Ugrás a tartalomra

 

Különféle vadonok

„Látni kell, hogy Murányi nem vándorol, mint Ábel, hanem egy posztmodern ingázásban él, mindkét helyen, a városban és az erdőn, pestiek és erdélyi falusiak között is megtalálva kényelmét és kényelmetlenségét, hogy vágyjon oda, és elmenni akarjon onnan.” Murányi Sándor Olivér Medvenézőjét Rónai-Balázs Zoltán olvasta és elemzi.

Keménytáblás, igényes kiállítású, szép könyv. Mindössze száznegyvenpár oldalnyi terjedelmét a volumenizált papír óhajtja feledtetni, de ki tehet arról, hogy a nagyérdemű a vastag könyveket szereti? Szerencsére e papírfajtából a jobbik minőséget kapjuk, így kiképzése igazán nem zavaró. A borító, Bodor Anikó munkája, külön megérdemli a méltatást. Vonzó, mégis visszafogott az éji erdő képe a medvenyomokkal; hűen felidézi a nagyvadas, téli rengeteget, annak is, aki ilyet még sohasem látott. Egy szó, mint száz, kellemes kézbe venni, ami nem rossz nyitány.

Medvenéző – már csak a könyv címére tekintve sem kell sokat ókumlálnunk azon, hová is csöppenünk majd. Térségünkben, ha medve, akkor Erdély, még inkább Székelyföld. És nem is tévedünk, ennek a vadregényes tájnak még ma is impozáns rengetegeibe visz minket az író, ahogy szokta is barátait valóban: medvelesre, pisztráng-, harcsahorgászatra. Murányi Sándor Olivér, aki kettős életet él. Nagyvárosi polgár, aki szereti a legújabb elektronikus kütyüket, és a természet szerelmese, búvára egyszerre. Illetve osztott időben, ahogy a számítógép processzora is dolgozik, például. Hol a Hargita sűrűiben barangol, hol valami flaszteren szívja a benzingőzt. Hogy melyiké is a szíve valójában? Nos, erről is szót ejt ebben az izgalmas kötetben.

Mondanám a Medvenézőre, hogy novelláskötet, és az is, amíg szigorúan, elméleti szemmel nézzük. Hanem ha „csak” egyszerű olvasóként, úgy inkább illene rá a vallomáscsokor elnevezés. Mert a történetek mind, egytől egyig bensőséges vallomások a szülőföldről, annak embereiről, medvéiről, halairól és lovairól. A patakokról, tavakról és erdőkről. Veszélyről és félelemről, önnön határaink megismeréséről. Így, egyben, mert ezek nem is léteznek elkülönülten a valóságban. Az egész könyvet a személyesség hatja át – kimondva vagy kimondatlanul, és a leírt történetekért is ez szavatol.

A történetek epizódszerűen rövidek, kiválóan alkalmasak arra, hogy villamosút pár percében röptessük át magunkat velük abba az árnyas, avar- és fenyőillatú, izgalmakkal teli, mégis csendesebb világba.

A Medvenéző pontosan háromszor tíz darab írásból áll. A három ciklusba (Exodus, Penitencia, Láthatatlan létrán) csoportosított írások lineáris szerkezetűek, könnyen érthetők, némely esetben Murányi személyes filozófiájával „megspékelve”. Természetesen kurtán, ami a választott prózaalakzathoz passzol, nem is lehetne máshogyan, bár ez időnként olvasói hiányérzetet szül.

Medvesztoriból tíz darab van (ha nem számolom a Jágóban felbukkanó medvebocsot), az első ciklus anyagát képezik, ezekkel indul a kötet. Értem ezalatt, hogy még idejében véget érnek. Izgalmasak, érdekesek, ám valóban nem kell több belőlük. Koreográfiájuk, annak ellenére, hogy minden egyes medvekaland más és más, mégiscsak nagyjából ugyanaz: az író medvelesre indul szintén író, esetleg irodalmár vagy egyéb csodabogár kollégájával. Ám abban az évben kevés a medve. Vajon lesz most? Aztán leíródik, hogy ez bizony veszélyes kaland. Aztán félnek. Mégis van medve. Gyönyörű, félelmetes. Veszélyesen közel van. Nagyon félnek. Menekülnek. Megmenekülnek (valaki esetleg nem). Ennyi valóban friss tud lenni, érdekes és borzongató. Üzenete érvényes és élő. Az utolsó európai, vadon élő nagyvad, a zabolátlan, veszélyes, szép és valódi természet allegóriája a lehető legjobban kirajzolódik, de még – hogy a fényképezés világából hozzak hasonlatot – nem lesz túlszaturált.

A szerzőnek a természethez, vadvilághoz való attitűdjét alapvetően jellemzi, hogy a vadonban, a lesen nem lő, hanem fotóz. Ez is nagyon kortársi, csakúgy, mint a visszadobott halak divatja. Nem öl meg senkit, nem annak kedvéért kel útra. Zsákmány mégis van, a virtusnak is nyílik tér, izgalomnak pedig éppen hogy nem vagyunk híján.

A történetek hősei leginkább abban hasonlítanak, hogy valamilyen nyomás, kényelmetlen léthelyzet szorításában élnek, abból szabadulni igyekeznek. Itt nyilván az emberi hősökre gondolok. Bár talán ide sorolható az a ló is, amely a Vágtában megvadul a szerző alatt, aki nem is képes megfékezni azt. Ez izgalmas párhuzam. A ló kiszabadul, egyrészt az istállóból, másrészt az ember kontrollja, uralma alól – ám az ember pont azért indul el vele, hogy kitörjön a saját hétköznapjainak uralmából, fegyelméből a természetbe és a vágta szabadságába.

„Az állat egyre vadabbá vált. Sámuel felordított félelmében. Agyán átvillantak a lehetséges következmények, tolókocsiban látta magát, anyja síró arca jutott eszébe. Próbált úgy mozdulni, hogy visszakerüljön a ménre, amely egyre gyorsabban száguldott. Hányszor rikoltott ilyenkor örömében, élvezve a szabadságérzetet kínáló sebességet. Most azonban csak a végtelennek tűnő másodpercek alatt zajló küzdelem maradt. A fiatalember szemei előtt összemosódott a táj, oldalt fekete csíkot képezve suhantak el a fenyők. (…) A ló megérezte gazdája bizonytalanságát, egyre vadabbá vált. Fejét hol előre, hol hátraszegve haladt, mintha szándékosan kereste volna az útra hajló ágakat, hogy lovasa fennakadjon azokon, és ezután terhétől megszabadulva futhasson tova. (...) A fiatalember halálra rémülve figyelte, mi történik. A mén szabadságán egyre jobban felbuzdulva gyorsult fel újra. – Messze még az istálló? Elérünk épségben odáig? – kérdezte magától a verejtékező lovas. Bánta, hogy egyedül indult el. Ha kísérték, nem tudott gondolkodni, mert be nem állt a lovászfiú szája. Magányosan jobban szemügyre vehette a tájat, egyedül maradhatott egy állattal, amit gyerekkorától szeretett, de az most barátból ellenféllé vált. Mégsem tudott haragudni rá…”

Más szereplők a diktatúra szorításában szenvednek, mint például az Ezüstérem tragikus sorsú bokszolója, vagy az idős, elhivatott, örökmozgó pap, Turbó Atya, akinek saját egyháza parancsol megálljt.

„– Van második hely – nyugtatta edzője egykoron. Azért nem lett országos bajnok, mert hagynia kellett magát a döntőben. Kisebbségi népcsoportból származó sportoló aranyérmes nem lehetett. (…)

– Üsd ki! – ordította be valaki a nézőtérről. – A bíró jelt adott. Fogam összeszorítva vigyáztam, hogy ne kezdeményezzek. Sokáig nem kellett várnom, a fiú rám rontott, de csak a levegőt csépelte. Kesztyűm mögé bújva hátráltam. Mielőtt utoljára szólalt volna meg a gong, padlóra küldtem egy balegyenessel. Rászámoltak. Edzőm intett: le kell állnom. Ekkor döntöttem el, hogy alávetem magam a parancsnak.”

A bokszoló iszákos lesz, később a kocsmában agyonver egy embert. És kimondja: „– Nincs második hely.”

Ezek az írások már, csakúgy, mint az Egész kifli szomorú története (mely egy sivár, szinte emberalatti világot tár fel, ahol a kukákból élő, nyomorgó kisfiú vágyott egész, friss kiflije sem adatik meg), az emberi társadalom sokkal bonyolultabb, ám nem kevésbé kegyetlen vadonjába viszik az olvasót. Murányi Sándor Olivér ezt is megfigyeli, és nem engedi ki írói „kamerájának” fókuszából.

Tehetünk kísérletet az írónak egy struktúrában való elhelyezésére, az irodalomtörténeti lepkegyűjteménybe begombostűzhetjük – bevallom, kevéssé vonz a lehetőség. Kortárs magyar író Murányi Sándor Olivér, aki nem veri nagydobra a székelységét, de nem is tagadja le. Azt hiszem, ez is nagyban hozzájárul a hitelességéhez. Fried István írja róla, hogy egy Tamási Áron utáni, Ábel a rengetegben utáni könyv és szerző. Ez igaz. Mindamellett ez az együtt említésük azt az érzést kelti, mintha hasonlóságot kellene keresnünk a két szerző, a két írói világ között. De látni kell, hogy Murányi nem vándorol, mint Ábel, hanem egy posztmodern ingázásban él, mindkét helyen, a városban és az erdőn, pestiek és erdélyi falusiak között is megtalálva kényelmét és kényelmetlenségét, hogy vágyjon oda, és elmenni akarjon onnan.

A Medvenéző jó könyv. Sőt. Elmondhatom vele kapcsolatban azt, hogy úgy szépirodalom, hogy szórakoztató is közben, informál, és vágyakozást kelt az olvasóban. Murányi anekdotázik – az ember hozzáképzelheti a pohárka pálinkákat a történetekhez –, ám nem a csattanó kedvéért, hanem hogy hitet tegyen.

 

Rónai-Balázs Zoltán

 

Murányi Sándor Olivér: Medvenéző. Új Forrás Kiadó–Alutus, 2017

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.