Az utolsó beszélgetés

Sötétkék ruha van rajta, a haját megfésülte. Szemüveges, sovány az arca, mellkasa kidomborodik, nyakát kihúzza, fejét kissé hátraveti, keze törékeny, bal vállán vászontarisznya lóg. Úgy éreztem, nem lehet véletlen, hogy most szánta el magát erre a beszélgetésre, s mindjárt szokatlan hévvel közölte, hogy a kölyök, akit akkor, márciusban a tóból kihalásztak, és aki egyre csak érthetetlen szavakat suttogott, az őse volt. Most már akármi történjen is, bármiképpen végződjön ez a találkozó, nem tehetünk úgy, mintha nem lenne közünk hozzá.

Így aztán, amikor valamelyik bécsi presszóban kávéztunk, nagy odaadással figyeltem rá. A körülöttünk ülő emberek hangosan beszéltek, mindannyian egyszerre. Arról kezdett mesélni, amit hallott, s amiről később olvasott. Ki tudja: talán épp azt a könyvet vette meg? Tőke Péterét? S talán éppen azt olvasta tegnap délután és este, azt olvasta mélységesen eltűnődve? Azt akarta, hogy mindent megőrizzen az emlékezetében?

Az őst a fehértímár, a timsós-faggyús mester nagyapja is emlegette, aki megjárta Csehországot s Ausztriát. Fortélyokat lesett el, vándorolt, csizmát szaggatott, nehéz és könnyű bőröket dolgozott fel, kimarta tenyerét a csersav. Akkor még négyféle tímárt ismert a világ. A ványolt bőröket búzakorpával dagasztotta, zarándoklélekkel járt Liebenben, Prága mellett, értett a glaszé bőrökhöz, bárányból, gidából, őzből készített lágy, puha fogású, kézhez simuló anyaghoz. A cserzéshez gubacsot, cserszömörcét használt, timsót, konyhasót, ami elpusztította a gombákat, a nedvességet elvonta, az előcserzett bőröket faragta, vékonyította. Lábbal taposta a cserzett bőrt.

Az öreg jókedvűen helyezkedett el egy karosszékben, s elbeszélte a nevezetes helyi dolgot, mintha csak azt sorolná: nyersen tisztítja a bőrt, gondosan lehúsolja, előbb a vízben oldható fehérjéket, majd a savban oldhatókat áztatja ki, az első vízzel teli kádba meszet tesz, hogy könnyebb legyen a borotválás, a szőrtelenítés, három-négy hétig ázik a bőr, ott vannak az eszközei, a kopasztókés, a meszesfogó, merítő, bodorítófa, tőke, kasza, falcok, aztán a cserzést töményebb lében folytatja, kiáztatja a cserzőanyagot, majd, már a száraz műhelyben, zsíroz, halványít, fest, szikkaszt, körülvág, hántol, puhít, szárít. A tímárasztalon vastaszítók a bőr simításához, és persze színelőkés.

Az ember–hal gyerek? Sokak szerint annak az üzenetnek a hordozója, miszerint a táj megölése, rombolása helyett sokkal inkább harmóniát kellene teremteni ott, ahol a régiek éltek, ahol a vidék bőséggel adott mindent: halat, vadat, nádat.  A furcsa fiút halászok fogták – karja-lába szétterpesztve, ragacsos haja szerteszét, mereven nézett, elnyílt szájjal, fújtatva, akarva-akaratlanul is magára vonta a figyelmet. Vitték a várba, beszédtéma lett, rézdobot bár nem verettek, de elterjedt a hír: füvet eszik, ruhát nem tűr meg magán, fölkapaszkodik a fal tövéből kihajtott fa törzsén, pokrócot dobnak rá, a melle úgy piheg, mint a nádas, bütykös a pucér térde, sebhelyes, a karja meg olyan, mint a vékony tölgy ága, víz szívta ki a színét, sápadt, elsárgult gyermek, mintha sáfránnyal kenték volna meg, szájából az étel kilötyög, úgy úszik, mint a hal, a bőre meg mint a csukáé.

Nézi a pap, mondja:

– Ki lehet az anyja?

– Sosem láttuk.

– Kiskorú ez még!

– Együtt eszik a madarakkal. 

– Hát feltételesen minek kereszteljük?

Tűnődtek azon, miféle név illene egy ilyen gyermekre.

András, Antal, Balázs, György, János, Mihály, Pál, Tamás? Fogalmuk sem volt. Miközben az életükre gondoltak, arra, hogy mit mondtak eddig és mit nem.

– A vízből fogta ki Nagy Ferenc és Molnár János.

– A vízből? Mikor?

– Egy hete.

Orosz Mátyástól kapott nevet: tizenhetedikén Istvánnak keresztelte, ajánlotta az Úr oltalmába, kívánt neki szerencsés esztendőket, kedves jó egészséget. Keresztszülői: Hochsinger Mihály és Meznemé Anna Mária. Valahogy elképzelték az addigi életét, hogy így majd közelebb kerülnek hozzá, bár ő nem tudta, hogy ki vagy mi. Aztán egyszer, tavasz felé, amikor a levelek már éltek és fénylettek, valami változás esett bele: nyitott szájjal futott, mint aki lélegzet után kapkod, menekült; utána indultak, már nem látták, szem elől vesztették, elrejtette a nádas, még hallotta a vízcsobogást, ahogy lapos csónakokon keresték, ahogy az evezők hasították a vizet. Örökre eltűnt, többé senki se látta. Sem a Király-tóban, sem az égererdőben. Azt beszélik, talán titkon az országból is teljesen kiment, más földre kerekedett.

A férfi szerint a szomszédba. És egyszerre ismeretlen jövő lett minden, és rohantak és repültek az évek, gyengéd hóvirágok, hőségben szétfolyó nyarak, ciklámenek, sárban gázoló őszök, jeget törő telek, és jöttek az utódok: rózsát ültettek a sírjára. Szerette a rózsát. Kitekint az ablakon, ameddig csak ellát, minden irányban. Sehol senki, turisták se, az utca kihalt és néma, köröskörül hatalmas fák magaslanak, a tetejükről be lehetne látni a lápi világot, a nádast, a napsütésben szikrázó víztükröt. A szigetek közel vannak egymáshoz, könnyen át lehet úszni egyikről a másikra. A férfi elsírja magát, szeme összerándul, akár az ember–hal kölyöké. A napfény az ablakon át dől be a márványlapokra.

– Járt a Pintérhanyban?

– Jártam. A kékperjés kiszáradó lápréten gyönyörű kosborok virítottak, mint vénember orrtövében a fehér bajusz. Hajlongott a szúnyoglábú bibircsvirág, fészkelt a fekete harkály, a ligeteket kabasólyom járta, költött a macskabagoly.

– Szereti azt a gyermeket?

– Hát… szeretem.

– Magát hol fogják eltemetni?

– Hogy hol? Ahová való vagyok.

– Hova való?

– Nem emlékszem.

– Apja van?

– Nincsen.

– Anyja?

– Régen meghalt.

– Neve?

– Hany Istók.

A név alászáll, beleereszkedik a sötétkék ruhájába, a fésült hajába, a vászontarisznyájába, a testébe, kidomborodó mellkasába. Valami történik, mintha moccanna a békanyál sávja. Szél támad, messziről jön, egyenesen a szigeteken túli térségről. Hússzínű ujjaskosbor szagát hozza magával.

– Istenem – mondja a férfi.