A végső időcsapda

Órák ketyegnek kívül-

belül. A világ gyorsabb,

mint amilyen én vagyok.

Égitestek robbannak szét

távoli galaxisokban,

és véget ér egy újabb

háború, míg megiszom

a kávét reggelente.

A szomszédos asztaloknál

mindig a második körnél

tartanak már, amire

odaérnék. A formás

pincérlány kényszeredett

mosollyal válaszol

megkésett bókjaimra.

Fékezni kellene az omlást,

és visszafele gördíteni

Sziszüphosz mérhetetlen terhét.

Nem huszonévesnek lenni

volna jó, fülledt, bennfentes

cinkosságok idején,

amikor még együtt álltak

az órák, fülsiketítő

ketyegéssel, de készült már

a végső időcsapda egy

kültelki, koszlott moziban.

Hanem most, e korán jött

férfikorban, eltévedt

bókok zátonyai közt,

túl minden megtörténhetőn;

persze a kötelező

tartozékokkal: ez így kerek.

Az Úristen ha lecsapná

az órát, ami kint ketyeg

– viszonzatlan fizetségül –,

elhinném, hogy vannak még

titkos tervei velem, csak

Ő is lassú, megfáradt

és lusta is kicsit tán

beteljesíteni végül.

Hiába jössz, nem vagyok itthon,

elmentem, már senki se hívjon,

ott lakom önmagammal szemben,

üresen áll a szobám bennem,

tudtam, hogy így lesz, hát eressz el,

kiköltözöm magamból egyszer,

nem vagyok ott sem, ahol éppen

egy másik életembe léptem,

hol szabad senkire se várnom

a legszomorúbb éjszakákon.

Egy ismeretlen kontinensen

eső esik, homokban fekszem,

tenger nélküli parton alszom,

szétázik lassan már az arcom.