„Feje fölött koronája, mint a habos torta"

Vasárnap

A fiatal katona visszaadta az útleveleinket, miközben a lemenő nap fényében barátságosan csillant meg a vállára akasztott kalasnyikov. Mire átértünk a határon, besötétedett.

Beregszászon kaptunk szállást egy kedves kis vendéglőben, Sörkert a neve. Közel a temető, ezért a legtöbb halotti tort itt tartják a városban. Remek is volt a vacsora: friss, meleg és jóízű. (Természetesen alkoholt nem ittunk.)

„menekült sok alkalmazott,
hagytak hotelt, csapot-papot.

Elment szakács, inas, portás.
Ez ám szép kis fogadtatás.

Nyugtalan a pottósereg:
nincsenek kik etessenek.

Éhen fogunk halni, Ottó?
Nem maradt itt, csak rizottó.”

(Marcsák Gergely)

Hétfő

Külön keltünk útra. Jóska, Dávid és én fontos irodalmi helyszínen kezdtünk, a Beregszászi 7. Számú Általános Iskolában. Ott, ahol Timi tanít. Ahonnan a Halott föld ez című kötet első ciklusának témáját merítette.

„Ahhoz, hogy egy gyerek piszkos, már hozzászoktam, cigányiskolában nem tehetek másként. De ez a gyerek más volt, mint a többiek. Koromfekete haja apró fürtökben kunkorodott a feje tetejére, nagy barna szemei csillogtak, pisze orra és ívelt ajka volt. A kislány a kosz alatt meghökkentően szépnek látszott. Odaszóltam a kísérőjéhez:

– Mikor evett ez a gyerek utoljára?”

(Shrek Tímea)

– Timi nem jön? – kérdezték tőlünk (minden helyszínen), amint megérkeztünk. Láthatóan hiányzott a húzónév, de nem kellett minket félteni. Tündérországról és a Saskirályról meséltünk, a gyerekek koszos arcocskáján ragyogott a mosoly.

Haranglábon csokoládét vásárolva egy plakátot vettünk észre: Mesés Kárpátalja – olvastuk. Irodalmi eseményt hirdetett, ott a helyünk, állapítottuk meg. A barátságos külsejű iskolában kedves könyvtárosnő fogadott. Mi hoztuk a mesét, a hallgatóság Kárpátalját. Szót kértünk.

Csizmás Kandúr ellopta a tortát, a sárkány pedig a törpkirály kardját. A hallgatóság fel volt háborodva mondván, hogy Csizmás Kandúr nem is létezik. Szerencsére Jóska birtokában van a teljes elméleti háttérnek, komoly érveivel sikerült meggyőznie őket az igazságról. Osztatlan sikert arattunk, repkedtek az autogramok. Konyakkal, szendviccsel, üdítővel, süteménnyel kínáltak, de természetesen alkoholt nem ittunk.

Zápszony felé félúton sétáltunk egyet a virágzó dombhátakon, ami a szakmai előmenetel szempontjából természetesen nem fontos, de nekem olyan volt, mintha otthon lennék. Kísérőim fehér virágot szórtak a hajamba, hátha tündérré változom.

A zápszonyi könyvtárban kávét kaptunk és pálinkát. Természetesen alkoholt nem ittunk. Nagyobb diákoknak olvastunk fel, illetve a hallgatóságot bevonva beszélgettünk arról, mitől lesz jó egy kortárs mű. Sajnos a hiperrealizmus nem került szóba.

A Robi moderálta csapat tevékenységéről máshogy számolnék be:

„A felolvasásokkal tarkított bemutató során szó esett az irodalom szerepéről és a költők, írók által betöltött irodalmi szerepekről. Marcsák Gergely versein keresztül lírai szemszögből mutatta be az irodalmi funkciókat, Shrek Tímea pedig prózájának szeleteivel engedett betekintést az alkotás folyamatába. A beszélgetést Marcsák Gergely megzenésített versei színesítették.”

(Molnár Krisztina)

Megjegyzem, a hiperrealizmusról ebben a tudósításban sincs szó, nem használták ők sem, Robi meglehetősen szenvedett miatta. Végül azért megvigasztalódott, de félreértés ne essék, természetesen alkoholt nem ittunk.

Kedd

Kátyús reggel virradt ránk az utolsó napon. Az utak összerázták az emészteni valót, de legalább együtt mentünk mindenhová. A Bótrágyi Községi Könyvtár tömve volt, amikor megérkeztünk. Kárpátia szólt a hangszórókból, és Tari Erika, a kedves, barátságos könyvtárosnő Haranglábról, repesett az örömtől.

A két csapat teljes összhangban dobta be erejét, Gergő énekelt, Dávid a kalandozásairól hozott történetet, én a tőle kapott nyolcszázhetvenöt éves nagyanyám meséjét mondtam, Timi pedig ezt szőtte tovább, Mariska testvéréről, Eszterről beszélte el, hogyan talált férjet magának. A hallgatóság zajongott, „Nem igaz! Nem igaz!” – kiabálták. De nem akadt a szavainkban, egy csepp hazugság nem sok, annyi se, tanúsíthatom!

Bótrágyon még nem tartottak irodalmi összejövetelt soha. Könny csordult ki Tari Erika szeméből, amikor ezt elárulta, megtisztelve éreztük magunkat.

Smid Róbertként, Izer Jankaként, Nagygéci Kovács Józsefként, Shrek Tímeaként, Marcsák Gergelyként és Kertész Dávidként ültünk le. Amikor felálltunk a székből, már Tündérkirály és a leánya, Saskirály és a leánya, bátor és szerencsés verébfiú meg garabonciás diák voltunk, akik csak a töltött káposzta után indulhattak tovább. Mert olyan lakomát csaptak a tiszteletünkre, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána. Kínálták a konyakot is körbe, de természetesen alkoholt nem ittunk.

„Tudjátok, mi a garabonciás?

Vándordiák. De nem ám olyan, aki matematikát, földrajzot meg történelmet tanul, hanem varázsolni. Hát én is egy ilyen garabonciás vagyok, és vándorlásom során sokféle földet bejártam. Például Törpeországot, Madárországot, végül még Tündérországot is. Melyikről meséljek nektek?”

(Kertész Dávid)

A Csapi 2. Számú Középiskola ismerősként köszöntötte a csapat nagy részét, énekelték velünk Gergő dalát. Sokat nem beszéltünk magunkról, hisz hat emberre kevés negyvenöt perc, de eddigre már tulajdonképpen összeérett performansz jött létre, nem volt rá szükség. Helyén kezeltük a dramaturgiát.

A második kávét itt kaptuk, sajnos nem sokat segített a fáradtságon. Később a dobronyi hattyúk dala mutatta is, hogy lassan a mese végére érünk. Felültünk rájuk, és a madarak szárnyán repültünk el a Budapesten gyűjtött adományokkal egészen az Irgalmas Szamaritánus Református Gyermekotthonig, ahol folyamatosan küzdeni kell a létfenntartással, különösen, mert magyar intézmény, varázsolni oda is valamit, de hogy mit, azt majd egy másik történetben mondom el.

És boldogan éltek, amíg meg nem haltak, úgyhogy, aki nem hiszi, járjon utána, mert itt a vége, fuss el véle.

Izer Janka