’A’ és ’Alfa’ – Papp Tiborra emlékezvén
Kétezer-négy egyik hűvös – őszi? téli? – estéjén találkoztam először vele. Akkoriban már nagyjából másfél éve fárasztottam Budapest irodalmárjait különböző verseimmel, nem ritkán vizuális költeményekkel – de volt közöttük néhány szerkesztő, akinek tetszettek az elszállt dolgaim, például Szondi György, akinek jóvoltából akkoriban jelent meg Hosszú árnyékok földje című, második (Magyarhonban első) verseskötetem. Ennek a bemutatójára jött el Papp Tibor a Magyar Műhely Akácfa utcai galériájába. Közhelyes, de pontos megfogalmazás: kitüntetett a figyelmével. Csak nagy vonalakban voltam tisztában azzal, hogy kicsoda ő, de ez aznap este megváltozott. A galériával szemben lévő presszóban/kocsmában pihenték ki az egybegyűltek a kötetem bemutatója okozta fáradtságot. Ahogyan ez lenni szokott, mindenki mindenkivel beszélgetett mindenféléről – csak Papp Tibor és magam kezdtünk bele valami mások számára teljesen érdektelen beszélgetésbe. Már elég későre járt, amikor távoznunk kellett a helyiségből: valahol annak boncolgatásánál hagytuk abba a diskurálást, hogy a német metszésű Times betűkészletben a kapitális A – azaz nagybetű – vagy talán csak annak szerifje (talpa) keskenyebb-e, s ha igen, miért, mint a holland metszésű, azonos betűcsaládba tartozó társa.
Mindkettőnknek vannak közelebbi barátai, az kétségtelen. De én megláttam benne a mestert, talán ő is bennem a tanítványt, és amikor itt-ott találkoztunk – például szinte évente a Tokaji írótáborban –, mindig jólesett eldiskurálni a költészetről, főleg annak avantgárdabb oldalairól, látvány- és hangköltészetről, plakátokról, konkrét költészetről meg hasonlókról. Jóval később, 2014-ben egy rendhagyó előadást, Papp Tibor interaktív költészetét – aDisztichon Alfa és a Hinta-palinta című opusokat – bemutató rendezvényt sikerült megszerveznünk a fővárosi Műszaki Tanulmánytárban, a Magyar Írószövetség digitális munkacsoportja által. Ekkoriban a kétlaki – hol Budapesten, hol Párizsban tartózkodó – Papp Tibor digitális irodalmi műhelyt szervezett néhány érdeklődő fiatal számára – egy ideig részt vettem benne. Aztán 2016-ban abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy portréfilm keretén belül faggathattam múltról és jelenről. Külön megtisztelő, hogy elmesélt olyasmiket is, amikről korábban nem beszélt. A filmet a 80. születésnapjára a Magyar Írószövetségben rendezett ünnepségen vetítettük le.
Akkor, azaz bő másfél évvel ezelőtt találkoztunk utoljára. Nem: hanem legutóbb, támad valamely agybugyromból a szerkesztő. Bár igaza lenne – de sajnos…
Én olyannak őrzöm meg emlékeimben, mint amilyen a portréfilmje forgatásán volt: életvidám és bölcs úriemberként.
Isten veled, Tibor! Nyugodj békében!
