Ugrás a tartalomra

 

Rövidlátó vaktérképek – Magyar Eszter Csenge versei

Rövidlátó vaktérképek
Magyar Eszter Csenge versei
Magyar Eszter Csenge 
 
Tárgytalan
 
Meghúzódtál arcom közepén.
Akkor egy kéményből szálltam ki,
bent felejtettem fekete tollaimat.
Az ereszek alatt guggoló alakok
keskeny fénycsóvákként kotródtak el –
félholdjaikban árnyékként hasalunk.
 
Messzire figyelek, túl közel hajoltál.
Hallgatásod hangerejét
egy indulástól ódzkodó motor zúgása
a maximumra tekeri.
Az idő tartószíját magunkra kell kapcsolnunk,
nincs megállás,
összefúrt csontjaink zörögnek a huzattól.
 
S amikor arcunkat már elég szélesre fújta a szél,
bőrünk alá ereszkedünk fakó molylepkeszárnyakon:
összegömbölyödnek a körvonalak,
rövidlátó vaktérképek vagyunk,
hogy kitömjük az elgurult üveggolyót.
 
 
Keresztutak
 
Őrület, mennyire nem létezik
többé az a bolygó, amelyik
két, egymásra merőleges utcából
állt mindössze.
 
„Az út! Az számít igazán!” – mondogattad
mindig, amikor összefutottunk a metszéspontban,
ez volt az egyetlen közhely, amely
szerinted kétségkívül illett hozzánk,
egyik rövidebb volt, mint a másik,
de legalább mindkettőt nagy emberekről nevezték el,
csöndben ültünk a járdaszegélyen,
ám cseppet sem tisztelettudóan,
mit nekünk nagy emberek,
mi már csak a pókokkal cimborálunk,
egymáson keresztülvetett lábbal
de már keresztbefont karral,
mely a távolodást előlegezi meg,
 
s hogy mennyit ért meg nekünk az a nyáresti,
izzadtságtól tapadós pillanat?
kb. annyit, mint a csillagoknak
mások elfojtott vágyai, hogy
összeköthessék őket,
és kirajzolódhasson
egy emberevő pókháló
a fonalas égen,
ujjbegyeink mágnesesek,
vonzzák az ellentétes töltésű, idegen ujjakat,
ám ahogy véget ér a feszült várakozás,
kiterített bőrünk csillagpórusai szétkapcsolódnak,
s az érintkezés pillanatába még meg sem érkezve
hazatérünk,
minden alkalommal
egyre világosabb,
csak akkor menekülhetünk meg az ébredéstől,
ha alvajáróknak tettetjük magunkat,
és ezt a szegecselt mennyezetet kémleljük,
pontosabban a háztömb és a templom között
elnyúló égszalagot,
egymásból sem kérünk
még fél adagot sem,
csak tág pupillákat,
szótlan ajkakat
és hajtogatható bőrcsíkokat.
 
Mondták már neked, hogy egy elhagyatott
pókháló maradéka vagy?
Alkotód lelécelt, és az áldozat fogalmát sem ismered,
de legalább egy gyufaszál fényéből erőt merítve
a földre ereszted fonalas árnyékodat,
társasjátékra alkalmas foltja egyre nő,
ott egymásra merőlegesen megpihenhetünk,
tizenhat láb egyidejű mozdulatlanságában,
ahol már nincs különbség háló és szövőmesterek között,
s az utolsó szó jogán félmosolyod mögül
a fehér füstfüzér kiszalad,
a felégetett keresztúton
egy árva gyufaszál sem marad.
 
 
Vágott verziónk
          Egy másik Edwardnak
 
Kezdenek érdekelni a kontrasztok, melyeket
magad köré teremtesz.
Mintha nem kellene már küzdeni többé
az életben maradásért.
Homlokodból kisimítod szélcsókolta gubancaid,
hajamban nyugszol, csorgatod a véred.
Látlak.
Karcoktól tarka arcod rovátkái kirajzolódnak.
Közös valóságunk határait keressük egyre,
az álomsövény és a műemlékek tövében megbúvó moha
égtáj-választásában érnek össze utoljára
egymáshoz bénult ujjaink,
arcunk tükröződik fémes kezeid hideg csattogásában.
 
Egy lottószelvény hátuljára rajzoltam fel a szerelmünket:
ahogy ollókezeinkkel egymás szavába vágunk
(hisz mi csak jelbeszéddel kommunikálunk) –
láthatatlan varázstollal ábrázoltam mindezt, hogy
csak egy bizonyos megvilágításban
kapaszkodhassunk meg egyszer majd újra egymásban,
járjunk szerencsével,
az első pillanat
emlékszigetén
el kell vágni azt, ami túl hirtelen születik, és
egy helyben reszkető testtel
elnézni
lábnyomaink tovavándorlását.
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.