Bökkenők és stációk
„Mint oly sokan, ő is számol és küzd az idővel. Munkál ebben némi rejtett keserűség, de a sors elfogadásának mozzanata is. Nem harcol a végzettel, hanem megkísérli a méltó létezést – életben és irodalomban egyaránt.” – Csontos János verskötetét Bakonyi István mutatja be.
Egy sokszínű és gazdag alkotói pálya újabb eredménye Csontos János Ezeregy nappal című, utolsó verseskötete. Utolsóvá minősítette súlyos, hirtelen és fiatalon jött, kegyetlen halála. Gondolhatnánk arra is, hogy a kötetcím válasz a legismertebb arab mesegyűjteményre, csak itt nem az éjszaka uralkodik… A bevezető kétsoros azonban így hangzik: „A napok és az éjek összefolynak – / elhálja nászát tegnappal a holnap.” (Ezeregy nappal) Mindez nem igazolja a mesékkel való egybevetést.
Még néhány szót a sokszínűségről. A Magyar Írószövetségben e kötettel együtt mutatták be Csontos másik két könyvét a filmes forgatókönyvekkel, írókról és építészekről, a termékenység és a kultúra szolgálatának bizonyítékaiként. S ha már itt tartunk, akkor jegyezzük meg, hogy Vitéz Ferenc monográfiájának meg ez a címe: Csontos János, az ezredváltó magyar Dante (Coldwell ART BT, 2016). Ez a megjelölés azonban nem a költő, hanem az Angyaldekameron című nagyregényre vonatkozik, ám mindenképpen jelzi az életmű vállalkozó szellem(i/)űségét…
Az új verseskötet egyik vezérfonala a vers születésének kérdései mentén húzódik. Ezt igazolja az igencsak kiemelt helyen, a hátsó borítón olvasható Kérdések Weöreshöz című nyolcsoros: „Ha vers tényleg születik, / s nem lebeg öröktől az űrben / abszolút nullfokra lehűlten, / ki a doktor s a szüle itt? // Ki kíséri a küszöbig, / ha lesben áll a metsző tőrkés? / És ha az abortusz a döntés, / ki taszítja a küretig?” Nyilvánvaló az utalás a jeles költőelőd hajdani doktori disszertációjának címére: A vers születése. Ugyanakkor Nagy László híres kérdései is eszünkbe juthatnak a Ki viszi át a Szerelmet? című örökzöldjéből. Az itteni kérdések egyszerre játékosak és létértelmezők, mindenképpen a művészet és az ember szoros kapcsolódására figyelmeztetnek, kellő bölcsességgel párosulva.
Formailag is utalhatunk Weöres hatására, legalábbis ami a többnyire hagyományosnak mondható, kötött forma tiszteletét jelenti, adott esetben bravúros rímtechnikával; akár a privátszféra helyenként drámai kitárulkozásáról, akár a kedvenc utazások élményeinek rögzítéséről legyen szó. De hasonlóképpen élvezhető az, ahogy a társadalmi gondokról, a filmes tapasztalatok versbe emeléséről vagy éppen a végső tömörítésről kapunk élményt. Mögötte ott a kollektivitás igénye, ami látható abból is, hogy kiknek ajánlja verseit (Szakolczay Lajos, Péntek Imre, Oláh János, Ferdinandy György, Szondi György, Ágh István, Szőcs Géza vagy Zsille Gábor). Mindezt igen aktívan teszi: a másfél száz oldalas kötet mintegy jó két esztendő termése.
Közben, mint oly sokan, ő is számol és küzd az idővel, ahogy ezt már a címadó kétsorosban is láthattuk. Munkál ebben némi rejtett keserűség, de a sors elfogadásának mozzanata is. Nem harcol a végzettel, hanem megkísérli a méltó létezést. Életben és irodalomban egyaránt. Lírája ötvözi az antik hagyományra épülő beszéd- és látásmódot a később századok sok vívmányával, értékével, s ebből születik meg a modern világot magába foglaló költészete. Közben játékosan idéz meg korábbi és jelenlegi költőtársakat egy-egy frappáns gondolattal (Négy évszak, Túlélő-show). Iróniában is gazdag a hangja (Irodalmi élet), mögötte bölcs életszemlélettel és jó ízléssel. Fontos szavak, fogalmak nála a fény, a remény, az ősz. Fontos intellektualitása, őszinte kitárulkozása.
S persze ott van lírájában napjaink világa, akár a világháló és a modern valóság is beszüremkedik a szövegekbe. Helyenként ilyen szép megoldással: „Mint kósza lélek kiröppensz magadból / holt idegenné lesz a lenti táj / úgy leskelsz le a didergő magasból / mint dzsípieszét elvesztett madár…” (Jóslat) Itt is, másutt is következetesen magyar fonetikával írja le az idegen szavakat, itt ráadásul új jelentéssel is párosul, hiszen tagolhatjuk így is a szót: dzsípi eszét… Mindez együtt van jelen a tűnődéssel, a létezés mély tartalmainak kutatásával. Ez nem zárja ki, hogy némi bizonytalanság is felszínre kerül, pl. a Talán soraiban: „Talán a szív talán az öl / lesz ami kéjjel öldököl // Talán eljutsz a benti részig / mielőtt minden elenyészik // Talán az élettel pörögve / kívülálló maradsz örökre // Talán a programozott talány / vagy egy esetleges talán.” Persze több ez, mint bizonytalanság, inkább egy remek drámai monológ ugyancsak alapkérdésekről.
Ugyanakkor vannak biztos pontok, pl. a legfontosabb emberi kapcsolat ereje. Ahogy a Bájoló mutatja: „…el ne mozdulhass, ha nem akarom, / boldog-egy lehessünk véremmel morajlón, / szuszogásod legyen éji takaróm!” Mennyire más, mennyivel szelídebb ez az egész, mint pl. a Szabó Lőrinc-i bírvágy a legintimebb kapcsolatban! (Semmiért egészen) Persze a háttérben ott a folyton visszatérő keserűség, a test és a lélek veszendőségének gondja. Ez a gond másutt nemzeti mértéket ölt, legfőképpen a Vörösmarty Mihály emlékének ajánlott remeklésben, a Nostradamus apokrif jóslatában. Nagy lélegzetű, nagy ívű versbeszéd ez a mű, összetett korképpel és kórképpel. A nagy romantikus elődhöz méltó drámai áradással, szabad formában, az idő beteljesedéséről. Már jelzett monográfiájában Vitéz Ferenc is különös erőt lát ebben a műben, ami 2016 virágvasárnapján íródott. Azon a napon, amikor a keresztény világ ama bizonyos nagy bevonulásra emlékezett…
Csontos János rövid életében különös jelentősége volt az utazásnak; filmes tevékenysége okán például. A világ sok országában megfordult, telítődött élményekkel. Mindezek lenyomata számos vers is, melyek a Bédekker című ciklusban olvashatók. Vezérgondolata: „Az utazás a halál tagadása.” Az úton levés állapota egyébként sem mellőzendő a művészetben, az irodalomban. On the Road… Az út Csontosnál egyfajta életmetafora. Földrajzilag Kínától Sidney-ig terjed, illetve ahogyan magyarítja: Szidniig… Bizonyos szempontból bédekkereinek egynémelyike Babits Mihály híres, Messze-messze című miniatűrjének szellemi rokona, bár itt mozgalmasabbak a képek. Persze azt is tudjuk, hogy a költőutódnak azért több lehetősége volt utazni, mint legendás elődjének. Az is fontos, hogy verseiben az élményrögzítés mellett egyfajta belső utazásnak is tanúi lehetünk, a szellem szabad szárnyalása által. Közben azért képzeletben beutazhatjuk a világ szép tájait, városait. Egy-egy jellemző részletet mutat be a költő, különös tekintettel a táj és kultúra viszonyaira. Az ajánlások is frappánsak, olyan írótársaknak szólnak, akiknek közük van az adott utazáshoz. (Zsille Gábor lengyel, Szondi György bolgár, Ferdinandy György Puerto Ricó-i kapcsolatai jelennek meg így többek között.) És van közöttük miniatűr, és van nagy lélegzetű, áradó versbeszéd is, mint pl. a Szanhuáni szép napok. Ez utóbbi tabló méretű, képekben gazdag versvilág. Már-már az élet teljességét veszi birtokba itt. Így: „…poétesszák és büszke kormányzónők / megfékeznek sok elvadult macsót / kik kapualjakban húzzák a lóbőrt / s az utcák szegletén megtűrt a csók / a kétkedőknek hedonista érv ez / az élet mégis fényesebb s nagyobb / hisz úgyis elmész nem szégyen hogy élvezz / ringatnak szanhuáni szép napok.”
A Bökkenők ciklusának világa más jellegű. Egyrészt jellemzi a formai gazdagság, az eredeti ötletek és játékok sora. Itt is van utazás, csak éppen itthoni változatban. A Botor bordalok darabjai a magyar borvidékekre kalauzolják el az olvasót. Eszünkbe juttatja Csontos itt, hogy számára a haza és a nagyvilág, a magyarság és az egyetemesség egyaránt fontos. Líráját is ez a szemléletmód determinálja. Itt könnyed, olvasmányos a hangnem, mondókákkal, rigmusokkal. Például ily módon: „…Kedvünk odafent legyen: / dúskálunk is Lentihegyen / túllendülve pinteken, / csüggedve sápadt Pénteken…” Tehát az irodalmi alakok is jelen vannak ezekben a részletekben. S a „bökkenőkben” mintha Weöres Sándor szólna hozzánk. Finom pajzánsággal, szellemi fintorokkal. Aforizmaszerű bölcselkedéssel, néhol kancsal rímekkel. Egysorosokban és máskor haikuban. Ez utóbbi így szól: „Alfred Nobel is / Bob Dylan-díjat kapott / de nem veszi át.” Nyers utalás a sokakban vihart kavart elismerésre…
Aztán a Stációk ciklusának drámai, önismeretet és önvizsgálatot fölmutató versei tárulnak elénk. Pőre szembenézés a tényekkel – annak tudatában, hogy „Futnak az órák / roppan az égbolt / égnek a könyvek / némul a dal…” (Időzavar). És valljuk be: valamennyien valamiféle időzavarban élünk! Az idő szorításában. Pedig nem az órák, a percek vagy az évek mennek gyorsabban, hanem a létezés elemei. Itt az őszi árnyak jelenléte fokozza a lírai szépséget. A betegség mint fő ellenfél és vele szemben a győzelem vágya, és ami talán a legfontosabb: a munka, a tevékeny élet. Ugyan aggodalmak és kétségek között, ám rendkívül egészséges életszemlélettel. Ez a ciklus tartalmazza a legérettebb verseket. A nagy felismerések egyike: „…Nincsen ítész sem, aki büntet / s aki jutalmaz – csak te vagy. / Eredben régi verssor lüktet: / időd az örök pillanat…”
Meghitt és intim ez a költői világ, középpontjában a szeretet oly sok megnyilvánulásával. Gyönyörű befejezése modern kori zsoltári hangulatban: „Életem ötvenötödik évében / tud engem az Isten ingázó révében / áldom bölcsességét tücskösen kérészen / hálával mi jóban volt s lehet még részem.” Egyben a magyar irodalmi nyelv folytonosságát is hirdeti a remek kötet végkifejlete.
Most, a költő halálának friss és borzongató, tragikus élményekor mennyire másképpen szólnak ezek a szavak! Egy korán lezárult alkotói pálya fájdalmas lírai dokumentumaként. A folytatás reménytelenségében…
Bakonyi István
Csontos János: Ezeregy nappal. Magyar Napló Kiadó, 2017
