Ugrás a tartalomra

 

Az akarás regénye

Oravecz Imre trilógiája (A rög gyermekei) zárókötetében, az Ókontriban az első két kötetben megismert szajlai Árvai család további történetét követhetjük nyomon. A 20. század harmincas éveinek közepén kezdődő regény 1956-ig vezeti az olvasót, melyben Steve, a negyedik generáció szülötte a főszereplő. – Jolsvai Júlia kritikája Oravecz Imre regényéről.

Az Ondrok gödrében (2007), a 19. század közepén induló családtörténet első kötetében István kivándorlása áll a fókuszban. Ez az első kötet az epika szintjén azt a viszonylag kevéssé feldolgozott jelenséget ábrázolja, amikor – József Attila szavaival – „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”. Hogy aztán ez a másfél millió hogyan boldogult új hazájában, idegen nyelvi környezetben, azt A kaliforniai fürjből (2012) tudhatjuk meg. Az Árvai család eredeti célja az volt, hogy Amerikában anyagilag megizmosodva hazatérjenek, és itthon újabb földeket vásároljanak. Aztán másként alakult a sorsuk, a tengerentúlon maradtak. István először az acéliparban kénytelen dolgozni, majd beletanul az olajfúrásba, és végül újra gazdálkodó lehet. A zárókötet, az Ókontri a repatriálás regénye: Steve (vagyis István, az öreg István fia) hazatér Szajlára, hogy ott művelje a földet, gyarapodjon, és alapítson családot. Csak épp nem a legjobb időpontot választja a hazatérésre.

Mindhárom mű nevezhető az identitás regényének, de különböző aspektusokból közelítik meg a problémát. Azokra a kérdésekre keresik a választ, hogyan őrizhetik meg identitásukat a kivándorlók, majd, amikor a már félig-meddig asszimilálódott második nemzedék váratlanul a hazatérés mellett dönt, miképp találhat önmagára a régi-új hazában. Steve hazatérésének megvannak a buktatói, olyan ellenállásba, irigykedésbe, sőt tettlegességig fajuló féltékenységbe ütközik óhazájában, melyet néhol nehezen értünk. Bár a közelítésmód ismerősnek tetszik: bennünk, itt-maradottakban ma is gyakran felmerül, hogy aki Amerikából érkezik, annak semmire sincs gondja, mindene megvan. Aztán persze ahogy a való életben, úgy a regényben is kiderül, hogy ez távolról sincs így, legfeljebb az emigránsoknak másféle problémákkal kell megküzdeniük.

Oravecz szajlai családregény-folyama, melyet egyszer már feldolgozott aHalászóemberben, valós élményeken alapul – köztudott, hogy ő maga is Szajláról származik, és ma is ott él, ott született ez a három kötet is. Több ízben élt huzamos ideig Amerikában, és a kivándorlás motívuma a saját családja történetét is átszövi. A valós családi élmények mellett a szerző komoly kutatómunkát is végzett arra vonatkozóan, hogyan éltek ebben az időben az emberek: a három regény ideje a 19. századtól egészen 1956-ig ível. Ez a kutatómunka azonban néhol a regény hátrányára válik, nem épül bele a meseszövésbe, idegen testként kidudorodik belőle: például hogy milyen elvek alapján döntöttek a föld aktuális hasznosításáról, hogyan működött a cséplőgép, és még sorolhatnánk. A mindentudó elbeszélő nemcsak a szereplők gondolatait ismeri néhol, hanem szociografikus jellegű betoldásokkal színesíti a történetet. Általuk azt az érzésünket erősíti, hogy Oravecz mindenképpen be akarta mutatni ezeket a világokat, ezeket a korokat, és mindent meg is tett, hogy megismerje, kiássa őket a családi és egyéb iratok mélyéről, csak aztán időnként lecövekelt a tényeknél, nem tudta a megszerzett tudást történetté, a regény szövetévé alakítani.

A történet egészét átszövi az írói és a szereplői akarat. Steve nagyon haza akar térni, nagyon itt akar boldogulni, nagyon itt akar nősülni – de hogy milyen ember, amellett hogy jó, erős, kitartó és szorgalmas, nem igazán rajzolódik ki előttünk. Az ő életébe is beleszól a szerencse (például az időjárás vagy az ártó szándékú szomszédok képében), vannak néha rossz választásai (az első házassága), de alapvetően az az érzésünk, hogy az önmaga (vagy a szerző) kijelölte úton jár. Akkor is, ha az ellentmond apja akaratának, a racionalitásnak, és természetesen a mi utólagos történelmi tudásunknak. Halad előre, akár egy gép, de közben valahol kivesz belőle az ember, papírmasészerű figura lesz, akit a való életben nehezen tudunk elképzelni. Steve egy akarat megtestesülése, általa bemutatható az, amit az író ábrázolni szeretett volna, de ettől még nem lesz hiteles az alakja. Más szereplők is megtestesítenek egy-egy típust, tipikus viselkedésmódot, sorsot, mint az az amerikás magyar, akinek egy fillérje sincs, már a hazatérését is az állam fizette, vagy a lány, akit megerőszakolnak ’45-ben az orosz katonák az anyja szeme láttára, ezért öngyilkos lesz. Tipikusnak tetszik az is, ahogy a szajlai bírót és a képviselő-testületet látjuk – mi, akik Mikszáthon nevelkedtünk, és azóta is ebben az országban élünk, semmi meglepőt nem találunk a mindent átszövő korrupcióban és a nepotizmusban, nem úgy Steve. A figura erőteljes ellenpont mivolta érthető és világos, csak ne sejlene mögötte fel annyiszor az íróiszándék.

A magyar prózairodalom régi problémája, hogyan beszélteti a szereplőit, hogyan adja vissza azt a kort, melyben élnek, azt a társadalmi státuszt, amelynek képviselői, azt az életszakaszt, kulturális szintet, melyet megtestesítenek. A regényalakok általában egyformán beszélnek, ami egyrészt zavaró, mert nem mindig tudja az olvasó követni, ki beszél, másrészt rendkívül életidegen, hiszen ha valami jellemez egy embert, az épp a beszédmódja. Oravecz Imre regénytrilógiájában is akadnak ilyesfajta nyelvi problémák. A beszélők nyelve kulcsfontosságú a műben, hiszen nyelvileg is érzékelnünk kell a generáció- és országváltást, illetve természetesen az idő múlását. Emellett megjelenik a kétnyelvűség aspektusa is: az, hogy Steve angolul vagy magyarul beszél, jelentőséggel bír, és ha keveréknyelven szólal meg, az ismét jelentést hordoz.

Maga a cím, Ókontri is ezt a nyelvi kettősséget szimbolizálja, mind ferdített angolságával, mind pidzsinszerű alakjával, mind jelentésével, hiszen a vágyott óhazába – az ó-countryba – vezet vissza a család útja, melynek már a neve is elkorcsosult, eredeti alakját sem sikerült megőrizni. Mindez igaz magára a hazára is, hiszen ez a haza már nem az a haza, egyre inkább nem az a haza, ahová Amerikából annyira és annyiszor visszavágytak.

Az Ókontri nyelve nem teljesen konzekvens és koherens, nem érezzük hitelesnek a régies szóalakokat, néhol pedig nem érthető, miért vált hirtelen modern hangra az elbeszélésmód, miért ugrunk ekkorát az időben.

Mindezek mellett vagy ellenére sodró lendületű regény az Ókontri, magával ragadó, csak néhol zökkenünk ki belőle. Ahogy már szó esett róla, olyasvalaki portréjának is olvashatjuk, aki csak a saját feje után megy, teszi, amit előre elképzelt. Jöhet háború, egyre szigorodó beszolgáltatások, téeszesítés, lassankénti elszegényedés, Steve eldönti, hogy Szajlán fog élni. Csalódhat a rokonaiban, a barátaiban, a falu lakóiban, a céljától semmi nem tántoríthatja el.

Bár minden abba az irányba mutat, hogy vissza kellene térnie Amerikába, ami ráadásul neki nem is lenne nehéz, lévén amerikai állampolgár, ő makacsul kitart az itthon maradás mellett. A körmünket lerágva szurkolunk, hogy menjen már vissza, szánja már el magát, hiszen mi tudjuk, milyen világ következik itt ’56 után, amikor nagyon nehezen, de megszületik benne az elhatározás.

Az eddig elmondottak mellett mindez azt az érzést erősíti folyamatosan az olvasóban, hogy egy valódi személy alakja bújik meg Steve figurája mögött, akinek életútjáról bizonyára maradtak fenn dokumentumok, sorsa utólag rekonstruálható, de valódi szándékait, érzületeit, viszonyulásait nem sikerült a figura alakja mögé rajzolni.

Végezetül, bár tudomásunk szerint Oravecz Imre nem tervezi a trilógiát folytatni, ahogy befejezzük a regényt, motoszkálni kezd bennünk a kérdés: és mi történik Amerikában? Hogyan boldogul immár három generáció együtt, visszatérnek-e valaha, vagy végleg megvetik ott a lábukat? Talán van rá némi remény, hogy egyszer ezt a történetet is élvezhetjük.

 

Jolsvai Júlia

Oravecz Imre: Ókontri (A rög gyermekei III.). Magvető Kiadó, 2018 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.