Műveljük kertjeinket – írók a nyárban – Géczi János: Apolló
Nyári sorozatunkban arra kértük az Irodalmi Jelen szerzőit, küldjenek képeket kertjükről vagy nyaralóhelyükről, és írjanak hozzá pár sort, mit jelent számukra a bekerített, saját vagy épp a végtelen, a természet birtokolta kert. Géczi János képeit és versét közöljük.
Mottó:
Nyár. Kert. Csönd. Dél.
Ég. Föld. Fák. Szél.
Méh döng. Gyík vár.
Pók ring. Légy száll.
Jó itt. Nincs más
csak a kis ház.
Kint csönd és fény.
Bent te meg én.
Szabó Lőrinc: Nyár
Géczi János
Apolló
Sötét természete a napnak
lassan derül ki
átnézve a lombján a fenyőágnak.
Lebeg, háttal a víznek,
majd a levegő átlátszó felvonóján
emelkedik a szikla fölé,
lendül egyre feljebb.
A szírt, borítja kövirózsa, sómoszat
s bár belül tele rakta a kagylók és lábasfejűek váza,
mint zsákot a bezsúfolt sötét,
pínealiget sok tűs avarjában hever el.
Monstrum, merő türelemmel lecsutakolva,
méltó talapzata bármi látomásnak.
A levegő remeg, vele a vidék.
Rovar cirpel, kabóca tán, a jelenetből
felriasszon, ki, amit megpillant,
azt jogcím nélkül nézi.
Fényes bőrűnek találom, két vállszögletén
egy pár fekete holdudvarú piros folttal.
Aki őt meglátom, a hős, én vagyok-e,
vagy ő, aki teremt, őt meglátnom?
Mely mítosznak helye húzódik itt meg,
hol vétségek születnek és bűnhődések,
s kitaposva foltban a gyep, ahová
nézni az elhagyott szülőhelyet visszajár,
mint nappali ragyogás a virágra,
a fő és számos mellékszereplő, hol elmaradt
a seregnyi fő- és mellékszerep?
A fenyőcsúcsok hegységében
a kék kupola alatt lebeg.
Lehetne azt mondani, rácsattan
az antik istenek sorsa, a csőr formájú fátum,
a levelekre hull, mit eddig megkímélt,
a tört lepkeszárny, a potroh maradványa,
hogy legyen a vers olvasójának panaszra tárgya,
de nem.
Elmozdítja a gallyat a kísértő mozdulat,
szemembe csap a Nap.
Kapcsolódó anyag:
