Időtlen nyár
Balla Zsófiának
Sem közös rémület,
sem közös sors, mely így is
megbontatlanul fölöttünk lebeg,
sem erős pajzsunk, közös nevetésünk,
semmi, ami közös emberben, jelben,
nem védhetett a nyári mélyben.
(A nyár barlangja)
Szárítókötélen ruhák,
üde, izgága illat száll a nyárban,
de fehér lepedőjét Ágnes asszony
rég elszaggatta,
csak foltok maradtak,
és télre emlékeztető
kockahideg fodrok,
ez a június inkább október,
ideges huzatos, nyákos, esős, fekete,
lábára tompazöld mohát húz az este,
jeget csurgat a mennybolt.
Csönd térde roppan,
mázsás a magány,
múlt nyarak arca
néz vissza a tóból,
emlékek, mosoly, táj.
Száraz, hosszú séta a nemlét,
a hallgatás izzó szeméből
olvas hieroglifákat a tér, s a
barátság bóvli, mit félredobnak,
ha a vásárban cifrább portékát
mutat fel a kofa,
lógsz, mint pótgomb
az ünneplőkabát
zsebébe varrva.
Nincs kedved ehhez a tánchoz,
talán átviszik még a szerelmet a túlsó partra,
a nyár mély barlangjából égi zenitre,
a láthatárról lehasad a fény,
magadhoz hívod,
kitart a melankolikus őszig,
elraktározod rosszabb időkre,
téli délutánon reggelt szősz belőle,
ha a költők nem csüggednek
az embertőzsde dübörgő ünnepében,
hársízű derű nyílhat a szóból,
nyár lesz,
örök és időtlen
káprázat a szívben,
s kering a vérben a lelkesedés.
