonja a tanulságot –, hogy mi miért adjuk fel mindig túl korán, hol vagyunk állhatatosságban és könyörgésben ehhez az egyszerű jó emberhez képest. Inkább csak legyintenénk, ez van, élnénk tovább kéz nélkül. Vagy fül nélkül. Mi van, ha tényleg az apám füle? Apám szokta nekem viccből mondani, hogy az apád füle, az. Nem nagy vicc.

 (Részlet a hamarosan megjelenő Levágott fül című regényből)