Ugrás a tartalomra

 

Egyezzünk meg döntetlenben!

Valamikor a Krisztus utáni negyedik században a rómaiak legyőzték a szarmatákat, és elvitték őket Britanniába harcolni. A szarmaták – akik amúgy sokáig együtt éltek a hunokkal – kiváló lovas harcosok voltak, és drótból készített páncélinget viseltek. Mivel roppant gyorsan száguldoztak, szükségük volt egy igazodási pontra, egy zászlóra, amit mindegyik lovas jól láthatott a csatatér bármely pontjáról. A zászlón vörös sárkányfej ékeskedett: maga a Pen Dragon. A rózsák háborúja idején élt szerző, Sir Thomas Malory könyve, az Arthur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriája pedig Uther Pendragon király nevével kezdődik. Ama király volt a filmekből jól ismert Arthur apja, de ez még nem minden. A Pen Dragon, vagyis a sárkányfej a középkori alkímiában a megváltót szimbolizálta, mint ahogy a sárkány farka magát az ördögöt, s így a mi Zsigmond királyunk használta ábrázolás – a farkával a nyakára csavarodó sárkány – egyenesen Jézus megkísértését. Innen már csak egy lépés a Grál-kehely keresése, mely, mint tudjuk: egykor felfogta a Megváltó vérét, de hogy a dolog ne legyen ennyire egyszerű, emlékezzünk arra, hogy az ifjú Arthur csak a csodálatos kard, az Excalibur megszerzése által lehetett király, némileg rokonítva a mi Attilánk történetével, akinek felmenőivel a szarmaták egészen biztosan találkoztak. (Igaz, a „sztori” még náluk is régebbi, hiszen a görög mitológia hős, Thészeusz is egy kard szikla alóli kihúzásával bizonyította be emberfeletti erejét apjának.) A kardon kívül pedig a Grál-kehelyre hajazó ivócsészéje szintén minden keleti harcosnak volt, és gyalogos vitézzel sem igen futhattunk össze a „népek országútján”, vagyis a Kárpátoktól keletre húzódó végtelen sztyeppéken.

Mi következik mindebből? Csak az, hogy az egész nyamvadt lovagságot és Grál-mondakört nem a nyugati világ találta ki, hanem sokkal ősibb és keletibb elemekből illesztette és formálta a maga képére.

Jól tudja ezt a tárgyban hatalmas kutatómunkát végzett Krausz Tivadar is, aki A Szent Grál Godwin szerint című könyve utószavában nem csupán saját művére, hanem az egész tárgykörre vonatkozóan fontos kérdéseket tesz fel, s a maga módján meg is válaszolja őket. „Mit tartalmaz ez a Grál-könyv? Miért is kell a Grált kutatni? Mi hát a Grál?” Krausz szerint a könyve lovagrománcokat tartalmaz, méghozzá olyan eredeti, ihletett stílusban, mintha az egészet versben írta volna a szerző, vagy csupa felkiáltójellel. A Grál pedig „egy megvalósítható, ezért a szerző által meg is tapasztalt, útmutatásai nyomán bár, nemes lélek számára elérhető lelki élmény. Birtokolhatatlan! A szentáldozás, avagy az Úrvacsora szentségének vitézi lelkülettel való megélése. Utolérhetetlen! Nem lehet vele betelni! Ezért keresi újra és újra valamennyi valódi lovag, aki egyszer is megélte őt… Nincs az a keresőprogram, amelyik megtalálná a tűt a szénakazalban – de meg kell találnod!”

De miről is van szó tulajdonképpen?

Először is vannak az „eredeti” Grál-történetek, mint például Chrétien de Troyes-é, vagy a már említett, és magyarul 1970-ben megjelent Malory-könyv, ám ezek a históriákat szerzőik jóval később vetették pergamenre, mint ahogy a dolgok megtörténtek. Egy angol szerző, Geoffrey of Mommouth volt az első a 12. században, aki latin nyelvű krónikájában összegyűjtötte ezeket a csodálatos meséket, melyeket igen nehéz műfajilag meghatározni, ugyanúgy, mint Krausz Tivadar regényét.

Talán a hőseposz lenne a legmegfelelőbb szó; nem véletlen, hogy a történeteket azóta is rengetegen feldolgozták, gondoljunk csak Wagner Parsifaljára, vagy az írásom címében említett ikonikus Monty Python-filmre, a Gyalog galoppra, de olyan pszichológiai művek szintén születtek a témában, mint Jung feleségének és tanítványának közös műve, A Grál-legenda lélektani nézőpontból. Utóbbi gyakran eszébe jut az embernek Krausz könyve olvasása közben, hiszen a címben ugyan Godwin szerepel, de az igazi hős mégiscsak Parsifal. Ő az, aki lándzsája érintésével meg tudja gyógyítani a beteg Amfortas király sebét, és eljut a Grál szent templomába. De előtte még legyőzi a Vörös Lovagot, és magára ölti annak páncélját, mely a jungi pszichológiában az életerőt és a vitalitást jelképezi. Ráadásul az ő története az egész világon jól ismert ún. „tökfilkó-mesék” közé tartozik, melyekben mindig a legifjabbaknak és a legbutábbaknak sikerül a nagy tett, a kincs megszerzése.

Persze, Parsifalnál nem az oktondiság, hanem a tisztaság a lényeg, ő az, aki képes a saját combjába is beleszúrni, csakhogy mentesüljön a vágytól.

De mitől más Krausz regénye, ha regénynek lehet nevezni ezeket a történeteket egyáltalán? Hiszen van benne még egy, a nem túl távoli jövőben játszódó rész is: 2022-ben Merlin feltámad, kikel kristálybarlangjának – saját bölcsessége kövének – fogságából, hogy visszavágjon az őt oda bezáró álnok tanítványának, Nimue vízi tündérnek. Eszközéül Godwint… használja. E célból a trubadúrrá vált Godwin – valójában a szerző – verselni kezd, s a költemények egy része tényleg kicsit régimódi, mások viszont kifejezetten humorosak. Nimue sírása Godwinnal történt szeretkezése után egyenesen jambikus-ütemhangsúlyos sorokban hangzik fel, erősen lírai töltetet adva az egész fejezetnek. Szerepel itt lézerkard és telecomput, hadtáp, csúcsvilágítás és sok más egyéb mai kifejezés. Godwin végül Merlin eredeti szándékával szemben beleszeret a vízi tündérbe, majd kiábrándul. Ám bizonyos gyapjúszálak Godwin bőrére varázsolják Nimue ujjbegyeinek cirógatását, így a késlekedő kikeletig ez az érintés sokszorozza meg a hős erejét. Így élhetünk meg eztán boldogabb tavaszt, fejezi be a művét a szerző, és ebben a megállapításában abszolút egyet kell értenünk vele.

És még más, a szó jó értelmében formabontó Krausz Tivadar regénye a már említett eredeti stíluson kívül a magyar és az Utószóban említett egyéb keleti vonatkozások miatt is. Nem csupán a Hispániában hét gyógyíthatatlan sebet szerzett magyarföldi Urre lovagra gondolunk, aki elvetődik Britanniába, Arthur király udvarába, s őket kéri, orvosolják meg őt. Száztíz lovagnak nem sikerül, végül Lancelot, a Tó lovagja lenne soron (a legújabb kutatások szerint Lancelot a mi Szent László királyunknak felel meg), de ő úgy érzi, hiába tenné rá kezét a sebekre, azok nem hegednének be ettől. Ám Arthur ráparancsol: fohászkodjék Jézushoz, és akkor sikerülni fog. Az eredeti mondában így is történik, Krausznál azonban Lancelot a magyarok istenéhez imádkozik, s mivel sikerül a sebeket begyógyítania, elhatározza, hogy ezután is így tesz majd, vagyis kizárólag a magyarok istenéhez intézi majd fohászait.

Urre története Krausz szerint a Nyugat velünk szembeni lelkiismeret-furdalását tükrözi. Ezenkívül megemlíti a köldökmagasságban kupát tartó keleti bálványszobrokat, a sztyeppei vitézek koponya-kupáit, a magyar vérszerződést, a már tárgyalt csodakardokat, a mágushitű lovas népeket, akik a tisztaság kultuszát hozták el a már akkor is a bűn mocsarában fetrengő Nyugatnak. Természetesen nem kell mindenben egyetértenünk a szerzővel, de az Utószó talán sokkal érdekesebb, mint maga a regény, melyben Krausz a cselekményt tömörítette, és tulajdonképpen a Parsifal-mondakör esszenciáját adta.

És különleges stílus ide vagy oda, (éppen ezért) nem könnyű olvasmány A Szent Grál Godwin szerint. Viszont annyira gondolatébresztő, hogy mégis érdemes végigrágnunk magunk rajta. „Egyezzünk meg döntetlenben” – mondta a Gyalog galopp fekete lovagja, mikor már se keze, se lába nem maradt. A mi számunkra ez a könyv nem valaminek az elvesztését jelenti, hanem inkább a megtalálását. A kelta mondakör – csúnya szóval – magyarítását. És ez mindenképpen értékelendő.

 

 

 

Krausz Tivadar: A Szent Grál Godwin szerint. Széphalom Könyvműhely, 2017.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.