Nincs mese, az ostobaság halhatatlan

Spiró György vitriolos társadalomkritikát tár elénk Kőbéka című új regényében, nemcsak a magyar közéleti-politika viszonyokra vonatkoztatva. A hülyeség globális, fogalmazhatnánk meg a szürreális mesefolyam tanulságát, hiszen a mese végén nem maradhat el a tanulság sem.  Laik Eszter írása.

Spiró György regényének főhőse megpillant egy kőből faragott, vízköpő békaszobrot egy kicsiny medence partján, amely a regény egyik „kulcs”-helyszínén áll. A mesei szimbólum számos asszociációra nyújt lehetőséget, elsősorban arra, hogy ebből a békából bizonyosan nem lesz már királyfi. Az időtlenségbe belekövülve üldögél a medenceparton, és mint egy elátkozott szemtanú figyeli maga körül a bolondok – merthogy egy patinás elmegyógyintézet kertjében járunk – jövés-menését a történelemben. A regény alcíme szerint mesély, és a mese jelentőségéről épp a fenti tér-idő váltás előtt olvashatunk alaposabb eszmefuttatást a kötetben. „A mese a mi egyetlen csápunk a valóság felé. A mese bevallja, hogy hazudik; ez az egyetlen becsületes álláspont. Az összes többi nézet (…) a legaljasabb módon hazudik.” Spiró egyfelől a hazugságok erdejének tart görbe tükröt szürreális prózai eposza által, másfelől a játékosság, a kifordítottság, a „komolytalanság” eszközével közelít a történelem soha meg nem válaszolható kérdéseihez.

A regény műfaji-hangulati elődjének tekinthető a Feleségverseny, az író közel tíz évvel ezelőtti kisregénye, amely szintén egy utópiába oltott maró szatíra, politikai pamflet, társadalmi karikatúra. A Feleségverseny egyik emblematikus mondata, miszerint „az ilyen regényt a hülye is megérti, és ez kurva nagy dolog”. Az emberi hülyeség a Kőbékában előlép regényszervező elvvé, és Spiró az oktondiságot, a tanulatlanságot, a szűk látókört, illetve a teljes vakságot teszi meg gúnyirata tárgyául. Az előzménnyel ellentétben itt már nemcsak a magyar politikai és közéletre vonatkoztatva – az író a hülyeség globális mivoltáról rántja le a leplet, amelyben főhőse magyarságát is lépten-nyomon kifacsarják, átértelmezik, „felturbózzák”, mert kevésnek tartják a világban való boldoguláshoz. A Kőbéka ugyanis egy országokon és kontinenseken átívelő utazóregény, ahol se vége, se hossza a helyszínek, szereplők, rezsimek váltakozásának.

Melák Kálmán, a történet főhőse egy Záp nevű községben születik (a számos beszélő név közül a Záp A rátóti csikótojás ismert bolondmeséjének világát is megidézi az olvasóban), ahol „megválasztották ispánnak a leghülyébbet”, vagyis Kálmánkát. Az ispánság után az első utalás a történések idejére csak jó néhány oldallal később következik: „Történt mindez a Margit hídnál, és nem a Lágymányosinál, amelyet Rákócziról, majd Orbánról, majd Horthyról, majd Kádárról neveztek el, mielőtt ismét a Lágymányosi nevet kapta.” Egy a múlt elemeiből konstruált jövőben kezdődnek tehát az önálló gondolkodásra képtelen főhős hányattatásai.

A balekság a szatírák legjobb alapanyaga, különösen, ha az író azon a kötélen egyensúlyozva tartja meg hősét, ahol egyszerre szánjuk és nevetjük a kisembert, mint például az orosz irodalom klasszikus szerencsétlenjeit, vagy a Bacsó-kisregény, A tanú hősét, Pelikán Józsefet. Ezektől azonban élesen megkülönbözteti valami a Kőbéka Kálmánkáját, mégpedig a figura teljes passzivitása. Hányattatásai semmilyen tragikus színezetet nem kapnak, mivel Melák Kálmánt sem szándék, sem törekvés, sem félelmek nem jellemzik. Nem egy fennálló társadalmi rend igazságtalan gépezetében küzd a megmaradásáért és jogos jussáért – Kálmánka abszurd módon nem szorong semmitől és nem harcol semmiért; fabábu módjára hagyja magát dobáltatni a képtelenebbnél képtelenebb események által. Mintha mindig elfogadná, hogy „a lehetséges világok legjobbikában” él – ha börtönbe zárják, ott is boldog, ha amerikai elnökjelölt, azzal is boldog, amiképp elégedett a koldulással, a fahordással, a hadifogsággal, a szökevénységgel is. A Candide-ot több kritikában is emlegetik formai mintaként, ahogy Spiró maga is felhozta az Írók Boltja-beli bemutatón klasszikus előképként, de Kálmánka sokkal végletesebb példája annak, amikor a hős csupán egy utaztatható eszközként szolgál a világ globálisan groteszk működésének bemutatásához.

Magyarországon, az Egyesült Államokban, Oroszországban, Németországban, Afrikában és még számtalan helyszínen zajlik a karneváli felvonulás, ahol Kálmánka az épp fennálló rend kulcsfigurájaként mindig a figyelem középpontjába kerül: beszervezik, kinevezik, felkérik, hogy a következő pillanatban dutyiba zárják, száműzzék, éheztessék. A fent és lent folyamatos váltakoztatásában csak úgy áradnak Spiró fricskái a politika abszurditásait kifigurázva: a gardróbszobából felöltött jelszavaktól kezdve a neandervölgyieket röplapokon elátkozó szólamokig, az Európát gyarmatosítani kívánó amerikai szektáig, vagy a piros celofánba csomagolt húsvéti tojásokig, amelyek így egész évben használható „mikulástojásokká” avanzsálnak.

A pillanatra sem lenyugvó elbeszélésförgeteg alaposan próbára teszi az olvasót, az abszurd kalandok sora ilyen töménységben befogadhatatlan. A meséllyel ellentétben a hagyományos mesének ugyanis nagyon is logikus a cselekményvezetése, a látszólag deus ex machina történésekből is leszűrhetők a világos erkölcsi következtetések: soha nem véletlenül bukkan fel a jó tündér vagy a gonosz ördög valakinek az életében. A Kőbékában azonban nincsenek következmények és oksági kapcsolatok, csak láncszerű eseménysor, amely gátját átszakított folyamként zúdul a lapokon. Egyes mikrojelenetek olykor kimagasodnak ebből a sodrásból, például amikor Kálmánka azon kapja magát, hogy tud angolul, és ékes választékossággal elcseveg az amerikai boltossal szalámikról és uborkáról – ez beillene egy jól kidolgozott Monthy Python-jelenetnek. A magyar viszonyok bemutatása sokban emlékeztet Mikszáth Két választás Magyarországon című kiváló szatírájára: Spiró mondatai dallamában élvezet felfedezni a mikszáthi örökséget, a „csínyt”, az olvasóval összekacsintó, ítéletet csak rejtve, számos utalásrétegbe „csomagolva” megfogalmazó írásmódot. Spiró azonban kissé túlhajtja a Feleségversenyből már ismerős nyelvi játékokat, ötletpetárdákat, amelyek olykor szórakoztatóan durrannak (például a lepattogzott budapesti állomásfelirat maradványa, a SHALOM, aminek hangzása ismerős Kálmánkának Amerikából), de bizonyos mértéken túl már – pestiesen szólva –„fárasztóak”.

Érdemes viszont kiemelni egy részt, ami egyfajta „regény a regényben” benyomását kelti, és ez az említett kőbékának helyet adó Lipótmező, vagyis a bolondok háza fejezete (bár Spiró nem tagolja fejezetekre a szöveget). Kálmánka egy kürtőn át visszacsöppen a múltba, 1946-ba, az ekkori „sárga ház” életébe, amely az elmebetegek mellett a hazakerült moszkoviták, a szovjetek, zsidók, kommunisták, antiszemiták és volt kápók gyülekezőhelye. Az író itt egy ponton már-már közvetlenül szól az olvasóhoz, noha mondandóját a jövőbe látó Történész szájába adja. 2017-be ugrunk, amikor is átmenetileg „bedobozolják” az Országos Levéltárat, amelynek az anyaga ezáltal senkinek nem kutatható. A történészek, írók stb. nem férnek hozzá például a Lipótmező anyagaihoz sem. A felháborodás elemi erővel üt át a lapokon, mint ahogy az is, micsoda művészeti és történelmi kincsek mentek veszendőbe ebben a magára hagyott, romlásnak indult, nagy múltú orvosi intézményben. „Az erre szánt összeget kihúzták, átcsoportosították vagy meg sem ítélték azok, akiknek ez lett volna a dolguk, akiket ezért fizettek az adófizetők pénzéből, a névtelen senkik, az arctalan, pimasz, pofátlan felelőtlenek; eltörölték a múltat! Nem lehet kutatni többé! Ezzel vége a magyar államnak, mit az államnak, az államiságnak, az eszmének magának! És ezt a magyarok tették! Nem a török, nem a tatár, nem a német, nem az orosz, hanem a magyarok!”

Annak ellenére, hogy „kilóg” az olykor farce-jellegű szatirikus regényből, e kétségbeesett monológ mégiscsak a csúcspontja a spirói társadalomkritikának. Nem lenne azonban ennyire elütő kiszólás, ha az író ellen tudott volna állni annak a barokkos burjánzásnak, amelynek hátterében megkérdőjelezhetetlenül hatalmas lexikális tudás, rengeteg kutatómunka, múltba vezető és jelenben megvalósított utazás áll. Spirót vélhetően mégiscsak Az Ikszek, A jégmadár, a Fogság vagy a Diavolina szerzőjeként fogjuk továbbra is lelkesen olvasni, sőt falni (ez legutóbb a Diavolina esetében hatványozottan igaz), és a mesélyek helyett hasonló, realista prózák megszületéséhez drukkolunk.

Laik Eszter

Spiró György: Kőbéka. Magvető, 2017