A vers fordítás egy ismeretlen nyelvből – vallja Karácsonyi Zsolt József Attila-díjas költő, akivel nemrég a költői és műfordítói pályájáról, szerkesztői tevékenységének fontosabb állomásairól beszélgettünk a kolozsvári Insomnia Kávézóban.

Mindig át kell törni bizonyos saját belső frontvonalakon

Varga Melinda beszélgetése Karácsonyi Zsolttal

 

A kilencvenes évek képlékeny anyag volt

A legendás kilencvenes évek közepén-végén járunk, az ifjú Karácsonyi Zsolt a peremvidéken, Arad városában a Jelen, majd a Nyugati Jelen napilap munkatársa, ugyanakkor a nagyváradi Sajtókollégium diákja, később az Irodalmi Jelen színházrovatának, majd a kolozsvári Helikonnak a szerkesztője. Mindössze tizenkilenc évesen készíti elő A hétfejű zsákmány c. antológiát. Mit kell tudnunk erről a mára már irodalomtörténeti kiadványnak számító antológiáról?

Az antológia tulajdonképpen nagyváradi történet. Lakótársaim közül többen írogattak, Nagyváradon is elég jól működött egy irodalmi kör, volt kivel beszélgetni kávéházakban és egyéb helyeken, és arra a megállapításra jutottunk, hogy szükség lenne egy fiatal írókat bemutató antológiára.

Váradról elkezdtem szervezni – akkoriban még vezetékes telefonja sem volt mindenkinek, nemhogy mobilja –, leveleket küldtem azoknak, akikről tudtam, hogy írnak, fiatalok is – és összegyűlt a huszonvalahány szerzőből álló anyag. Sokan közülük ismert alkotók lettek később, de olyan is akadt, aki ismert lett, de az antológiába valahogy mégsem került be.

Az anyag összegyűjtését és a kiadó megszerzését magamra vállaltam, ami tizenkilenc évesen nem is volt olyan egyszerű. A teljes szöveget írógépen gépeltem be két példányban, és autóstopos technikákkal szállítottam le Marosvásárhelyre Nagyváradról 1997-ben.

A konkrét szerkesztési munkafolyamat Jánk Károlyra és Vida Gáborra maradt, akik végül nyolc szerzőt hagytak meg a huszonvalahányból. Balázs Imre József, Farkas Wellmann Éva, Gáll Attila, Mikó András, Selyem Zsuzsa és jómagam is szerepeltem benne, ugyanakkor Gombos Szilárd és Sipos Géza, akik aztán nem folytatták a pályát.

Jó antológiának indult, a Mentor Kiadónál jelent meg 1998-ban, de túl azon, hogy volt egy egészen sikeres kolozsvári bemutatója a Bölcsészkaron, eléggé visszhangtalan maradt, tudomásom szerint egyetlen recenzió sem jelent meg róla. A kilencvenes években forgott-pörgött minden, a kötet valahogy elsikkadt, pedig izgalmas vállalkozás volt.

Említed Nagyváradot és a Sajtókollégiumot. Aktív szerkesztő és napilapos újságíró voltál a húszas éveid elején, a Nyugati Jelen munkatársa, aztán rövid ideig a Krónikánál is dolgoztál, az Irodalmi Jelen színház rovatát, majd a Helikon fiataloknak szóló Serény Múmia c. rovatát gondoztad. A napi sajtós élet befolyásolta-e, hogy később szépirodalmi szerkesztő lettél, hogyan emlékszel vissza az aradi évekre?

Kezdetben nagyon szép és izgalmatos történet volt a zsurnaliszta élet, az aradi napilapnál dolgoztam, ami a hősidőkben négy oldalon jelent meg, én voltam akkor a legfiatalabb, Boros János akkori igazgatóval görög mitológiai témákról beszélgettünk...

Kisebb-nagyobb megszakításokkal az aradi napi sajtóban tevékenykedtem még utána is, aztán 1999-ben felkerültem Kolozsvárra, rövid ideig a Krónika kultúra rovatánál dolgoztam, 2001 novemberében indult az Irodalmi Jelen, akkor Hudy Árpád és jómagam voltunk a lapnak a szerkesztői, ami később kinőtte magát a tulajdonképpeni mellékletből egy egészen komoly és számon tartott folyóirattá.

Közben színikritikákat írtam, mivel színháztörténet szakon tanultam a kolozsvári egyetemen, és persze az irodalmi dolgokban is „benne voltam” már, fél évig a Baldóver nevezetű irodalmi kört működtettük Balázs Imre Józseffel, aztán 2003-ban Bréda Ferenccel újraindítottuk hagyományos formájában a Bretter György Irodalmi Kört. Volt egy időszak ugyanis, amikor átment könyvnépszerűsítő irányba. A korábbi elnökökkel is megbeszélvén, azt mondtuk, térjünk vissza erre a hagyományos vitafórum jellegre, hiszen az elég ritka a Kárpát-medencében. Bréda Ferencnek a kör működtetésében nagyon jelentős szerepe volt, és van a mai napig is. A Bretter a legélőbb irodalmi kör a magyar nyelvterületen, semmiféle civil háttér, alapítvány vagy egyesület nincs mögötte.

Voltak időszakok, amikor az Alapítvány a Fiatal Irodalomért vagy más fórumok néha besegíttek az események szervezésébe, de gyakorlatilag teljesen önszerveződő, semmiféle gazdasági háttér nincs mögötte. 1991-ben váltott át Gaál Gáborból Bretter Körré, és mai napig a kolozsvári irodalmi élet egyik meghatározó fóruma.

A Bretter Körre még vissza fogunk térni picit később. A hétfejű zsákmány utószavában Selyem Zsuzsa azt írja a Téli Hadjárat c. első köteteddel kapcsolatban: ezeket a verseket fennhangon kell olvasni, és akkor hallani fogjuk Karácsonyi versbeszédének örömét, drukkolhatunk, hogy vajon meddig tart a Téli Hadjárat, hol fullad ki a szó, kibírja-e a vers végéig, az értelemhez hasonlóig. Az értelemmel ugyanis a vers kezdődni szokott, ám Karácsonyi versei nem itt kezdődnek, hanem eljutnak ide, mintha pontosan azt próbálnák ki, mit jelent a több, a kevesebb, a más ennél. Így lesz a szimmetrikus szerkezetből megállíthatatlan verstörténés. A köteteidet újraolvasván, úgy érzem, ez nem csak az első verseskönyvre jellemző. A vers számodra auditív forma?

A versírás valamiféle fordítás egy senki által nem ismert nyelvből, amit minden vers alkalmával fel kell tárni, életbe kell léptetni. Olyan mintha akkád nyelvből elkezdenél fordítani, bár az még viszonylag „könnyebb”, itt mélyebb rétegből kell felhozni fogalmakat, majd azokat szavakká oldani. Szükséges, hogy ez valóban szóban is elhangzó legyen. Attól a hagyománytól, mely a hangzó vershez vagy magához a dalformához kapcsolódik, nem lehet eltekinteni még egy prózavers esetében sem.

 

Milyen volt a pályakezdő Karácsonyi Zsolt költészetének fogadtatása Kolozsvárott, milyen volt az első Bretter, az akkori hangulat?

Azt gondolom, nem föltételenül nekem volt szerencsém, bár kétségtelen, ez is benne van a történetben. A kilencvenes évek eleje-közepének világa nagyon képlékeny anyag volt, akadtak biztos pontok, de mégsem sarokpontok, nem szögletesen zárt történetek, sokkal könnyebben megvalósult az átjárás egyik világból a másikba, egyik véleményből a másikba. A fiatal generációnak a befogadása most sem nehéz, de akkor még természetszerűbb volt. Gyakorlatilag nem kellett sehová bekopogtatnom. Azt mondták: jöttél, ülj le, nem azt, hogy gyere be az előszobába, majd ülj le a küszöbre, csak aztán engedünk a nappaliba és így tovább, ez sokkal egyszerűbben és gyorsabban történt, mint a 2000-es évek első évtizedében.

Mostanság elkezdett újra képlékenyebbé válni ez a közeg, a mai ifjak megint könnyebben tudnak belépni bárhová.

És az első Bretter, az irodalmi beavatás, felfelé vagy lefelé szállt a füst?

A kolozsvári Bölcsészkaron, 1996-ban történt, sikeresen túléltem, pozitív volt a visszhang. Emlékszem, volt, aki megjegyezte, nem lehet a verslábakat csak úgy tenni-venni, ahogy én akarom, meg egyebek, de azért összességében biztató kritikákat kaptam, aztán lementünk szépen a Music Pubba annak rendje és módja szerint ünnepelni. Maga a belépés az irodalom kapuján magától értetődő volt. Ugyanez jellemezte a folyóiratbéli publikációkat is.

1994-ben közöltem először a Serény Múmia hasábjain, ráadásul úgy, hogy csak utólag értesültem verseim megjelenéséről. Egy diáktáborban, a szilágysági Szamosardón adtam oda Kelemen Hunornak a verseket, aki bevitte a begépelt szövegeket Fekete Vincének, és azok meg is jelentek, '94 őszén. A következő évben már közöltem a Korunkban, a Látóban, a Lyukasórában és más magyarországi folyóiratokban is.

A szerkesztők komolyan vették magukat, Fekete Vince, Selyem Zsuzsa, Orbán János Dénes, Vida Gábor és mások sokat foglalkoztak a fiatal szerzőkkel. Voltak ugyan kritikai megjegyzéseik, de beengedtek olyan szövegeket is a folyóiratba, például Vince, amelyek, ha nem is mozogtak a legmagasabb szinten, voltak benne jó dolgok. Komoly tehetséggondozó tevékenység jellemezte az akkori irodalmi szerkesztőségeket, és úgy látom, ez mind a mai napig így van Erdélyben, máshol is, ahol a legfiatalabbnak van megnyilatkozási lehetőségük.

 

Az elmúlt ötszáz évvel együtt mozdulok

Az első kötet nulladik kötet vagy valódi belépő az irodalom kapuján; milyen szerepe van a Téli Hadjáratban és a későbbi verseskötetekben az évszakoknak?

A Téli Hadjárat gyakorlatilag 1999-ben már készen állt, utána még három-négy vers került be, az Erdélyi Híradónál jelent meg 2001-ben, de volt egy-két próbálkozás előtte, más (magyarországi) kiadóknál.

Nem mondom, hogy az évszakok kapcsán nem érvényesül valamiféle jelkép-jelleg, ami újra és újra felbukkan, de a Téli Hadjárat esetében Hunyadi János téli hadjárata játszott fontos szerepet és az, hogy a címadó versben mennyire lehet egy több mint ötszáz (ezer…) éves periódust valamiféleképpen egységgé összerakni (Hunyaditól napjainkig), merthogy akkoriban mindenképp, de olykor most is, az elmúlt ötszáz évvel együtt mozdulok...

Teljesen egyértelmű volt, amikor a Téli Hadjáratot írtam, hogy Hunyadi János akár mellettem is állhatott volna, illetve, hogy én állhattam volna mellette, képlékeny idődimenzió-játék volt ebben.

 

Egy irodalmi esten említetted, hogy a magyar költészetben számodra minden szereplő kortárs, Berzsenyitől napjainkig tulajdonképpen bármelyik magyar költővel beszélgethetnél, a világirodalmi szereplőkkel ellenben ez másképp van?

A homéroszi eposzok mindenképpen meghatározóak voltak, az Iliászt legalább féltucatszor, az Odüsszeiát még sokkal többször és már általános iskolás koromban olvastam, beivódott az agytekervényeimbe, és a mai napig is ott van, de a Gilgames-eposznak a világa úgyszintén, csak az sokkal áttételesebben. Ebben a görög mitológiai világban éltem, ott éreztem jól magam. Az egyetemi évek során ez még sok mindennel bővült (a barokk eposzok!), számtalan név, sok verssor említhető, Nezvaltól Nazim Hikmetig, akik jelentősek ma is számomra.

Szilágyi Domokos és József Attila a középiskolás éveimben. Bár József Attila akkor is úgy, hogy egyik percben kihajítom a könyvét, máskor meg rongyosra olvasom. A kilencvenes éveket nagyon erős Szilágyi Domokos-kultusz jellemezte, a román kultúrkörben Nichita Stănescu, a pompás, Nobel-díjra is jelölt költő volt hasonló szereplő. Mindkettőjük meghatározó volt számomra, nem föltétlen a versírás, hanem inkább a szellemi irány szempontjából. Nichitának nem a versei, inkább az esszéi, és mindaz, amit az Antimetafizikában a költészet kapcsán elmond.

Faust, az elpusztíthatatlan

Faust, aki négy őselemből hármat megjárt, a lélek, aki elpusztíthatatlan, először a Sárgapartban tűnik fel, az Éjszaka Fausttal ciklus címadó versében, majd később visszatér a költészetedbe, megmerítkezik a vízben is, úszni tanul. Faust visszatérő motívum, összekötő elem, akárcsak az évszakok. Jó helyen tapogatózom, ha azt mondom, Faust a te költői alteregód?

Azt tudom mondani egy szóban, hogy nem, mert nagyon nagy tömb ez a téma, nem mondom azt, hogy híján vagyok a merészségnek, de ezt igazán átdolgozni, megírni nem tudnám.

Kétségtelen, hogy van egy kötetem, amely Fausttal foglalkozik, de e téma nem annyira folyamatosan jelen levő, voltak előmunkálatok, például az a vers, ami a Sárgapart kötetben szerepel, de aztán sokáig félretettem a Faust-dossziét, nem voltam eléggé felkészült hozzá.

Amit vele kapcsolatban és versként meg tudtam jeleníteni, azt az Ússz, Faust, ússz! c. kötetben amennyire tőlem tellett megírtam, de az is egy szerencsés véletlen volt.

 

Megtanítod úszni. Miért kell Faustnak megismernie a negyedik elemet?

Nem Goethe Faustja izgatott, hanem inkább Marlowe Doktor Faustus tragikus históriája érdekelt. Sokkal kanavászszerűbb szöveg. Vannak benne rések, ahová egy későbbi szerző is be tud lépni, hogyha akar, be tud nézni ajtón, ablakokon, el tud indulni egy saját irányba, a Goethe-féle Faust túl zárt ahhoz, hogy be tudjon oda lépni bárki.

Marlowe Faustja végén van egy ilyen mondat: Ó, lélek apró vízcseppé legyél, az óceánba hullj, ne leljenek. Ez volt a kiindulópont. Az érdekelt, hogyan lehet Faustot megmenteni, és nem úgy, ahogy Goethe tette, hanem valahogy másképp, emberibben. Az idézett mondat segített ebben.

A gonosz erők elsősorban a szárazföldön érzik jól magukat, a víz olyan sáv, ahol valamiféle esélye van Faustnak a menekülésre. Látszólag meg is menekül, az első hétszáz sor erről szól a szövegben. Csakhogy történt akkor egy fausti eset: az első hétszáz sort leadtam egy kiadónak, s azt mondták: rövid. Ettől bármelyik költő bevadulna, én is bevadultam, egy-két hónapig dühöngtem, aztán kibővítettem. Azt a 280-300 sort hihetetlen nehéz volt megírni. Az utolsó 150-et úgy írtam meg, hogy közben ütöttem az asztalt, komoly fizikai erőfeszítés is volt, hogy az a vers létrejöjjön, egészen más lett így, de valahogy tágasabb is, mármint az értelmezési lehetőség szempontjából. (A hosszabb poémát igénylő kiadó pedig mondá: verseskötetre nincs pénz…)

 

Több olyan motívum van, amelyet következetesen végigviszel a verseiden, ilyen a víz, a part, a tó, a víz alatti erdő, a bennünk lakó víz, avagy belső tenger. A Sárgapart köteted A belső tenger ciklusának mottója igen beszédes: Csak beltengerem parttalan. / Őszként a telet várja tétlen, / pedig napja sárgán ragyog.

A középkor dolgait is igen szerettem, a trubadúr lírát, különféle misztériumjátékokat és egyebeket, a nagy középkori szerzők, az Archipoeta és Villon mellett. Izgatott ez a világ, a hölgy fogalma körüli dimenziók, amelyeket nem lehet megérteni anélkül, hogy ne gondolnánk arra: itt egy befogadó elemről van szó. A harcos kijelentések – márpedig minden lírai műben vannak harcos kijelentések – nem lehetnek meg a lágyabb anyag nélkül, ami körbeveszi ezeket az erősebb, szikárabb, sziklásabb részeket. Adott egy tenger, amiben mi meg tudunk szólalni, hajózni, vagy szigetként működni valamelyest. Maga a férfiúi lény sem tud meglenni a női princípium nélkül, nem működik hatásosan, ha ez nincs. Ezekben a versekben is óhatatlanul ott kellett legyen. Aki tudja férfi-hatalmát, / mégis őrzi nő-lágyságát: / hegyi-ér a világon, / az erény-t el nem vesztette, / csecsemő marad örökre. // Aki tudja fehérségét, / mégis őrzi feketeségét: / példa a világon – írja Lao-Ce az Út és Erény könyvében. Ezek a mondatok éppen a világ egységéről szólnak úgy, hogy közben hangsúlyozzák a kettősségét vagy sokosztagúságát.

 

Az Erdély nevű tenger

Az Erdély nevű tenger A Krím c. kötetedben és a sziget hogy kapcsolódik a vízhez?

Nem tudom, más lírikusok és költőtársak hogy állnak ezzel a dologgal, de én valahogy nem tudtam ezt az Erdély-dolgot megkerülni, miként a vizet sem. Elgondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen nekem mit is jelent. Ugye tudjuk, hogy Dsida is megírta a Bútorokat és a Psalmus hungaricust, ami két teljesen külön irány. Én valahol középen akartam maradni, ha már Dsidáról esett szó.

Azt gondoltam, valahogy itt is vissza kell menni a régebbi dimenziókba, oda, amikor felettünk tenger volt. Valószínűleg volt egy Erdély nevű tenger, ami kiszáradt, mi pedig most itt ülünk az alján, és beszélgetünk. Sokkal régebbi történetként érdekes, nem csupán az elmúlt 200-300 év távlatából izgalmas, hogy Erdély mit jelent. Persze a mostani Erdély is benne van. De egy sokkal hosszabb időtávlat, akár a jövő felé is tekint mindaz, ami engem e fogalom kapcsán érdekel.

 

Erdélyország egy félsziget, Erdélyország a Krím nekem – írod a Peremvers nyitósorában. Milyen misztikus kapcsolat van Erdély és a Krím között?

Mindig is foglalkoztam amennyire időm engedte egy-egy történelmi időszakkal, elolvastam néhány tanulmányt, így akadtam rá a Krími tatár kánság történetére, ami sok szempontból hasonlít az Erdélyi Fejedelemség történetéhez. Azt kell tudni róla, hogy saját hadserege nem volt, de követeket meneszthettek ide-oda, Erdélybe is. Különleges kapcsolat volt e két világ között. A magyarság is járt a Krímben korábban, sőt a második világháborúban is (utóbbi esetben hadifogolyként, rózsaszirom-gyűjtés okán).

A Peremverset 2011-ben írtam, a krími válság előtt, és 2012-ben jelent meg nyomtatásban folyóiratban. Nem politikai, inkább szellemi kapcsolatok vannak a két hely, Erdély és a Krím között. Mint ahogy más kultúrákkal is kapcsolata van a magyarságnak, elég csak a portugálokra gondolnunk. A 18. századig úgy tartották, hogy az első királyuk apja egy magyar lovag volt. Ez pedig egy nemzet szellemi fejlődése szempontjából sokkal fontosabb, mint az, hogy később kiderül: nem igaz. Valamiféle lelki kapcsolatban vagyunk velük. Megírhattam volna egy kötetet róluk is, na de Darvasi László ezt szépen leleplezte már előttem, megírta a maga remek munkáját ezzel kapcsolatban. A kilencvenes években a portugál kérdéskör határozottan felbukkan a magyar irodalomban, és ez ezzel függ össze. A Krím is egy ilyen kapcsolatrendszeren belülre helyezkedő fogalom.

Ugyanakkor irodalmi előkép is ihlette ezt a kötetet, Adam Mickiewicz Krími szonettjei.

Mickiewicz szonettjei mindenképpen beindították a gépet, addig csak laikus történelemkutatói okokból foglalkoztam a Krímmel. Amikor elolvastam ezeket a verseket, rádöbbentem, hogy ez mennyire költői téma. Egy ciklus erejéig le is csaptam rá, de azért egyensúlyoztam egy kicsit, a Krímmel foglalkozó ciklusnak a címe a Félsziget, hogy valamelyest el is távolodjak ettől. Azt gondolom, hogy valószínűleg elég nehéz a politikai konnotációktól eltekinteni az olvasónak, megpróbáltam elhatárolódni ettől némiképp, odaírtam, hogy 2012, de úgy látom, ez nem volt elég.

 

Nem vagy olyan értelemben közéleti költő, mint az Édes hazám c. antológia szereplői, de A Krímben feltűnik egy társadalmi-közéleti vers is, az Archaikus Apolló-korzó, zárósorát érdemes idéznünk: „Elporladtak a dajkamesék, jönnek a nindzsák.” A Rilkére utaló vers szerint sétálunk még ugyan ezen a gyönyörű verskorzón, de egyre több körülöttünk a gond, a világ nem jó irányba halad, veszélyes hely lett?

A mai világ nem rosszabb és nem is jobb, mint a korábbiak, csakhogy más technikákkal, módszerekkel kell építeni azt, amiről azt gondoljuk: jó, vagy más módszerrel védekezni az ellen, ami rossz, ártalmas. Tényeket feltáró riport talán az a vers, mert időről időre jönnek a nindzsák, nevezzük őket akár krími tatároknak, mint ahogy nevezték is őket II. Rákóczi György idején. Időről időre szembesülünk nagyon erős történetekkel, amelyek nem a mieink, erre valamiféle választ kell adnunk. Ennyi közéletiség elfér még nálunk, sokkal több már azért nem.

A Krím c. kötet egy avantgárd kísérleti kötet számomra, igen sok egymástól akár eltérő hang is benne van.

 

A nagy kilometrik, ahol különféle világoknak peremvidéke találkozhat

A Krím előtti időkhöz visszakanyarodva, egészen pontosan A nagy kilometrik kötethez, ami nemcsak a címadó hosszúvers miatt érdekes, hiszen a Serény Múmia rovatot egy év után átkeresztelted erre a névre. A név egy kolozsvári, ma már anekdotának számító történethez kapcsolódik, ha jól tudom.

A nagy kilometrik létrejöttét valóban egy „komoly” kocsmai történet is motiválta.

Orbán János Dénes akkor kapta meg a József Attila-díját, és úgy határozott, hogy ennek a jelentős részét elissza velünk, ahogy ez illik vagy illett akkoriban, és sokunkat meghívott. Ittunk is becsülettel, én huszonnégy órán át vettem részt a történetben, de amúgy harminc, sőt negyven fölötti óraszám jött össze azoknak, akik tovább bírták. Jánk Károly, Bréda, jómagam és még sokan mások vettek részt e történetben, akkor bukkant fel az eszme, hogy ez az ivászat nem milliméterben mérhető dolog, hanem egy kilometrik.

A nagy kilometrik olyan játszma, ahol a beszélgetés és az irodalom, különféle világoknak peremvidéke találkozhat. A kötetben ez az egy vers és még kettő-három kapcsolódik ehhez a világhoz nagyon szorosan. Gyakorlatilag nem is a név kitalálásához kötődik a kötet főbb vonulata, hanem ahhoz a világhoz, amelyben én nagyon jól és boldogan éltem vagy két-három évig. Napi hét-nyolc órát töltöttem vendéglátóipari egységekben, egészen konkrétan a Music Pubban, és ez nagyon fontos szellemi tér volt a számomra. Sok mindent tanultam akkor ott, elsősorban a Pubban, de más helyeken is, egyéb legendás kolozsvári kocsmákban. Azért volt fontos ez a közeg, mert a kilencvenes évek képlékeny világa elég sokáig ezekbe a kocsmákba húzódott vissza, az, amit én a 90-es években megtapasztaltam, például hogy minden különösebb gond nélkül bárhová, bármely közeli vagy távoli ismerőshöz bekopogtathattam éjféltájt Brassóban, Kaposváron vagy Marosvásárhelyen. Ez a légkör, ami nemcsak a kocsmákra, hanem az egész világra jellemző volt, kicsit visszaszorult, már csak a kocsmákban működött igazán. A fehér lappal indulásnak a lehetősége, hogy leülsz egy asztalhoz, és kiderül öt percen belül rólad, ki vagy, és vagy befogad a közeg, vagy nem, ez a világ érdekelt engem, ezt próbáltam bevinni a versekbe. Nem feltétlen a nagy vagánykodó, hangos részét, hanem a testvéri és baráti oldalát ennek a periódusnak. József Attila írja: mindannyian és egyformán a testvéreim vagytok – ezzel jellemezhető az a világ, amit megéltem, megéltünk, és lecsapódott aztán A nagy kilometrikben is.

A címadó hosszúvers sok mindent érint, de elsősorban arról szól, hogyha bárki át tud adni valamit, szükségszerű, hogy kapjon valamit érte.

 

És hogy lett A nagy kilometrikből rovatcím, miért váltál meg a Serény Múmiától?

Közel egy évig még Serény Múmia név alatt futott a rovat, de tekintve, hogy a goliárd-irodalomnak az újra és újra felbukkanó búvópatakjára is megpróbáltam odafigyelni (volt is egy ilyen rovat, ami ezzel foglalkozott akkoriban, a Csavargó könyvtár címmel), szükséges volt a névváltoztatás.

Fontos volt, meg hogy az új névvel teljesen elememben érezzem magam, mint szerkesztő, hogy ebben úgy tudjak mozogni, ahogy nekem jó. Miközben egy pillanatra sem gondoltam úgy, hogy a Serény Múmia nem volt egy fontos irodalmi fórum. Azt gondolom, hogy a Helikonon belül mind a mai napig ez a lap a lapban rovat, amit most Horváth Benji szerkeszt Pavilon 420 címmel, egy fontos, önálló, külön motor, ez is segít abban, hogy kisebb-nagyobb robbanások folyamatosan történjenek a lapon belül, vagy akár tágabb értelemben is.

 

A nagy kilometrik köteted kéziratára a Magvető Kiadó figyelt fel, ott jelent meg a könyv, amelyet más szerzők aposztrofálhatnak nagy lépcsőfokként, ugrásként is. Úgy gondolom, te erről kicsit másképp vélekedsz, mert aztán visszatértél az erdélyi kiadókhoz. Az Ússz, Faust, ússz! köteted pedig a Pallas Akadémia gondozásában jelent meg, ez is érdekes váltás.

A nagy kilometrik 2006-ban jelent meg a Magvetőnél, a mai kiadói eladási mutatókat tekintve egész korrekt példányszámban fogyott el a kötet néhány év alatt. A következő, Igazi nyár c. kötetem szintén itthon, az Erdélyi Híradó Kiadó–FISZ–Irodalmi Jelen Könyvek közös gondozásában jelent meg.

Az Ússz, Faust, ússz! kötet befejezésének pillanatában pedig tudtam, hogy csak a Pallas Akadémia tudja kiadni abban a formában, ahogy én szeretném. Az enyhén sárgás lapok, amelyen megjelenik az ezer sor, amit megírtam, csak így képzelhető el. Nagyon örvendett a kiadó, hogy velük kerestem a közreműködést, jól sikerült történet volt, felolvasó színházi előadás is lett ebből a szövegből.

A szív és test vitája

Az Igazi nyár köteted A szív és a test vitája c. ciklusában a szellem és a test, az érzéki és az eszmei kerülnek párhuzamba, vitáznak, dialógust folytatnak.

A dolgok mélyén jöttem rá, a szívem szólítja / a testet, közepes szintű hordószónok, egy apró, / kezdetleges jószág, nézem szőrös felszínét és – / ideje, hogy jól felpofozzák – írod.

A szív és a test vitája mögött középkori, villoni történet húzódik meg, ezt a szöveget azért írtam meg, mert ahogy tíz évvel korábban József Attilából elegem lett, úgy Villonból is.

Villon sokkal mélyebben jelen volt, mint József Attila. Nem tudtam csak úgy eldobni, az első kötetekben is vízjelzett, akárcsak Nichitának az Antimetafizikája. Inkább esszészerűen épült be az elmémbe az, amit Villon leírt, világszemléleti esszéként olvastam a balladáit, a Testamentumot, ami, meg kell vallanom, elég sajátságos szemlélet. El kellett valamelyest távolodnom, mert titokban nagyon is közel voltam hozzá. Ha a legjobb barátod versei hatással vannak rád, nem szívesen vallod be. Ilyen volt az én kapcsolatom vele, és ezért megpróbáltam helyére tenni a dolgot, pofozkodtunk kicsit a kocsmaasztalnál, aztán kibékültünk.

Persze az Igazi nyárnak vannak más vetületei is…

 

Ilyen az Esti metró ciklus, ahol a metró a mélység, a belső út, utazás szimbóluma...

Az Esti metró tulajdonképpen a válaszciklus. A szív és test vitája egy homályos, kérdéseket, dilemmákat felvonultató dolog, míg az Esti metró poétikus válaszreakció minderre.

A ciklus ugyanakkor A nagy kilometrik vadabb folytatása, szerintem sokkal vadabb, keményebb, mint amit A nagy kilometrikben ennek kapcsán leírtam. Az Esti metróban talán sikerült mindazt, amit a kocsma jelentett valamelyest megközelíteni, és szembesülni azzal, hogy végül is mi van, és mi nincs.

 

Az Ámor háborúiban pedig Ámor lesz a főisten, mindenek fölött ő áll, rajta áll vagy bukik a játszma. A szerelmi költészetedről kevesebbet beszéltünk, pedig az is fontos szegmense a verseidnek. Összegző ciklus volna?

Ma már a kötetből azt a részt annyira nem szeretem, vannak benne jó dolgok, de nem tudtam azt az intenzitást összehozni, mint mondjuk az Esti metróban. Egy válogatott kötetbe, ha elég feszesen játsszuk a dolgot, nem kerülne bele.

 

Elkapott a műfordítás őrülete

A román nyelvvel, a műfordítással Nichita Stănescu hatására kerültél kapcsolatba. Olyan fontos szerzőkkel foglalkoztál, mint Emil Cioran, Mihai Măniuțiu, Matei Vișniec, Lucian Dan Teodorovici, Gabriel Liiceanu, Varujan Vosganian. Ezek mind nagy vállalkozások, nagy munkák, és érdekes az is, hogy széppróza, illetve értekező próza irányába mozdultál el, a költészetet Nichita hatása ellenére mégis alulmaradt az elbeszélő művészettel szemben.

Király Lászlónak nagyon szép történetei vannak Nichita Stănescuról, aki nemzedéktársai számára és számomra is Nichita volt, hozzánk közel álló, nem Nichita Stănescu. Lefordítottam néhány verset, aztán amikor már majdnem egy kötetre való összegyűlt volna, egyszer csak átkerültem a próza oldalára. 2008-tól 2014-ig, összesen tíz könyvet fordítottam le, ami nem kevés, bármilyen műfordító tudja, hogy ez egy nagyon intenzív és igénybe vevő munka. Elkapott a műfordítás őrülete és nagyzási hóbortja is. A nagyzási hóbort alatt itt a mesterségbeli hóbortot értem, ahogy egy asztalos a lehető legtökéletesebb munkát akarja létrehozni, ahogy egy mesterembernek van egy elváráshorizontja önmagával szemben, úgy a műfordítói énem azt mondta, csináljuk meg, műveljünk vadabb dolgokat.

Mondják, valaminek a lefordítása egzisztenciális értékkel is bír. Valóban azzal bírt, hogy lefordítom Lucian Teodorovici-ot, Filip Floriant vagy másokat, mert olyan, elsősorban szellemi erőfeszítésre, herkulesi munkára volt szükség, ami ezt a kijelentést igazolja.

Amikor valaki lefordít 400-500 oldalt, az több, mint egy versnek a lefordítása, bár néha ennek az ellenkezője is igaz.

 

Miért széppróza, és nem vers? Felkérések, tudatos választás, mi volt a motiváció?

Elkezdtem Mihai Măniuțiunak egy kisregényét fordítani, nagyon tetszett nekem a Sintér emlékiratai, ami ugyancsak egy kocsmai világba vezet be. Amint kész voltam vele, megpróbáltam kiadóhoz eljuttatni. A Magvető azt mondta (Sárközy Bence, pontosabban), hogy oké, nincs ezzel baj, de ha már jöttél, fordítsd le nekünk Filip Florian regényét, a Kisujjakat és (egy évre rá) a Király napjait is.

Ez megint egy jó kis játék volt, izgalmatos helyzet.

De ez is vers volt, hogyha nem lettem volna költő minden egyes fordítói pillanatomban, nem tudom ezeket a dolgokat becsülettel véghezvinni. Hol az idő, hol a szöveg nehézsége okán csak költőileg tudtam viszonyulni a szöveghez. Mindig volt egy költő-segédmotor, ami a műfordítót veszélyes helyzetekben megmenekítette, és gyakorlatilag ezért számomra nem válik ketté a költői és műfordítói szerep, bár az igazság az, és számosan elmondták már, a műfordítói munka elég sokat ki tud venni a költőből.

 

Nemcsak a műfordítói munkádról beszélhetünk, a lapszerkesztés mellett rendszeresen irodalmi esteket szervezel, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke vagy, doktori dolgozatot írsz a kolozsvári BBTE filozófiai fakultásán, színháztudományi munkákkal foglalkozol. A költőt motiválják ezek a tevékenységek, vagy elvesznek belőle, hogy sáfárkodsz az idővel?

Amíg ezek a dolgok nem zavarják a saját költői köreimet, beengedem őket. Sakkozgatok, méricskélek folyamatosan, de vannak olyan dolgok, amelyeket be kell vállalni, fontos a költészet, de a költészet az irodalmon belül van. Ha arra van szükségünk, hogy az irodalmat eltartsuk a magunk szerény módján, működéséhez hozzájáruljunk, ezeket a dolgokat is meg kell tenni. A beszélgetés elején szó esett Dsidáról. Újságíró is volt, egy ideig a Pen Klub titkára, egy csomó mindennel foglalkozott. Egy kései utód miért ne engedje meg ezt magának?

 

Min dolgozol most, tudományos munka, költészet, fordítás, mi jelenik meg a közeljövőben Karácsonyi Zsolttól?

A tudományos munkákat működtetem, remélem, összejön egy-két éven belül egy következő verseskötet, dolgozom rajta, nem sietem el. Mindig át kell törni bizonyos belső saját frontvonalakon ahhoz, hogy egy újabb szöveg vagy kötet összeálljon.

 

Kolozsváron van-e Dante téri kocsmád, amely írásra motiválna?

Nem tudok erre egy egészen pontos választ adni. Dante tér most nem létezik Kolozsváron, de valószínűleg mindig is létezett. Elő kell keressem a megfelelő teret, abban a pillanatban, hogy ez megvan, erőnlét kérdése csupán, hogy megtöltsem olyan jelzésekkel, amelyek érvényesek.

 

Kérdezett: Varga Melinda

Fotó: terasz. hu, Szentes Zágon, Varga Melinda