Az Úr hallgatása

A másnapi születésnapomra már elkészült a torta, nagyanyám kitette az erkélyre hűlni. Citromtortát sütött, a kedvencemet. Szürkült. Nem volt még késő, csakhogy ősszel korábban sötétedik. Az iskola pár napja elkezdődött. A tanulóasztalomnál ültem, és a másnapi leckéket készítettem. Igyekeztem a harmadnapiakra is rálesni, hogy a szülinap öröméből semmi se csippentsen le egy morzsányit sem. Amikor apám öltözködni kezdett, riadt ünnepélyességgel, rögtön sejtettem, valami nincs rendben. Elsietett anyámmal.

Nem mondtak semmit, én pedig, a bennem támadt rossz érzést leküzdendő, amit sose tettem: tanulás helyett az íróasztalom mellé térdeltem. Elkezdtem imádkozni. Nemigen tudtam valójában, pontosan hogyan kell ezt csinálni, de sokat olvastam kis történeteket arról, hogy a buzgó imádság csodákra képes, soroltam hát az addig tanult összes imát, hogy ne legyen semmi baj.

Valami kis gyanakvás mocorgott bennem. Nem is tudom, kiben nem bíztam, akkor még az Úrról nem volt tapasztalatom, viszonylag frissen kerültem vele kapcsolatba, előző évben voltam elsőáldozó, a gyónás aktusától való rettegés minden más élményt elnyomott. Félelmetes volt a félhomály, a hideg templom, ami akkor még hidegebbnek tűnt, a sötét lyuk, ami egy időre minden társamat elnyelte. Ijesztő volt a mindig eleven, mosolygós, beszédes, fiatal pap bácsit komor, feszült arccal, hallgatagon látni. A legrémisztőbb az volt, hogy titkokról kellett beszélni, ami nálunk nem volt szokás. Mi a rosszról hallgattunk, az összeszorított fogak ellenére kibuggyanó könnyet a fürdőszoba magányában morzsoltuk el. Egymás hibáit sem tárgyaltuk. Anyám metsző gúnnyal tette szóvá a rendetlenségemet vagy az épp elhanyagolt feladataimat – nem szemrehányás, hanem irónia volt ez. A megjegyzés mart, égetett, de több szó nem esett ilyesmiről. Nagyapám elhagyta a feleségét, nagyanyámat, amikor anyám egészen kicsi volt, anyám egész életében haragudott rá, de a nagyapámat sem szidtuk. Nem soroltunk bűnlajstromot, pedig volt mit a szemére hányni. Amikor már felnőtt anyámhoz látogatóba kezdett járni az apja, szintén nem hangzott el szemrehányás, nem volt bocsánatkérés – igaz, egymás nyakába sem borultak. Anyám a nagyapám érkezése előtt annyit mondott: úgy látszik, most, hogy ő is egyetemet végzett, immár méltó az apja figyelmére. Nagyapám anyám e megjegyzése szerint lenézte volt feleségét, s csak most, hogy egyetlen lányukból mégis sikerült valamit kihozni, vált méltóvá a figyelmére.

Legjobban azért féltem a gyónástól, mert rettegtem, hogy amikor kedvenc papom meghallja förtelmes és mindeddig elhallgatott titkaimat, rejtegetett gondolataimat, elborzad, kiábrándul, soha többet rám sem bír majd nézni. Nem fog többé példának állítani hittanórán mint egyetlent, aki megjegyezte az előző alkalommal hallottakat. Nem volt ez különösen nehéz mutatvány számomra, mert itt, az iskolával ellentétben, minden érdekes volt: a papunk nemcsak eldarálta, hanem eljátszotta a bibliai történeteket, minden alak életre kelt, csupa rendkívüli dolog történt velük. Az iskolában átlagos voltam, itt éltanuló. Mindig elnyertem a tudást jutalmazó szentképeket, még a különösen nehéz kérdés megválaszolásáért járó, igencsak ritka színeseket is. Azt hiszem, engem nem a hit, hanem ezek a lebilincselő előadások kötöttek oda, és tartottak meg ott. Nagyon féltem, hogy külön kis világom, amelyben elismert szereplő voltam, szertefoszlik, amikor jól titkolt belső szörnyűségeimet önként bevallom. Nem mertem volna elhallgatni a bűzlő belső mocsarat, aminek a hallgatásom mögött rejlő gondolataimat véltem, eszembe sem jutott hazudni vagy megszépítve, csak félig elmondani őket. Szenvedtem, ahogy csak egy negyedikes gyerek képes, átélve, beletemetkezve. Csak kissé könnyebbültem meg, amikor láttam, hogy nem a hitoktató papom, hanem a fehér hajú, öreg plébános ül be a sötét fali kamrácskába, amelynél mi, lányok álltunk sorba. Akkor már olyan mélyen voltam a szorongásban, hogy nem enyhült a görcs, még akkor sem, amikor könnyen és szerencsésen, rövid idő múlva feloldozva kijöttem. Fellélegezhettem volna, hogy túl vagyok rajta, íme, nem csapott belém vagy abba a fából készült fülkébe az istennyila, a pap sem vágott nyakon, nem hűlt el, nem szaladt ki elborzadva attól, amit elmakogtam neki. Akkor nem jutott eszembe, hogy lám, megsegített az Isten, nem ismertem ezt a mondást, nálunk ilyen mondatok sosem hangzottak el. Ilyen könnyen nem lehet megúszni! Az élet harc, vagy állod, vagy földre buksz, segítségnek csak te vagy magadnak. Nem is tudtam, ki ez az Isten. Hittanórán ugyan beszélt róla a papunk, de az csak lecke volt. Érdekes, izgalmas, lebilincselő, de lecke. Nem volt számomra megfogható személy, Istenről otthon sosem beszéltek – később kiderült, azért nem, mert apám egyáltalán nem hitt benne, bár az anyja templomjáró volt. Anyám sem igen tudta elképzelni mindenkivel egyformán törődő személyként Istent, pedig becsületesen felkészült az elsőáldozásra, bérmálkozásra, még nagykamaszként is rendszeresen gyónt, míg egyszer úgy nem vélte, a pap immár nem a bűnbocsánat, inkább a saját kíváncsisága miatt faggatja annyira részletekbe menően – többet sosem ment se a falikamrába, se misére.

Apám anyjával töltöttem a legtöbb vakációt. Engem, a lányunokát mindig vitt magával a templomba, ahol nagy nehezen nekem is szorítottak helyet a nénik, akik között ült, mindig ugyanott, a szentélyhez legközelebb eső padban. Ő sem sokat mesélt Istenről, hitről, csak megtanított imákra, azokat este, lefekvés előtt együtt elmondtuk. A templomban sosem magyarázott, ültem ott, mint egy idegen. Kicsit unatkoztam. Furcsa volt: az énekek ott másképp szóltak, mint a mi városunkban, nagyanyám meg olyankor mintha nem is ismert volna. Amikor áldozás után visszatért a padba, olyan átszellemült volt az arca, hogy azt éreztem, egyáltalán nem számítok, senki és semmi vagyok, nem is lát. Nem értettem, miért, fogalmam sem volt, hogy ő akkor imádkozott, egy számára létező, jelen levő, kedves személyhez beszélt, vele találkozott. Nem tudtam ennek a lehetőségéről, az imák számomra memoriterek, versek voltak, amiket illett kívülről fújni, nagymama kedvéért elmondani, de aztán, amikor a villanyt leoltották, és egyedül maradtam a sötétben, semmi nem védett meg a felsejlő félelmetes semmitől. Nem betörőktől rettegtem, hanem a semmitől, ami lassan körülölel, mindenütt leselkedik, hirtelen tör rám és a számomra ismerős alakokra, örökre eltünteti őket egy szempillantás alatt. Ugrásra készen lapul. Nincs a földön egyetlen biztos hely, ahová elmenekülhetnék előle. Végiggondoltam ilyenkor, hová tudnék behúzódni, ha földrengés, áradás, tűz, villámcsapás éri a lakást, a környéket, éberen kínlódtam, hogy olyan helyet találjak, ahol védve lehetek. Iszonyú hosszú viaskodás után a paplant a fejemre húzva csak arra a megoldásra jutottam, hogy most ezzel nem foglalkozom. Míg kisebb voltam, otthon az anyám anyját, akivel akkoriban még egy szobában aludtam, meséltettem, a végtelenségig, sokszor belealudt a saját történeteibe, már csak sisegett, mint a bölcsőben ringatott csecsemőknek. Ő fáradt volt, én még jócskán éber. Amint növekedtem, a félelem órákig szorongatott. Hideg verítékben úszva villanyt gyújtottam, nem bírtam tovább elviselni a semmi, a megszűnés, az örökre eltűnés gondolatát. Vizet ittam, valami olvasnivalót kerestem, addig olvastam, amíg teljesen eltereltem a figyelmemet, s csak akkor mertem megkockáztatni, hogy eloltsam a villanyt.

Térdeltem hát az íróasztalom mellett, imádkoztam. Néhány imát megtanítottak, a liturgiában használtakat kellett tudni, a teljes szentmisét – ez könnyű feladat volt, a misén annyiszor ismételtem a szavakat, hogy megragadtak az elmémben. De hogy mit kell tenni, amikor valami egészen rendkívülit szeretnék elérni, valami csupán megsejtett szerencsétlenséget kivédeni, arra nem volt receptem. Próbálkoztam, mert a szüleim mozdulataiból, hallgatásából érzékeltem, hogy valami nincs rendjén, de azt is tudtam, ez most valami sorscsapás, én pedig kicsiny és tehetetlen vagyok. A hallgatás ismerős volt, és az is, hogy ha valami nagyon fáj vagy megijeszt, azt csendben és hosszasan szopogatni kell, mint a gyógycukorkát. Nem kiabálunk, nem toporzékolunk, annak semmi értelme, az efféle itt, a családban, az életben nem célravezető. – Ne is próbálkozz ilyesmivel, fiam –, hangzott a család minden részéből az intés –, ha lópor van benned, én azt a dugóhúzóval kiszedem belőled – mondta például apai nagyapám. A mostani csend azonban riasztóbb, vészterhesebb volt, mint a megszokott, a tehetetlenség és magamra maradottság érzése is nagyobbra nőtt – valamit tennem kellett. Nem egy ismerős jóakaróhoz, egy hatalmas pártfogóhoz imádkoztam, csak úgy bele az ismeretlenbe. Hátha ez segít.

Akkor még olyan tapasztalatom sem volt, hogy kérek, és nem hallgat meg. Sosem próbáltam. Az emlék, annak az ijedt kilencévesnek a tapogatózó imája és az arra érkezett válasz nem úgy raktározódott el bennem, hogy Isten nem hall, nem segít. Inkább úgy, hogy nem imádkozom jól, nem vagyok méltó arra, hogy a kedvemért bármi csoda vagy valami annál kisebb, kedvező fordulat történjen. Egyszerűen nem vagyok elég számottevő, hogy figyelembe vegyenek. Nem vagyok elég, hogy bár fél füllel idehallgassanak. Nem teszek eleget, hogy kiérdemeljek nagyanyámtól egy kedves pillantást áldozás után, egy kis meghallgatást Istentől, amikor baj van.

Kilencedik születésnapomon anyám elvetélt. Kaptam egy halott testvért. Mellé a korábbinál is mélyebb hallgatást. Meg azt az élményt, hogy valószínűleg azért nem hallgattatott meg az imám, mert magam sem bíztam benne. Igazából csak akkor, a baj küszöbén imádkoztam. Korábban nem voltam biztos benne, akarok-e kilencévesen egy síró-rívó porontyot a házba, akivel azt a kevés nekem jutó figyelmet is meg kellene osztani. Bizonytalanul kértem, a kétely ott lapult az ima mögött. Az ilyet hogy is hallgathatná meg bárki, különösen Isten, aki hatalmas, nagyobb, mint a felnőttek, s bizonnyal még jobban tudja, mit akar, még szigorúbb, határozottabb és hallgatagabb, mint azok. Incifinci, folyton kérdések és kételyek közt hánykolódó teremtményével nem foglalkozik, önállóságra neveli, mint engem az anyám, arra, hogy megálljak a magam lábán, ne várjak segítséget olyasmihez, amit magam kell megoldjak.

Nem esett szó kellemetlen, kényelmetlen dolgokról, fájdalomról, bánatról. Könnyezni a gyengeség jele. Egyedül anyai nagyanyám szokott sírni, de az ő kislányos sértődékenysége szégyellnivaló, nem is csoda, hogy a férje elhagyta. Amikor sírt, számomra kisgyerekként is azonnal világos volt, hogy a nagyapám jogosan hagyta ott.

Nálunk viccnek, ironikus beszólásnak volt helye, minden másról hallgattunk. Az öcsémről sosem beszéltünk. Azzal a gondolattal élek azóta is, hogy valójában én öltem meg őt, mert nem akartam eléggé. Bizonytalan voltam, aztán mire mégis akarni kezdtem, már elvégeztetett. Az Úr nem szereti a bizonytalankodást. Vagy tudod, mit akarsz, vagy nincs helyed itt. Nem dédelgeti, nem melengeti az Úr a langyost, amilyen én vagyok. Nemhogy nem hallgatja meg, de kiköpi az ilyet.