Ugrás a tartalomra

 

A szépség fáradhatatlan munkál Érosz udvarában

Böszörményi Zoltán költészetében kéz a kézben jár az intellektus és a szenvedély. Már az első kötetek, az Örvényszárnyon, a Címjavaslatok, vagy a Faludy György-mottóval nyitó Aranyvillamos verseiben körvonalazódik az a poézis-arculat, amely később kötetről kötetre egyre hangsúlyosabbá, erőteljesebbé válik. A Soha véget nem érő szeretkezés szerkezete hasonlít a megismerés útjára, vagy egy olyan helyre, ahol szerelmet, világot, gondolatiságot vegyítenek össze, és amelyet úgy hívnak: a vers laboratóriuma. – Juhász Kristóf gondolatai a költő legújabb verskötetéről.

 

 

A bölcs magányos és szenved, a balga viháncol és élvezkedik, az igazszóló nagy gonddal válogatja meg szavait, a nagyotmondó, a hencegő, a pletykás könnyen dalolgat bármiről, a jó poéta pásztorként terelgeti a szavak nyáját, a kontár felelőtlenül szabadítja rá a szófalkát a vetésre... Igaz mondatok ezek? „Az igazság úgyis értelmi, nem érzelmi cselekedet” – írja Böszörményi Zoltán Soha véget nem érő szeretkezés című kötetének címadó versében. Pár sorral lejjebb viszont már így vágyakozik: „Delila ne törje meg soha Sámson erejét / Cicerót büntetlenül olvashassuk / legyen végtelen gyönyör /soha véget nem érő szeretkezés / legyen Érosz / a látványosság kirakata / kegyetlen vágy a töprengés küszöbén”.

Böszörményi Zoltán költészetében kéz a kézben jár az intellektus és a szenvedély. Már az első kötetek, az Örvényszárnyon, a Címjavaslatok, vagy a Faludy György-mottóval nyitó Aranyvillamos verseiben körvonalazódik az a poézis-arculat, amely később kötetről kötetre egyre hangsúlyosabbá, erőteljesebbé válik.

 

A filosz legkomorabb töprengései közepette sem feledkezik meg szófiáról. Poeta doctus és poeta natus felhőtlen csapatmunkában kapkodja ki egymás kezéből a tollat. A megismerés vágya, a kíváncsiság a kötet világában ugyanolyan elemi, mint az a vágy, amire a legtöbben a könyv címét olvasva gondolnak: A nyelv megízlel mindent, / mi a közelébe kerül. / Feldühödsz, / ha a szónak semmi tétjeA szó című vers kezdő sorait idézem. Az elmélkedő ember számára ismerősen hangzanak. Igen, fel szoktunk dühödni, akárcsak a költő, mert ha már megtapasztaltuk a nyelv és a gondolatiság tágas lehetőségeit, ódzkodunk a kisszerű, üres fecsegéstől.

Költőnek lenni nemcsak azt jelenti, hogy valaki megtanulta a verstant. A lírai formákat ismerni, érteni és magabiztosan alkalmazni önmagában nem elég a költői hivatáshoz. Megesik, hogy a versfaragó mesterek formaművészete tetszetősebb, fülbemászóbb, mint a gondolati költészetet művelőké. A költőség viszont morális alapállást jelent, elkötelezettséget a nemzet és az anyanyelv iránt, kognitív cselekedetet, világlátást és ontológiát, az önmarcangoló lírikusi szerep fölvállalását, hivatástudatot, magatartásformát.  A mártír, a fílosz, a próféta, a vátesz nem meghaladott, avítt fogalmak, hanem a költői hivatás ősképei. Költőnek lenni nem más, mint a világ sorsáért felelősséget érezni, kinevetni, az elme kardélére hányni a visszatetszőt, a hamisat, a művit, a bűnt, a hazugságot, az erkölcstelenséget, az ösztön madártávlatából figyelni a világot. És közben játszani. Mindentudónak lenni, minden kincset megőrizni, de tudni tékozolni is, két kézzel szórni a valódi aranyat: az anyanyelv kincseit.  Természetesen az az ideális, ha a jó költő egyben jó versfaragó mester is. Ötvözi a formát és a mondanivalót. Böszörményi előző köteteiben – A semmi bőre, Majorana a tér tenyerén, Katedrális az örök télnek, Lábatlan idő, Az irgalom ellipszise – már tanúbizonyságot tett erről.

A Soha véget nem érő szeretkezés szerkezete hasonlít a megismerés útjára, vagy egy olyan helyre, ahol szerelmet, világot, gondolatiságot vegyítenek össze, és amelyet úgy hívnak: a vers laboratóriuma.  

A kötet négy részre tagolódik. A költő és a szerkesztő szikár logikával építették fel a könyvet. A Simogató a költők (és az emberiség) talán legősibb múzsáival, a szerelemmel és az erotikával foglalkozik. Perspektívák, attitűdök kavalkádja ez, az örömittas vágytól a génekbe kódolt vadászösztön kényszerén át a csókban feloldódó éj tintájáig. A ciklus utolsó verse, a Thomas Mann-nak ajánlott Szerelem Velencében már a következőbe vezet át a megidézett, egyetemes hellén asszociációkkal: „A szépség fáradhatatlan munkál Érosz udvarában. / A parton legyen sétád derűs. / Vidd magaddal Tadziót, gondolj Phaidroszra, / kit Szókratész imádott. / Az írás is önkívület. Máglyák lángja. / Utánakap az ember, / hogy az irdatlan tüzet magába terelje. / Nevezzük ezt az egész világot feldúló, / önmagánál fogva és önmagában egyetlen / formájú örök létezőt / szerelemnek.”

A költő trófeái ciklusban mindnyájunk közös története, az irodalom- és kultúrtörténet egyéniségei és nagy kérdései szerepelnek. Nem panoptikumszerűen valósítja meg mindezt a költő. Az emlékezés, a felidézés, a múltba nézés kap központi szerepet, ezt itatja át személyességgel Böszörményi. Mintha beszélgetőpartnerei lennének a versben megszólított költő- és írótársak.  A versek megidézik Krúdy Gyulát (Krúdiász), Ady Endrét és József Attilát (A vers nem lett osztályharcos), szerepet kap Márai Sándor és a kortársak is, a kiváló sepsiszentgyörgyi költő, Bogdán László, a temesvári Mandics György és Pongrácz Mária, Konrád György, a nemrég elhunyt Bodor Pál, Esterházy Péter, az első és egyetlen magyar Nobel-díjas írónk, Kertész Imre, az amerikai John Updike.

Első benyomásra a szövegek sűrűsége átláthatatlannak tűnik, de a figyelmes olvasó előtt lassan kitisztul a kép, ragyogó napsütésben mutatkoznak meg a poézis tájai. A költő „tekintete” pedig összefogja a világrészeket, tagoltan és érthetően. Jó példa erre az Amit el kell mondani című vers: „Ide bármi, csak a múlt ne költözzön vissza. / Ne ismétlődjék a történet, / az egykori francia udvarok főúri, / polgári sokasága, / ne láncolja a remetéket / a fennkölt, tudat alatti sziklához. / Prométheuszt nem büntetni, ajnározni kell.”

A Nem ugatnak a napkutyák ciklus szubjektív történelmi és tudományos kitekintés, nemzedékek, eszmék, álmok, ideológiák tündöklése és bukása, afféle pillanatképek az emberiség nagy kísérleteinek sikereiből és kudarcaiból.

Kétségtelen, Böszörményi Zoltán sokzsánerű költő. Ebben a ciklusban a fentiekkel különleges egységet hoz létre a kevesek által jól kezelt formával, a Walt Whitmant és Allen Ginsberget idéző szabadverssel. Nagy ívű eszmefuttatások ezek, de akadnak köztük formailag tartózkodóbb, ám annál szívbemarkolóbb képvillanások is, mint A gondolat viperái záró sorai: „Szemedben dermedt öröm. / Kinn, a fákon / a gondolat viperái / sziszegnek a szelíd ágakon.”

A záró ciklus, az Idő-karmester az elmúlás témáját, az időt mint filozófiai kategóriát járja körül. Valahol az elsiratás és a belenyugvó emlékezés érzelmi határán sorjáznak a belső monológok. Személyességük mellett is jelképes koszorúk ezek a versek, amelyeket a nyilvánosság előtt el lehet helyezni halott pályatársak, vagy épp az ’56-os hősök és áldozatok emlékművén.

Vigasztaló, szabad könyv ez. Mindannyian rászorulunk, vagy rá fogunk egyszer szorulni ilyen gondolatokra:

„És mégis / többször tapasztaltad már, / küszöbödet átlépi a folytatás. / Hisz akkor is, / ha úgy véled, már nincs tovább, / tervezned kell az acélszürke mát. / Percet sem törődnöd azzal, / hogy az elmúlásnak is, / mint minden jónak, / egyszer el kell múlnia.”

                                                                                                                               

 


Böszörményi Zoltán: Soha véget nem érő szeretkezés. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.