Kétezer-négy egyik hűvös – őszi? téli? – estéjén találkoztam először vele. Akkoriban már nagyjából másfél éve fárasztottam Budapest irodalmárjait különböző verseimmel, nem ritkán vizuális költeményekkel – de volt közöttük néhány szerkesztő, akinek tetszettek az elszállt dolgaim, például Szondi György, akinek jóvoltából akkoriban jelent meg Hosszú árnyékok földje című, második (Magyarhonban első) verseskötetem. Ennek a bemutatójára jött el Papp Tibor a Magyar Műhely Akácfa utcai galériájába. Közhelyes, de pontos megfogalmazás: kitüntetett a figyelmével.

Nem meglepő, ám annál örömtelibb módon idén is kezdetét vette az immáron hagyományos Tokaji Írótábor, melyről van szerencsém tudósítani.

Elöljáróban leszögezném, hogy magam is aktív, érdeklődő résztvevője vagyok az eseménynek, így tudósításom is inkább szubjektív, mintsem a hivatalos történéseket merev részletességgel közvetítő írás. No, de ezt gondolom, mindenki megérti! Egy írótábor a szakmai, baráti találkozások színtere is, sőt az ismerkedésé is, az izgalmas és érdekes programokon túl.

Kétezer-négy egyik hűvös – őszi? téli? – estéjén találkoztam először vele. Akkoriban már nagyjából másfél éve fárasztottam Budapest irodalmárjait különböző verseimmel, nem ritkán vizuális költeményekkel – de volt közöttük néhány szerkesztő, akinek tetszettek az elszállt dolgaim, például Szondi György, akinek jóvoltából akkoriban jelent meg Hosszú árnyékok földje című, második (Magyarhonban első) verseskötetem. Ennek a bemutatójára jött el Papp Tibor a Magyar Műhely Akácfa utcai galériájába. Közhelyes, de pontos megfogalmazás: kitüntetett a figyelmével.

Beszélgetés a modern magyar vizuális költészetről képversek, lettrista és konkrét költemények, valamint versposzterek alapján.

Összes nyugati kiadóm közül a washingtoni Occidental Press volt a legvállalkozóbb szellemű, ezért tűnt logikusnak, hogy ez a kiadó, illetve annak vezetője-tulajdonosa, Csicsery-Rónay István adja ki azt a „nemzedéki” versantológiát, amit már évek óta terveztem.