Egy kiállítás margójára és Uri Asaf „A rózsa türelme” című kötetének bemutatójához
Kiállításmegnyitóval egybekötött könyvbemutatót tartottak az Izraeli Kulturális Intézetben: Uri Asaf A rózsa türelme című verseskötete mellett festményeit is megismerhette a közönség. Illés Andrea, a Scolar Kiadó főszerkesztőjének kiállításmegnyitó-beszéde.
Egy kiállítás margójára és Uri Asaf „A rózsa türelme” című kötetének bemutatójához
Uri Asaf költészete a kortárs magyar líratörténet egyik különleges virága – hatalmas színpompájával önmagában virul. Szárához is hozzáférhetünk – ám csak úgy, ha az ágakat félrehajtjuk… Amolyan szinte előd nélküli, mégis ősi, megrendítő erejű művészet ez, amely gesztusaiban több ezer esztendős tudás bölcsességét őrzi. Benne van a zsidóság, de benne van a magyarság, benne foglaltatik az elvándorlás, a vándorlás, de a hazatalálás érzése-vágya és a békesség óhaja is.
Uri Asaf – gyengéd költő, finom, megbocsátó lélekkel, érzékenységgel áldva-átkozva. Művészete túllép a világiasságon, a mindennapokon, nem azokra reflektál. Melankóliába hajló rendületlen derűje és a megpróbáltatásokon túli életigenlése mintha fölötte állna mindenen. Nem evilági e költészet, mely tele van misztériummal, misztikummal, az isteni tisztaság utáni vággyal.
Mintha valahol lebegne, nem is a földön járna az alkotójuk, hanem egy varázslatos csodavilágban – EGY LABIRINTUSOKKAL SZABDALT KERTBEN (talán ezt a lenyomatot őrzi az égből lepillantva a kötet borítója – Rajka Mária munkája).
„A kert mindent kifejez,
Látszik rajta az ember keze,
A szívem kert, kézen fogva vezet.”
Ezt a kert motívumot véltem felfedezni nemcsak A kert című költeményben, hanem ebben a teljes lírai csokorban, melyet Báthori Csaba válogatása tár elénk. „A rózsa türelmé”-nek kertje tobzódik a színekben: négy folyó szabdalja (Négy folyó című vers), földrészeket jár át, a kabbala négy színe – vörös, zöld, fehér, fekete – pompázza, és ott vannak a vörösön túli színek, az olvadt arany, a szépiabarna, a szürkék ezüstje, a sárga. Mindezek együtt gyöngyözik életszerűvé. Még inkább édenszerűvé. Hiszen növények lakják e kertet: rózsa, liliom, búzavirág, juhar, jegenye, ambrózia, pisztácia, mák, gránátalma, áfonya…
És van illata. Mediterrán forróság árad belőle, ege vészjóslóan villámlik, vibrál-reszket, közel érezhetjük a halált; napja szikrázik, sivataga sósan-maróan tüzel, s Jeruzsálem vagy a magyar mezőváros már-már plasztikusan, teremtően metszi e kertvilágot.
S ahogy e teremben körülnézünk: egyértelmű, hogy Uri Asaf művészete elválaszthatatlanul egybeforrt: nincs önmagában kötészete és festészete – e kettő olyannyira énjéhez tartozik, mint a bal kéz és a jobb kéz az emberi testhez: a kettő együttesen alkotja a tökéletest. Ő maga különböző „énjeiről” egy internetes irodalmi portálnak így nyilatkozott: „Fontosabb számomra az írás. A rajz egyfajta fegyverhordozó, vagy muníció: példával élve: az írás az íj, és a rajz világa a tegez a képekkel, a nyilakkal. Így függnek össze.”
